Borzalmas béke – lengyel kisemberek sorsa a II. világháború utolsó évében

Lehet-e még újat mondani a II. világháborúról? Azt gondolnánk, hogy aligha, mert a tudományos ismeretterjesztő tévécsatornák öntik a dokufilmeket, mintha más se történt volna nagyon a 20. században, a könyvekkel meg tele a padlás és a pince, minden lehetséges műfajban. A szekrényekből aztán mégis előbukkannak a csontvázak, főképpen az olyan anatémák, amelyekről egyes, főleg szocialista országokban 1990-ig megszólalni sem volt szabad.

A (nyugat-)németek ebben is az élen jártak, s nemcsak a holokauszt feldolgozásában, önnön felelősségük után kutatva saját, azaz a német sorsokat is előbányászva és bemutatva. Például a kelet-német (itt nem az NDK-ra kell gondolni) menekültek kálváriája, vagy a Wilhelm Gustloff elsüllyesztése, amiről Günter Grass írt regényt (később kiderült, ő maga is a Waffen-SS-ben szolgált, csak erről mélyen hallgatott sokáig).

83%

Év végéig még

17 866 772 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Vagy ott van a Romániából menekült, Nobel-díjas Hertha Müller, aki többek közt a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcolt erdélyi szász nőkről is szólt. A belarusz, szintén Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics a II. világháborús szovjet gyereksorsokról és női katonákról írt megrendítő erejű dokumentumprózát. Ide tartozik az orosz Ljudmila Ulickaja Daniel Stein A tolmács című regénye, ami egy lengyel zsidóról szól, aki Litvániában a Gestapo szolgálatába állva mentette a zsidókat.

A klasszikus háborús regények vonaláról leszállva most női írókat említettem, hogy ez tendencia vagy véletlen-e, nem tudom, de bizonyosan érzékelhető egy másfajta érzékenység, hozzáállás ezekben a művekben.

E sorba illeszkedik a lengyel Magdalena Grzebałkowska dokumentum- és riportszerű könyve. A szerző a 2000-es évektől, harminc-negyven évesen ment utána annak, mi történt a háború utolsó évében. Legalábbis a cím szerint, mert amúgy az egészről szó esik a kötetben, időben hátra és előre ugorva követ végig létező életutakat, már ha ez lehetséges, hisz sokaknak veszett nyoma. Végigutazta és -nyomozta Lengyelországot, miután nagymamájától érdeklődött, hogyan élte meg a béke beköszöntét.

Magdalena Grzebałkowska: 1945 – Háború és béke
Gondolat Kiadó, 2023
339 oldal, 4950 forint

Aztán kiderült, sokak számára a java, ha másképpen is, akkor kezdődött, vagyis az ország szovjetek általi felszabadítása (másoknak idézőjelben), egy részének elszakítása, meg aztán a helyi németek elűzése és az új határok megvonása után. Ugyanis az egykori Lengyelországtól Sztálin 178 800 négyzetkilométert (ez majdnem két magyarországnyi terület) vett el Keleten, és Nyugaton 100 ezret (ez kicsit több, mint a mai Magyarország) kaptak „cserébe” Kelet-Poroszországból. Ezek elképesztő méretek, a lakosságszámról nem is beszélve: a lakosok tízmilliós nagyságrendben menekültek, vagy jó esetben „simán” települtek innen oda.

A remek, regisztereket váltva, olykor személyes stílusban megírt, így könnyedén – eltekintve a szörnyű, tragikus tárgytól – olvasható mű részben tabutémákat feszeget, vagy legalábbis dolgoz fel kissé korábban feltört tabukat újszerűen és keményen. Mint ismeretes, a mindenkori lengyel hatalom – főképpen a most megbukott konzervatív, populista, népnemzeti kurzus – körömszakadtáig ragaszkodik a lengyelek áldozat voltához, még törvényt is sért (s így büntetést kaphat) az, aki arról szól, hogy a lengyelek is közreműködtek a holokausztban, és a háború után is pogromban gyilkolászták, üldözték el a koncentrációs táborokból visszatérő zsidókat, vagy hogyan álltak bosszút a németeken.

A könyv nem is magáról a háborúról szól, nem elsősorban katonák a főszereplői, nem csataterek a helyszínek, bár a Breslau (ma Wroclaw, még korábban Boroszló) erődje éppenséggel az egyik legborzalmasabb ostrom helyszíne volt, mert az elvakult helyi náci vezetés az utolsó emberig küzdeni akart. (Ez a történet amúgy elég ismert, erről, s a német menekültek sorsáról lásd magyarul például Guido Klopp A nagy menekülés c. könyvét).

Az 1945 – Háború és béke főszereplői leginkább kisemberek, azaz az egymást segítő vagy éppen egymáson átlépő áttelepülők és az ugyanott kitelepítésre várók kerülnek az előtérbe (legfeljebb egy-két politikus vagy ismertebb író jelenik meg benne). Vagy éppen az egymást kifosztók (akár lengyel a lengyelt), a civilek, idősek, nők és igen gyakran gyermekek. Persze, férfiak, katonák, szabadcsapatosok, lázadók, ukrán banderisták és lengyel fegyveres bandák sora is felvonul előttünk a mozaikszerűen összeállított fejezetekben.

Mindannyiuk számára 1945 nem a békét hozta el, hanem az újabb vérengzésekét,

a bosszúhadjáratokat, egymás irtását a fosztogatások, valamint terület- és házszerzés során. Az éhen- és megfagyást a menekülés során, jó esetben a súlyos betegségek túlélését. Az újabb, főleg a korábbi fogolytáborok és lágerek helyén létrehozott táborokban tovább tartott az emberek megsemmisítése – enyhe vigasz, hogy nem ipari méretekben folyt. Az emberéletnek ekkor sem volt ára, s ez eltartott még jó ideig.

Történettudományilag több fejezet nem hoz sok újat, mint például a Varsó ostroma és felszabadulása utáni hónapokról szóló. De ha lehet ugyanarról az eseményről újabb és újabb filmeket készíteni, miért ne lehetne újat írni? Magdalena Grzebałkowska titka is ebben rejlik, ahogyan alulról nézve írja meg a mikrotörténeteket az egyes emberek napjait bemutatva. Így a varsóiakét, akik a romok alatt elásott kincseiket keresik, míg mások a nácik által az élve pöcegödörbe dobottakat exhumálják. Pár méterre virágzik a feketepiac, minden kapható, és ami úgymond a legfontosabb, a virágot, fánkot vagy bármi mást árusító „legális” bódék deszkapultjai alól bármikor kérhető egy kis vodka. Túl kell élni.

Egyének vonulnak fel előttünk, névvel és sorssal, pedig milliókról van szó. Akik elvesztették lakásukat, házukat, pajtájukat, tehenüket, kutyájukat, gyerekeiket, testvéreiket, szüleiket, mindenüket és sokszor egész családjukat. Akiknek esetleg megtalálják a holttestét a romok alatt, hogy jó esetben feláron temethessék el őket tisztességgel. Milliókról van szó, akik örökre elvesztették (szülő)földjüket és hazájukat, és ezek nem pusztán szavak, szólamok. Hogy aztán újat próbáljanak találni, az elveszett helyett új identitást is, de sem az új lakhelyet, sem az új nyelvet, öntudatot nem könnyű felépíteni, sőt, gyakran lehetetlen. Ritka és jó esetben visszatérhettek szülőfalujukba vagy városukba, de még ritkábban nem ölték meg vagy zavarták el őket újra.

A szerző mindenféle dokumentumokból, visszaemlékezésekből, újságokból dolgozott –

ezeket olykor iróniával is kezeli, hisz számos túlzást, hihetetlen sztorikat is tartalmaznak, bár végső soron a II. világháborúban minden megtörtént, az elképzelhetetlen főképpen (például hogy egy német lány zsidó nevelőotthonban kötött ki a háború végén).

Az egyik legérdekesebb, számomra mindenképpen sok újat mondó fejezet éppen a zsidó gyerekotthonról szól, azokról, akik túlélték (főleg a gazdagabb családokból származók, akik lengyelül is tudtak és árjának néztek ki, és akiket a lengyelek, sokszor az arisztokraták, a gazdagabbak bújtattak), azt sem tudva, árvák-e. Minthogy túlélték, és sokuk sorsa aztán jóra fordult (legtöbbjük emigrált aztán), akár örömtelinek is mondhatnánk e részt, de ha valahol, úgy ezt olvasva szorul el leginkább a torkunk. (E témának van már magyar szakirodalma is, lásd a Bányai Viktória, Frojimovics Kinga és Gombocz Eszter által szerkesztett kötetet: A Vészkorszak árvái: a magyarországi zsidó árvaházak és gyermekotthonok emlékezete, Budapest: NÜB, 2021.)

Túl sok embert lőnek le ebben a kötetben, de a sok közül egy sztorit emelnék ki, ami a lengyel rendőrök kegyetlenkedéseiről szól a háború után. Arról, ahogy olykor a volt köztörvényesek, vagy akárki mások, immár a hatalom szerveiként (már ha azok voltak tényleg, nem csak önhatalmaskodtak) hogyan erőszakolják meg a nőket (lengyeleket), hogyan rabolnak, kegyetlenkednek.

Az egyik hadifogolytábor helyén 1945-ben munkatábort alakítottak ki, immár a saját foglyaiknak. Több száz, egyes történészek ezerháromszáz ilyen tábor épült immár a kitelepítendő németeknek.

Łambinowicében csak az első hónapban négyszáz német halt meg: agyonverték őket, éhen haltak – csecsemők, gyermekek is.

A tábor vezetőjétől 2000 órát örökölt a lánya; a későbbi perek során Czesław Gęborski mindent tagadott – kivéve azt, hogy bosszút akart állni a németeken, még a háború alatt, de aztán kicsit még folytatta…. Aztán akadtak túlélők – a túloldalon meg hát mentő, kimagyarázkodó tanúk is, párt- és bajtársai –, akik a brutalitásról beszámoltak: egy elszökött személy után tízet végeztek ki, vagy aki késve ért vissza az appelről a barakkba, azt is lelőtték még futtában. Fafűrésszel vágták le a kiszemelt egyén lábát, a nőket, a legfiatalabb lányokat is megerőszakolták.

Ezek után esténként Gęborski parancsok az estéket szerelmével, Jadwigával töltötte a táboron kívül. Később, hogy kiderült, nem lehet gyerekük, egy németet fogadtak örökbe. A táborban zajló egyéb történéseket pedig inkább nem is mondanám el itt, de szpojlerként annyit, hogy lengyelek is kerültek ide (ki tudja, miért, egyszerűen németeknek tartották őket, mondjuk a nevük alapján), akiket ugyanúgy lelőttek indok nélkül, ha olyan volt az őrök kedve.

Külön fejezet szól arról, mi történt a Vörös Hadsereg elvonulása után az ukránok és lengyelek lakta közös területeken. Igen, erről is sokat tudtunk eddig, de Magdalena Grzebałkowska ezt is részben más megvilágításba helyezi – és persze, ne gondoljuk, hogy e történetből bárki is kijöhetett jól, akármelyik oldalon állt, úgy nemzetileg, mint attól függően, volt-e fegyver a kezében vagy sem.

Kedvem lenne a könyv elolvasása után tanulságokat levonni, de ha maguk az emberek, nemzetek, népek nem teszik, mit erőlködjek? A kötet eredetileg 2015-ben jelent meg, akkor már Putyinék elfoglalták Krímet is, elkezdődött az Ukrajna elleni orosz agresszió. Ez így vagy úgy összehozta a lengyeleket és ukránokat, akik – miközben mindkét nemzet tagjait az oroszok és a németek is gyilkolászták – korábban egymást ölték rendesen. A lengyelek és a németek is mintha megbékéltek volna.

De hogy általában mi bugyog a mélyben, arról legfeljebb improvizatív sejtéseink lehetnek, és most nem csak e nemzetekre gondolhatunk, hanem általában Kelet-Közép-Európára, vagy hát a Közel-Keletre is, és az egész világra. Nem vennék rá mérget, hogy még az én életemben nem törnek ki olyan mély és súlyos konfliktusok, amikre most még nem is gondolunk. Ahogyan például Bucsáról sem hallottunk 2022 tavaszáig, de már lassan két éve történt az ottani mészárlás.

Szerbhorváth György

A könyvet Petneki Noémi fordította le magyar nyelvre. Címlapkép: A nácik által 1945-ben lebombázott Varsó (forrás: Wikipedia)