„Figyeljetek elvtársak, mert a BBC is a teremben van” – ilyen volt külföldi tudósítónak lenni az 1980-as években Magyarországon

Az 1956-os forradalom leverése után a Kádár János vezette hatalom egy darabig kevés külföldi tudósítót engedett be az országba, ám a konszolidáció következtében ez a tendencia megfordult, és a rendszerváltásra már számos nyugati újságíró tudósított a magyarországi eseményekről. Különösen az 1988-as pártkongresszusról, amelyen a nyugati sajtóban az addigra már-már államférfiként ábrázolt Kádár lemondott a párttitkári pozíciójáról. A budapesti brit nagykövetség irataiból ugyanakkor az is kiderül, hogy bár a külföldi újságírók munkakörülményeinek tekintetében Magyarország sok szempontból kedvezőbb volt, mint a szomszédos szocialista országok, a hatalom azért így is megpróbálta megnehezíteni a munkájukat. A cikk elkészítéséhez a nagykövetség iratanyagai mellett Nick Thorpe, a BBC 1986 óta Magyarországon élő tudósítója is segítséget nyújtott.

A forradalomtól a jó atyafi Kádár Jánosig

Az 1956-os forradalom váratlansága és szenzációja miatt több száz külföldi újságíró érkezett Magyarországra, akik közül bár többen a szuezi válság kitörését követően távoztak az országból, sokan még november 4-e után, a szovjet megszállás idején is az országban maradtak – olvasható Molnár János: Külföldi tudósítók az 1956-os forradalomban című tanulmányában.

A magyar hatóságok 1956 novemberétől ugyanis folyamatosan arra törekedtek, hogy az ország területén ne legyenek nyugati tudósítók. Ezt a külügy egyebek mellett azzal magyarázta, hogy

„a tudósítók tevékenysége nem korlátozódott kizárólag az újságírásra, és egyetlen ország sem tűrheti, hogy kimondottan ellenséges és rágalmazó, a valódi helyzetnek egyáltalán nem megfelelő cikkeket közöljenek róla”.

Ennek következtében 1957-re egyetlen angol újságíró tartózkodott Magyarországon, Ronald Farquhart, a Reuters hírügynökségtől, akit 1957 novemberében váltott fel H. A. Gall, a Reuters bonni tudósítója.

Az 1960-as évektől viszont már egyre több nyugati orgánum tudósítója igényelt és kapott beutazásra feljogosító vízumot, amelyet tanulva a „forradalom hibáiból”, tudatosan bocsátott ki a külügyminisztérium. Listát vezettek azon újságírókról, akiket megbízhatónak tartottak, illetve azokról is, akiket korábbi írásaik alapján ellenségesnek találtak és akiket így feketelistára kerüléssel sújtottak.

Mindezek miatt az évek során kettős kép alakult ki a nyugati sajtóban Magyarországról. Az 1963-as amnesztia következtében (amelynek során több korábbi szabadságharcos szabadult a börtönből) a magyar kérdés is lekerült az ENSZ közgyűlés napirendi pontjai közül, ezt pedig a kádári konszolidáció követte, az ország egyre inkább élhetővé vált a Nyugat szemében. Kádárnak pedig a nyugati nyitás és az ismert gulyáskommunizmusa révén egyre kevesebben rótták fel az 56-os szerepét. Ez alól a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja volt éles kivétel.

A már-már államférfiként és jó atyafiként ábrázolt Kádár János-imázst illusztrálja az az 1986-ban készített riport és magával Kádárral készített interjú is, amely a Time Magazinban jelent meg Magyarországról és pártfőtitkáráról.

Ebben a javuló életszínvonal mellett Kádár „üdvös örökségét” (bountiful legacy) részletezte az újságíró, aminek során megemlítette: „ha a szabad választások lennének Magyarországon, Kádárt nagy többséggel választanák meg az ország élére.” A riportban a főtitkár 56-os szerepe is szóba került, amit Kádár „kényszerű lépésnek” nevezett, ez pedig az akkori brit nagykövet, Leonard Vincent Appleyard érdeklődését is felkeltette.

Ő a Külügy-és Nemzetközösségi Minisztériumnak (Foreign Office and Foreign and Commonwealth Office) küldött levelében fejtette ki véleményét. Szerinte Kádárék az 56-os forradalom harmincadik évfordulójához közeledve igyekeztek minél jobb sajtómegjelenést elérni, tekintve, hogy az 1986 március 15-ei tüntetések ismét negatív színben festették le a magyarországi viszonyokat.

A demokratikus ellenzék által szervezett megemlékezésen ugyanis a korábbi évek gyakorlatához igazodva ezúttal is többeket előállított a rendőrség, és gumibotozásra is sor került, amely a britek nemtetszését is kiváltotta. Ekkor már értették a reformok és a nyugati hitelek közötti összefüggést, viszont így is szimpátiával fogadtak minden olyan törvényjavaslatot és intézkedést, amely a demokratikus átalakulásnak kedvezett.

A tüntetések azonban pont ennek a folyamatnak mondtak ellent a médiában, így a Time interjú (Appleyard szerint) jó lehetőséget jelenthetett a magyar vezetésnek, hogy elterelje a figyelmet a márciusi tüntetésekről, és egy esetleges tüntetésekkel tarkított 56-os megemlékezés elleni fellépés se fokozza a diktatórikus rezsim képét a nyugatiak szemében.

„Végül is az MSZMP-nek köszönhetem, hogy újságíró lettem”

A demokratikus ellenzék által szervezett történésekről ugyanis a nyugati sajtó ekkor már rendszeresen hírt adott, így többek közt a Reuters, a Financial Times, a Guardian is beszámolt a botrányos tüntetésekről, illetve interjúkat készített a demokratikus ellenzék tagjaival.

Állandó tudósítóként akkoriban csak Nick Thorpe dolgozott, aki először, mint elmondta „politikai turistaként” érkezett Budapestre. A Magyarország iránt érdeklődő Thorpe 1983-ban járt először hazánkban, ami úgy megtetszett neki, hogy mikor visszatért Londonba, felkereste a Guardian, a Financial Times és a BBC szerkesztőségét is, hogy  ő mint külföldi tudósító esetleg küldhetne-e anyagokat a magyarországi változásokról.

A felsorolt szerkesztőségeknek ugyanis ekkoriban nem volt állandó tudósítójuk Magyarországon, így, mint Nick Thorpe fogalmazott: „tulajdonképpen feltaláltam magamnak az állást”.

„Az itteni tudósítók hiánya pedig előnyt jelentett az újságíróvá válásomban, mivel korábbi írásaim nem voltak és újságíró képzésben sem vettem részt. Ellenben fiatal voltam, kalandvágyó, és újságíró akartam lenni” – mondja Thorpe, aki egy egy hónapos újságírói vízummal érkezett Magyarországra 1986 februárjában.

„A magyar hatóságok viszont nem értették a szabadúszó újságíró fogalmát, így minden alkalommal mikor lejárt az egy hónapos vízum és be kellett mennem a Külügyminisztériumba, hogy megújítsam, folyton megkérdezték, hogy mikor igazol le valamelyik hírügynökség. Én erre rendszerint azzal feleltem, hogy lassú a bürokrácia, míg végül júniusra elfogyott a türelmük és válaszút elé állítottak: vagy leigazol hivatalosan is egy nemzetközi sajtótermék, vagy 24 órán belül távoznom kell az országból. Az utolsó percben végül megérkezett a telexen a BBC igazolása, amely lehetővé tette, hogy hosszú távon maradhassak. (Thorpe ugyanakkor továbbra is szabadúszóként dolgozott Magyarországon, jelenleg is az – a szerk.). Végül is az MSZMP-nek köszönhetem, hogy újságíró lettem” – mondja mosolyogva.

Matracon alvás egy pasaréti úti konyhában, postai telex és egy bizonyos „Pongai”

Ezzel egy évig Nick Thorpe volt az egyedüli nyugati újságíró Magyarországon, akinek írásait nemcsak angolra, hanem a BBC különböző nyelvű szerkesztőségei révén más nyelvekre, többek között magyarra is lefordították.

„Kezdetben a Pasaréti úton aludtam Erdély Dani barátomék konyhájában egy matracon (ahol turistaként már korábban is megszálltam), ám hogy őket ne hozzam kellemetlen helyzetbe, az utcáról telefonáltam rendszeresen a BBC-nek, a tudósításaimat pedig telexen, a Petőfi Sándor utcán lévő Nagypostán adtam le” – idézte fel a kezdeteket.

Miután már huzamosabb ideje élt az országban, a Magyarországra érkező külföldi tudósítók is őt keresték meg információkért, és hogy általa kapcsolatokat szerezzenek a kormánytagokhoz és a demokratikus ellenzékhez.

Ez pedig fiatalon, huszonöt évesen, „jól érzéssel töltötte el”. Hozzátette azt is, hogy ilyenkor rendszerint vacsorázni is meghívták, ami, tekintve, hogy eleinte kevés pénze volt, szintén jól esett. Mint felidézte, főként hollandok, amerikaiak, spanyolok érkeztek, de jöttek németek, ausztrálok is, akikkel, bár ismerték egymást, emlékei szerint, elég „önjáróak voltak”. „Mindenki büszke volt a függetlenségére, és főként a saját anyagán dolgozott”, azaz nem került sor szerkesztőségek közötti közös munkára.

Nick Thorpe így főként a kínai China News Agency munkatársaival találkozott, akik a szovjet TASZ tudósítóihoz hasonlóan, állandó jelleggel tartózkodtak az országban, és akik egy bizonyos „Pongairól” érdeklődtek tőle a leggyakrabban. Ahogy Nick Thorpe később megtudta, Pozsgay Imrére gondoltak, akinek reformtörekvései egy esetleges reformista kommunista modell kiépítésben voltak különösen érdekesek a számukra, ami akár más szocialista, kommunista országoknak is követendő példa lehetett volna – vélekedett a témáról Thorpe.

A tudósítók és az ellenzék viszonya

„A BBC-nek 1986-ban csak Varsóban és Moszkvában volt állandó jelleggel tudósítója, így én valóban kedvezőbb helyzetben voltam, mint mások” – mondta ezt már arra a feljegyzésre, amit 1988-ban a brit nagykövetség munkatársa készített a Magyarországon dolgozó nyugati újságírókról.

A beszámolóban Thorpe-ot olyan újságírónak írják le, akinek jó összeköttetései vannak a párttal és a kormánytagokkal, és akinek más újságíróktól eltérően nem kell sokat várnia a hivatalos procedúrára, hogy interjút kapjon egy kormánytagtól.

Thorpe szerint akkoriban több olyan párt- és kormánytag volt, akik szívesen adtak interjút, mint például az MNB elnök Fekete János, vagy Barabás János (aki 1982-től az Agitációs és Propaganda Osztály helyettes vezetője volt), ezzel párhuzamosan pedig az ekkor újdonságként ható kormányszóvivői tájékoztatókra is eljárt. Ezeket 1986-tól Bányász Rezső tartotta. Ezek az események viszont nemcsak Thorpe, hanem a brit követség munkatársai szerint is unalmasak voltak.

„Számomra az volt izgalmasabb, amikor olyan emberektől kaptam információt, akik nem hivatalos személyeknek számítottak”.

A bős-nagymarosi vízlépcső kapcsán vízügyi szakemberekkel, illetve a Duna-kört is alapító Varga Jánossal készített interjút, illetve a demokratikus ellenzék tagjaival, akik közül a legtöbbször Haraszti Miklóssal, Tamás Gáspár Miklóssal, Konrád Györggyel és Demszky Gáborral találkozott.  Ismerte Csurka Istvánt is, valamint Haraszti révén 1988-ban a Fidesz megalapításakor Orbán Viktorral is készített interjút, ám „muszáj volt megőriznem a függetlenségemet az ellenzékkel szemben is” – válaszolta a velük való viszonyával kapcsolatos kérdésre.

Emlékei szerint ugyanis több nyugati újságíró is lelkes volt az ellenzéktől és a szamizdat-készítéstől, így sokan a szamizdat nyomtatáshoz szükséges eszközökkel is segítették őket. Thorpe szerint egy alkalommal Haraszti őt is megkereste, ám ő ezt elutasította a BBC objektivitására hivatkozva, illetve azzal, hogy újságíróként kompromittálná magát.

„Elvtársak, a BBC is a teremben van” – az 1986-os Írószövetségi ülés

Thorpe szerint előfordult, hogy követték, illetve lehallgatták a telefonját (a Duna körről szóló tudósításai miatt az állambiztonság  is követte, amiről a rendszerváltás után értesült a Történeti Levéltárban), de szerinte Romániában rosszabb volt a helyzet. „Mikor ott dolgoztam, éreztem, hogy szinte öt méterről követnek, míg Magyarországon enyhébb volt a rendszer” – emlékezett vissza Thorpe, aki a nyolcvanas években egyetlen befolyásolási kísérlettel találkozott a pártállam részéről.

Az 1986-os Írószövetségi Kongresszuson, ahol többek közt a Tiszatáj folyóirat betiltása is szóba került, heves vita alakult ki a pártdelegáltak és az írók között. A kongresszuson történektől a hivatalos magyar lapok természetesen nem számolhattak be, és bár maga Thorpe sem volt jelen, a kongresszuson részt vevő Bojtár Endre (későbbi Széchényi István-díjas irodalomtörténész, akkoriban az MTA Közép- és Kelet-európai Irodalmak Osztályának vezetője) viszont igen, aki lediktálta Thorpe-nak az elhangzottakat, így a BBC magyar osztályának révén a magyar hallgatók is értesülhettek róla.

A riportnak így feltehetően nagy visszhangja lehetett a külügyminisztériumban, akik meg is keresték Thorpe-ot azzal kapcsolatban, hogy bár szerintük hitelesen számolt be az ügyről, a riportjai témáin a jövőben változtathatna. A BBC magyar adásai révén ugyanis riportjai a magyar belpolitikára is hatással vannak, érveltek, ám ő erre azzal replikázott, hogy ha igazat ír, akkor  nem felelős a riportjai következményeiért. Elmondása szerint ezt követően Berecz János a következő ülésen már úgy figyelmeztette a jelenlévőket, hogy „elvtársak, vigyázzanak, mert a teremben a BBC is jelen van.”

A Népszabadságban „szorgalmas riporterként” írtak róla, majd egy alkalommal a brit nagykövet, Appleyard is találkozóra hívta. A Gerbeaud cukrászdában – az esetlegesen jelen lévő ügynökök miatt – mondta hangosan azt a nagykövet, hogy „ha téged kiutasítanak az országból, akkor mi pedig a Népszabadság tudósítóját utasítjuk ki Londonból”.

„Én azonban rosszul éreztem magam. Csak egy kis újságíró vagyok, és miattam fognak kirúgni valaki Londonból?” – mondta Thorpe, aki hozzátette:

„Úgy éreztem magam, mint egy bábu a hidegháborús sakkjátszmában.”

A lakiteleki találkozó

Noha Nick Thorpe az ellenzék megmozdulásairól is rendszeresen beszámolt, a leghasznosabb információkat magyar újságíróktól és szerkesztőktől kapta, akik összeköttetéseket is szereztek neki a pártállam vezetőihez.

„A legtöbbet az akkori Kossuth Rádiónál dolgozó Betlen János, a már említett irodalomtörténész és szerkesztő Bojtár Endre, valamint a HVG későbbi főszerkesztője, Hirschler Richárd segítette a munkámat, velük jó barátságba is kerültem” – idézte fel a kapcsolatuk kezdetét, aminek során előfordult, hogy Thorpe közölte az újságírók azon értesüléseit és anyagait, amiket itthon a hazai cenzúra miatt nem hagytak volna kinyomtatni.

Erre példa az 1987-es lakiteleki találkozó, amelynek során egy szakmai dilemmával is szembe kellett néznie. Pozsgay Imre, aki meglátása szerint egyfajta „lehetőséget” is látott benne a saját imázsa népszerűsítése érdekében, a lakiteleki találkozó után kereste meg, hogy a találkozón elhangzott beszédét (amit Thorpe-nak a Lakiteleken részt vevő Hirschler Richárd diktált le) inkább ne közölje a BBC.

De ezzel a lépéssel ekkor már elkésett, ő ugyanis addigra már elküldte a cikket a BBC-nek, ahol némi szakmai dilemma után a főszerkesztőjével úgy döntöttek, hogy mivel a BBC nem felelős a riportok következményéért, ezért részükről nincs akadálya a Pozsgay-beszéd közlésének. A riport így lement, Pozsgaynak pedig nemhogy semmi kára nem lett belőle, hanem hosszabb távon még nyert is vele.

A SZER vízumkérelmei és Judy Dempsey problémái

Thorpe szerint ugyanakkor nem minden újságíró és médium volt szerencsés helyzetben. Az antikommunista jellegéről ismert Szabad Európa Rádió (SZER) magyar osztálya 1988-ig nem tudósíthatott Magyarországról – bár a rádió nem magyar újságíróira nem vonatkozott a SZER tiltása, a nyolcvanas évek vége felé még nekik sem volt mindig egyszerű beutazni az országba.

Erről tanúskodik a bécsi brit követségnek a budapesti követséghez címzett levele is:

„Úgy hallom, hogy a magyaroknál már az előrehaladott skizofrénia tapasztalható, ha a Szabad Európa Rádióról van szó”– olvasható a bécsi brit nagykövetség munkatársának 1988-as írásában.

Az irat szerint a SZER akkor már sokadjára próbálkozott vízumkérelemmel, hogy Magyarországról tudósíthasson, aminek érdekében a rádió igazgatója, Eugene Pell (az aktában tévesen Claude Pell) az ideológiai és propaganda ügyekért is felelős KB-taggal, Berecz Jánossal is találkozott egy nem hivatalos magyarországi látogatásakor.

A tárgyalások azonban nem jártak sikerrel. 1988-ban a SZER újságírója, Roland Eggleston vízumkérelmét végül hivatalosan is elutasítottak a párközpontból. Annak ellenére, hogy korábban Egglestone tudósított a az 1985-ös Kulturális Fórumról és a Zsidó Világtalálkozóról is.

A bécsi követség szerint az elutasítás a Magyarországra érkező romániai menekültek miatt lehetett, hogy a SZER ne tudósítson a helyzetükről és a magyar menekültellátásról, míg az elutasítást Borbándi Gyula, a rádió egykori szerkesztője a SZER történetét feldolgozó könyvében inkább a SZER amerikai vezetésének hiányosságaival indokolta.

Eugene Pell a visszatérése után tájékoztatta a magyar osztályt a budapesti útjáról. Annak érdemi eredményeiről a magyarok keveset tudhattak meg, mert Pell – mint Pataki Judit, a kutatóosztály munkatársa egy interjúban elmondta – „nem azt részletezte, hogy miről beszélgetett Berecz Jánossal, hanem arról áradozott, milyen szép a politikus felesége, Sáfár Anikó. Néhány embert leszámítva ledöbbentünk ezen a komolytalanságon: nem a színésznő emlegetése, hanem inkább az borzolta a kedélyeket, hogy Eugene Pellnek fogalma sincs a demokratizálódást óhajtó emberek igényeiről. Ekkor bizonyosodott be cáfolhatatlanul, hogy a rádió amerikai vezetőinek többsége nem érti, nem érzi, mit is jelent a munkatársaknak felvenni a kapcsolatot hazájuk kommunista politikusaival és az alakuló pártok létrehozóival.”

Nehézségekkel viszont nem csak a SZER-nek, hanem egy esetben a Financial Times tudósítójának, az ír újságírónőnek, Judy Dempsey-nek is szembesülne kellett. Ő napjainkban a közép-európai térség szakértőjeként dolgozik a Carnegie Europe-nál.

1988 áprilisában Philp Hurr, a bécsi követség munkatársa ugyanis az ő érdekében fejtette ki lesújtó véleményét a magyar hatóságokról, amikor Judy Dempsey esetét tolmácsolta a brit Külügy-és Nemzetközösségi Minisztérium munkatársainak, megcímezve egyben Jonathan F. Stomemant, a budapesti iroda munkatársát is.

Mint Hurr írja, Dempsey arról számolt be nekik (bécsi követségnek), hogy a magyar hatóságok igencsak megnehezítik a munkáját, amelynek kapcsán részletesen kitért egy bizonyos Erdősre, aki a CSCE (jelenleg EBESZ, Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet, angolul régen a beszámolóban is CSCE, ma OSCE) magyarországi delegációjának vezetője volt. Ő Hurr szerint a magyarokra nem jellemző módon kritizálta az újságírónő riportjait, a rossz bánásmódról állítása szerint más tudósítók is panaszkodtak.

A válasz nem maradt el a magyarországi brit követség részéről sem, akik nevében Jonathan Stoneman válaszolt. Ő, mint írja, megdöbbenve olvasta Hurr sorait, akinek kritikáit igyekezett árnyalni is a válaszlevelében. Neki ugyanis Judy Dempsey egy szót sem mondott a problémáikról, mikor Bécsben találkoztak. Az akadályokról, amelyekről Hurr csak homályosan fogalmazott, Stoneman már nyíltan beszél, aki szerint a probléma inkább abból eredt, hogy az újságírónő hétvégén akart volna beutazni Bécsből Magyarországra, ami eltért a külföldi újságírók rutinjától. A többség ugyanis hétköznaponként szokott jönni – derül ki a levélből.

Stoneman szerint az esetek az 1988-as pártkongresszus miatt voltak, amikor a magyarok nem tudták, hogy ki lesz Kádár utódja, illetve, hogy pontosan mi lesz az MSZMP jövője.

Nick Thorpe szerint ez a zavarodottság is lehetett az oka a fentebb említett Roland Egglestone vízumkérelme elutasításának is, a zavart, vagy jobban mondva a bizonytalanságot ő is tapasztalta.

„Ha én lennék a BBC főszerkesztője, előléptetnélek, ám ha pártfőtitkár, már kiutasítottalak volna az országból”

Thorpe szerint a nyugati diplomaták és újságírók között megosztottság volt a tekintetben, hogy ki lesz Kádár utódja, és bár sokan arra következettek, hogy bizonyára Grósz Károly lesz az, voltak, akik azt hitték, hogy Kádár a végsőkig hatalmon marad.

Thorpe viszont Vásárhelyi Miklós révén már a kongresszus előtt megtudta, hogy Kádár lemond (Vásárhelyi Nyers Rezsőtől értesült a visszavonulásról), így őt már nem érte meglepetésként a hír. „Erről értesülve, miután eljöttem Vásárhelyi Miklós rózsadombi lakásából, vettem egy csokor virágot a Margit híd lábánál lévő virágárusoktól.” – mondta.

A pártkongresszuson azonban így is érte meglepetés. Az esemény végeztével ugyanis épp Lakatos Ernőtől (1982 és 1988 között az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának vezetője) volt része egy utólag kedvesnek vélt gesztusban, amire nem számított.  Lakatos, aki egy korábbi találkozásuk alkalmával még a Fehér Házban egy Thorpe-ról szóló aktával próbálta volna némiképp tudomására adni, hogy figyelik a tevékenységét (holott Thorpe szerinte elég lett volna bekapcsolni a rádiót), odalépett hozzá és a bejelentés után annyit mondott, hogy „ha én lennék a BBC főszerkesztője, előléptetnélek, ám ha párfőtitkár lennék, már kiutasítottalak volna az országból.”

„Ekkor éreztem azt, hogy valamelyest részt vettem a rendszerváltásban” – zárta az emlékezést Thorpe.

Keresztes Bence

Címlapkép: Az MTV Külpolitikai szerkesztősége, a bal oldalon egymással szemben Sugár András és Chrudinák Alajos újságírók, az asztali lámpa mögött Balog Judit szerkesztő. Forrás: Fortepan / Rádió és Televízió Újság