Az ellenállás diszkrét léte és hiánya – avagy a magyar falu tönkretétele két felvonásban

Konfereciák, tribünök és kocsmai beszélgetések állandó témája, miért „birka a magyar”, miért nem állunk ellent a minket maga alá gyűrő hatalomnak? Miért nyelünk le mindent? Miért nincsenek sztrájkok, tüntetések? Vagy legalábbis miért ilyen kevés. A vidék szovjetizálása c. kötet középpontjában nem a mai aktuálpolitikai helyzet áll, hanem a magyar falu és vidék szocializmusbéli története, mégis kiválóan fejti fel azt, hogy a vidéki társadalom szétverése, a közösségek felszámolása milyen hatással volt/van a közelmúltra – sőt, talán a jelenre is. 

A kötet tanulmányait, avagy fejezeteit a három szerkesztőn kívül még hét történész jegyzi különféle felállásokban, de a könyv nagyon is kompakt. Még annak is sok újat hozhat, aki hellyel-közzel tájékozott a kelet-európai, így a magyar történelem 1945 utáni eseményeiről, azaz egy diktatórikus rezsimről, amelyet a szovjetek nélkül aligha lehetett volna fenntartani.

Az 1945-ös földreform – mint a legtöbb dolog, ez is nagyon el lett baltázva – bemutatása után elsősorban a kényszerkollektivizálás első hullláma (1948-1956), majd a második szövetkezetesítési próbálkozás (1959-1961) kerül a kötetben középpontba. Az adatgazdag munkában vidéki esettanulmányokat is olvashatunk, vagyis részleteket arról, hogy egy-egy faluban miként zajlott a gazdák bekényszerítése a termelőszövetkezetekbe (TSZ vagy téesz). Minthogy fontos  különbségek adódtak úgy a földviszonyokban, mint az „önkéntesség” kicsikarásában, de a helyiek ellenállásában is.

Abban persze nincs újdonság, hogy a parasztság döntő része sose akart a kolhozba, a téeszbe menni. Bár a kirablást megszokhatták már a Vörös Hadsereg „felszabadító” hadjárata alatt, utána jött a beszolgáltatás, a padlássöprés, a kitelepítés, kulákozás, bebörtönzés, zsarolás, sőt, a meggyilkolás, kivégzés is – a kommunista káderek technikáját fölsorolni sincs helyünk.

Csikós Gábor – Horváth Gergely Krisztián – Ö. Kovács József: A vidék szovjetizálása
Jaffa Kiadó, 2023
295 o., 4999 Ft

A kádári konszolidáció ugyan sok mindent sikerrel felejtetett el, ám A vidék szovjetizálásából  éppen az derül ki, hogy a falusi hagyományos gazdálkodási formák, s így az életmód, valamint a közösség szétverése milyen hatással volt az ott élőkre. Jó, persze ma már a legritkább esetben lehet 2-5-10 hektáron sikeresen gazdálkodni (ma Magyarországon tulajdonképpen nagyobb földbirtokok vannak, mint amilyen nagyságúak voltak anno az arisztokatáké vagy az egyházaké), s nem is a robotolás visszasírásáról van itt szó. Hanem arról, hogy a szocializmus építésének – s a megfeszített iparosításnak – a címszava alatt

csendes polgárháború, belső gyarmatosítás folyt a parasztság, a gazdák, avagy a falu ellen.

Pedig hát munkás-paraszt kormány lett beígérve… De aztán osztályharc lett az egészből, például bányászok, munkások jártak el agitálni a falvakba, és a helyiek megfélemlítéséből is kivették a részüket, mert még élt bennük ama hazug toposz, hogy a parasztok jobban élnek náluk. Pedig a téesz-tagok nemcsak vagyonukról kényszerültek lemondani, de a társadalombiztosítási szabályok is nagyon negatívan érintették őket. Így a 65-70 év felettiek, akiktől gyakorlatilag elvették a földjüket, állataikat – már ha egyáltalán még fel tudták emelni a kapát –, a létminimum alatt tengődhettek, főleg, ha utódaik elmentek a városba dolgozni, s így nem tudtak segíteni nekik.

A téeszek és állami birtokok hatékonysága összességében meg gyengébb maradt az egyéni gazdálkodóéktól, akikből még maradtak azok, amik. Illetve akik arra kényszerültek, hogy a téesz-béli lazulás, vagyis munka után a háztájiban vagy napszámoskodva szerezzenek forintot, mert a szövetkezetben fizetés is csak az évvégi elszámoláskor járt – már ha maradt nyereség.

Elkezdődött a faluról való elvándorlás is, csökkent az átlagéletkor (főleg a férfiaké), ezzel párhuzamosan terjedt el a neurózis, az alkoholizmus és az öngyilkosság

– a kötet e része különösen izgalmas, ahogy tágabb kontextusba kerül a kollektivizálás hatása, ami tehát normavesztéshez vezetett a falusi közösségekben. Meg oda, hogy halálukig, a halálba dolgozták magukat.

A hagyományos parasztcsalád ugyan a II. világháború után még egy jó évtizedig ellenállt a maga módján, igyekezett megőrizni az autonómiáját, de eleve a diktatúra ellenségének számított, mint úgymond konzervatív réteg, amely még az egyház hatása alatt áll. 1956 is csak pár hónapig hozott reményt, a falu népe igyekezett visszavenni a magáét, de Kádárék aztán ugyanolyan brutálisan csaptak le rájuk, mint Rákosiék, csak finomabb kommunikációs technikákkal és elnyomó módszerekkel rejtették el ezt véka alá – írják a szerzők.

A kényszerkollektivizálás elől elbújni, elmenekülni, a vagyon átadását megtagadni ugyanúgy nem lehetett, mint az első körben. A szerzők elsöprő terrorról írnak az 1956 utáni idők kapcsán, amely a társadalom egészére kiterjedt, hovatovább: „A kollektivizálás esetében is az látható, hogy az erőszakos beavatkozás színtereit és konkrét eszközeit sokkal inkább kiterjesztették a ’civil világra’, azaz sok szempontból láthatatlanná tették az eljárást, az érintettekre a kölcsönös tabusítást is rákényszerítve.”, továbbá

„a társadalom egészének manipulált bevonásával szétterítették a felelősséget és a következményeket.”

A recenzió elején említett kérdésekre a fenti idézet lehet az egyik válasz, bár a múlt öröksége sose magyarázhatja meg teljesen azt, ami ma folyik. Kelet-európai összehasonlításban James Scott kapcsán írnak a szerzők az ellenállási formákról, így azt, hogy a magyar társadalomra kevésbé jellemző a nyílt ellenállás, sokkal inkább a rejtett ellenállási formák: „A magyar parasztság akciói általában a reaktív formákhoz kapcsolódtak, vagyis időben és térben izoláltak voltak, főként a helyi autonómia zsugorodása ellen léptek fel.”

De kutatni még van mit, és persze azt is érdemes, hogy mindez hogyan öröklődött át. Hozzá kell tenni, hogy ama időkben is az egyéni és leplezett ellenállás volt a parasztság tipikus védekezési formája, egy-egy faluban összefogtak, bár ez ritkább eset volt. Olvashatunk itt egy-két érdekes esetet arról is, amikor a nők jártak az élen az ellenállásban, akár fizikailag is.

Csak hát a hatalom a saját szempontjából nézve ügyesebb volt, amikor és ahogyan a társadalom különféle rétegeit ugrasztotta egymásnak: munkást a paraszttal, városit a vidékivel, haladót az elmaradottal, kommunistát a vallásossal, így ásva alá „a társadalmi tőke és a bizalom szintjét az emberek között”. Ezzel pedig helyben is vagyunk. Csak gondoljunk arra, sokak szemében ma a tanárok, a tudósok vagy az egészségügyi dolgozók a közellenség. Parasztokat már úgysem ismerünk, csak oligarcha földesurakat.

Szerbhorváth György 

Címlapkép: Pixabay.com