Enyves és/vagy véres kezek: korruptak és bigottak harca a diktatúrában

„A Bibliában 678 alkalommal fordul elő a „hatalom” szó. Az „Isten” szó csak 289 alkalommal, az „úr” főnév pedig csak 187 esetben. Mit jelent a „hatalom”, és miért ennyire fontos?” – egyebek közt ezzel a kérdésfelvetéssel vezeti be a Kommunista kiskirályok című kötet első írása a későbbi esettanulmányokat. A mű a hatalmukkal visszaélő, korrupciógyanú által érintett pártállami funkcionáriusok történeteit mutatja be.

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Az ügyek között vannak a szinte minden kortárs által ismertek, például Czinege Lajos honvédelmi miniszteré vagy a hortobágyi libapanamával hírbe került Sikula György Hajdú-Bihar megyei első titkáré, akinek esete a Tüske a köröm alatt című filmtől vált halhatatlanná. Illetve ott sorakoznak a tartalomjegyzékben más nevek, amelyek manapság legfeljebb a helytörténészek és az idősebb helyi lakosok számára jelentenek valamit.

Téesz-, és tanácselnökök, vállalatigazgatók, rendőrkapitányok, munkásőrparancsnokok, párttitkárok, akiktől hajdanán egy egész falu, kisváros vagy járás rettegett. Illetve a közhiedelem szerint vagyonokat harácsoltak össze. Az utolsó tanulmányt pedig a legkisebb kiskirálynak szentelték, aki nem egy teljes megye vagy minisztérium életét keserítette meg, hanem „csupán” gyári művezetőként női kollégáit zaklatta szexuálisan.

Persze ennek a kiskirálynak bizonyos értelemben még kevesebb félnivalója volt. Hiszen míg a vesztegetés, a korrupció természetesen formáljogilag a diktatúra éveiben is bűncselekmény (s általában minden rendszerben az), addig a zaklatás csak több mint másfél évtizeddel a rendszerváltás után, 2007-ben került be a büntetőkódexbe.

Nem akarnánk lelőni a „poénokat”, ugyanis a tanulmányokat érdemes végigolvasni. Főleg, mivel a kötet szerkesztője nem ragad bele a konkrét esetekbe. Ehelyett filozófiai mélységekbe leszállva elemzi a hatalomgyakorlás elfajulásának dilemmáit.

Erre már csak azért is szükség van, mert a diktatúrák, tekintélyuralmi rezsimek esetén jelentkező korrupció megítélése önmagában is egy rendkívül szubjektív és véleményes terület. Sokan vannak, akik úgy vélik: az ilyen rendszerek teljes egészében korruptak. Illetve a legnagyobb baj velük a korrupció. Az kétségtelen, hogy minél korlátlanabb és kontrollálatlanabb egy hatalom, annál nagyobb lehet benne a korrupció.

Azonban úgy vélem: ezt a kötetet elolvasva, vagy akár a korszak más forrásait, dokumentumait tanulmányozva sem mondhatjuk azt, hogy a rezsim mindegyik (vagy akár a legtöbb) funkcionáriusa enyveskezű lett volna, de még azt sem, hogy az ilyen rendszerek legfőbb rákfenéje a korrupció lenne.

Kommunista kiskirályok
Szerkesztette: Majtényi György, Szabó Csaba, Mikó Zsuzsanna
Libri Kiadó, 2019, 408 oldal, 3999 Ft.

A kötet Max Webert idézi, amikor választ próbál adni a hatalom mibenlétét feszegető kérdésre. „Hatalomról beszélünk, ha egy társadalmi kapcsolaton belül van rá esély, hogy valaki a saját akaratát az ellenszegülés ellenére is keresztülvigye, függetlenül attól, hogy min alapul ez az esély.” (8. o.)

Diktatúrában ez a hatalom természetesen jóval korlátlanabb, mint a jogállamokban. Ennek számos következménye és tünete lehet. Az egyik ilyen a korrupció. Az egyik, de korántsem az egyetlen – s adott szituációban nem is feltétlenül a legrosszabb. De a közgondolkodás főárama valahogy mindig jobban elítéli a cinikus korruptat, mint az őszintén hívő „becsületes” fanatikust. Pedig az utóbbi is bűnöző. Csak ő nem az emberek pénzét rabolja el, hanem a szabadságukat. Biztos, hogy ettől akárcsak szemernyivel is jobb, mint a korrupt elvtársa? Nem inkább sokkal rosszabb?

A kommunizmus, de az összes totalitárius vagy autokratikus rezsim nyüzsög az olyan figuráktól, akiknek egy fillér nem tapad a kezéhez, vér azonban tengernyi. Akik őszinte hittel, meggyőződésből rendelték el, hagyták jóvá, szavazták meg emberek kivégzését, megkínzását, halomra lövetését. A kommunista diktatúrákban rengeteg politikus és pártember volt, akik szívből gyűlölték a korrupciót, illetve ők maguk sem voltak megvesztegethetőek. De ettől még habozás nélkül gyilkoltak az ideológia nevében.

„A hatalom és a harc – a vallásokban és egyes ideológiákban egyaránt – csak eszköz lehet egy magasabb cél érdekében, ami lehet például a köz szolgálata vagy egy erkölcsös világ megteremtése, vagy a túlvilági élet öröme, vagy a kommunizmus esetében a teljes egyenlőség megteremtése.” – vetődik fel a könyvben. (14.o.)

Ennek a személyiségnek az archetípusa Robespierre, aki a jakobinus diktatúra atyjaként érdemelte ki a Megvesztegethetetlen jelzőt. A kommunisták rendszerével szemben – ahogy a műben is leírják – az egyik legfőbb vád, hogy  „…saját ideológiájukat, az egyenlőség eszméjét elárulva fajultak diktatúrává.” (7. o.)

George Orwell Állatfarm című regényében (melyre a kötet bevezető tanulmánya is hivatkozik) is az a legnagyobb gond, hogy az emberek uralmát megdöntő állatok közül egyesek „egyenlőbbek” lesznek a többinél, sokkal jobban élnek náluk, kiváltságaik vannak. Ebből logikusan következhet, hogy maga az eszme, sőt kezdetben maga a rendszer is jó volt, csak a gyarló, korrumpálódó, önző vezetők elrontották.

Valójában azonban egy szerényen élő, őszintén hívő, a népet „boldogítani” akaró politikus akár veszélyesebb és kártékonyabb is lehet, mint a közös vagyont dézsmálók.

A kötet hoz is egy konkrét példát az ilyen Robespierre-típusú politikusra. Marosán György, aki szociáldemokratából lett – korábbi pártjának bedarálásában aktívan segédkezve, tagtársait a diktatúrának kiszolgáltatva – kommunista politikus. Neofita hévvel vallott meggyőződéséből az újdonsült elvtársai általi bebörtönzése, megkínzatása sem ábrándította ki. Az ’56 utáni megtorlás egyik leghírhedtebb frontembere volt. Ugyanakkor puritán ember, akit nem érdekelt a pénz, de még a hatalom sem különösebben. 1962-ben lemondott PB-tagságáról és KB-titkári pozíciójáról, s három évvel később a pártból is kilépett.

Marosán kifejezetten utálta Czinege Lajos honvédelmi minisztert, főleg annak dzsentri luxusallűrjei miatt. „A fentiek szerint a politikai nézetei szerint dogmatikus, de ebben a körben puritán életviteléről is ismert Marosán már az 1960-as években rossz szemmel nézte az újdonsült honvédelmi miniszter luxus lakásigényeit.” – olvasható a kötetben is. (48.o.)

S valószínűleg nem ő volt az egyetlen a pártállamon belül, aki hasonlóképp gondolkodott. A hatalom, legyen bármennyire is egydimenziós, többféle dolgot hozhat ki az emberekből. Van, aki a hatalom megszerzése, illetve megszilárdítása után élvezni akarja a korlátlanul birtokolt javakat, a luxusvilla, a vadászat, a mulatozás jobban érdekli, mint a dogmák rigorózus betartatása. És van az a típus, akinek a hatalom eszköz, hogy kísérletezzen az emberiséggel, hogy kipróbálja rajtuk az ideológiát.

Mindkét típusnak megvan a mentsége. A korrupt azt mondja, hogy elveszem ugyan a magamét a közösből, de hagylak benneteket élni, nektek is elnézem a kiskapukat. A másik pedig azzal védekezik, hogy ugyan agyonlövettem az ellenségeimet, de a pénzükhöz nem nyúltam. Tisztességesebb volna ez utóbbi? Attól függ, hogyan értelmezzük a tisztességet.

Axel Hacke, akinek művéről ugyanezen blogban esett már szó, példákat, idézeteket hoz fel arra, hogy a tisztesség fogalma koronként, rendszerenként miként változik. „Voltak korok, amikor a homoszexualitás tisztességtelennek számított…” illetve „…amikor azt tartották tisztességtelennek, ha valaki kalap nélkül ment ki az utcára, az viszont tisztességesnek számított, aki rendszeresen veréssel fegyelmezte a gyerekeit.” – írja. „Szélsőséges esetben így az az SS-tag is tisztességesnek tarthatja magát, aki zsidókat gyilkolt ugyan, de személyesen nem gazdagodott a vagyonukból.”  – állítja Hacke.

S valóban: a náci rezsimben is voltak olyan politikusok, valamint tisztviselők, akiknek a kezéhez egy pfennig sem tapadt. (Vér annál inkább.)  Ilyen volt maga az SS vezetője, Heinrich Himmler is, aki hírhedt 1943-as poseni beszédében „…azt fejtette ki tisztjeinek, hogy jogukban áll zsidókat meggyilkolni, de megengedhetetlen, hogy akár egy bundát, akár egy órát, akár egymárkányi pénzt vagy egy cigarettát ellopjanak az áldozataiktól.” Himmler embere volt a korrupcióval szembeni tisztogatásokat irányító Konrad Morgen SS-vizsgálóbíró.

Ugyanis  Himmler „…fontosnak tartotta a koncentrációs táborokban randalírozó bűnbandák megfegyelmezését (természetesen nem a fő bűnökről volt szó). Morgen kitartásának tulajdonítják, hogy pár héttel a háború vége előtt kivégezték Karl Otto Kochot, a buchenwaldi, később a majdaneki láger parancsnokát. Az volt a bűne, hogy nagyban sikkasztott aranyat és más értékeket, ráadásul ezzel összefüggésben gyilkosságok is száradtak a lelkén.”

Jobb ember volna ettől Himmler, hogy megölette a zsidókat, de nem vette el a pénzüket? Már a kérdés is rossz, hisz már eleve a kommunista államosítás vagy a zsidótörvények bevezetése is rablás volt. Amelyen nem változtat, hogy a rabló nem valamely, saját zsebre dolgozó káder, hanem maga az állam. A tulajdon szentségét, a jogállamot lábbal tipró diktatórikus, tekintélyuralmi  rezsimek nagyon is fellépnek a korrupció ellen. Ha másképp nem, szavakkal és látszatintézkedésekkel.

A belső tisztogatókampányok leggyakoribb jelszavai a bürokrácia, a hivatali visszaélések, az önkényeskedő, így a kormány elvhű céljait lejárató helyi vezetők elleni harc. Ezért volt például, hogy – mint a kötet egyik tanulmánya rámutat – „…az egyszerű emberek nem a közvetlen (párt)vezetőikhez, hanem egyenesen Rákosi Mátyáshoz fordultak a legapróbb panaszaikkal is. Ennek legfőbb okául a helyi vezetők hiteltelensége, korruptsága mellett a vezérkultusszal megteremtett „jó király” mítosza szolgált.” (195. o.)

Ugyanakkor a „rablóállammal”, az intézményesített lopással és terrorral összevetve egy saját zsebre dolgozó SS-tiszt vagy párttitkár még talán a kisebb rossz is lehet. Az elvtelen, pragmatikus, csak a saját hasznát néző embert meg lehet vesztegetni, rá lehet venni, hogy nézzen félre, hagyja futni az általa őrzött rabot. Míg az állam „nemes” céljaiban hívő, az államnak vagyont „összerabló” fanatizált kádertől aligha várható ilyen.

Persze az enyves kéz egyúttal véres is lehet: a kötetben szereplő funkcionáriusok közül jó néhányan részt vettek a Rákosi-korszak hatalomgyakorlásában, az ’56 utáni rendcsinálásban, a téeszesítésben. Talán itt szerzett érdemeik miatt is úszták meg sokáig a felelősségre vonást, a következményt.

Kérdés az is, hogy akit a diktatúrában korruptnak nyilvánítottak (vagy annak hittek), az tényleg korrupt volt-e? Hisz a korrupció vádja éppúgy lehetett a koncepciós politikai leszámolás eszköze, melyet gyakran vetettek be a reformszellemű, menedzserszemléletű, a rendszert szakmai és piaci alapon korrigálni akaró gazdasági vezetőkkel szemben.

Ezekre az ügyekre céloz a korrupcióval vádolt (de el nem ítélt) megyei párttitkár, Sikula György a kötetben idézett mondataiban: „Ezek az innovatív, bátor, és kezdeményezésre kész, fantáziadús vezetők a korábbi viszonyainkat igencsak feszegették vállalatuk fellendítése közben. Eközben egyik kezükkel az Állami Díjat, a másik kezükkel a börtön kilincsét fogták.” (147. o.)

Ahol nincs valódi joguralom, a hatalmi ágak összemosódnak, ott nemcsak elhallgatni, de felfújni, „csinálni” is lehet ügyeket. Tipikus példa volt erre az 1965-ös Onódy-per. Az Éttermi és Büfé Vállalat igazgatójával szembeni eljárás nyilvánvalóan a Hruscsov leváltása után „bekeményítő” politika erődemonstrációja volt.

„Onódy esete semmiképp sem nevezhető tisztán gazdasági bűnügynek, a terhére felrótt 32 ezer forint elsikkasztása elenyésző összeg, az ezért elsőfokon 1965. március 20-án kiszabott hét és fél év szabadságvesztés, amit négy hónappal később másodfokon hat és fél évre „enyhítettek”, egyáltalán nem állt ezzel arányban.” – írja az ügyről született 2003-as cikkében Tischler János.

A kötetben szereplők nagy része valószínűleg tényleg korrupt, önkényeskedő funkcionárius volt. De talán nem ártana egy olyan kötet sem, amely a korrupció vádjával hamisan meghurcolt (de Onódynál kevésbé ismert) személyek eseteit mutatja be.

Papp László Tamás

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!