Észak-koreai disszidensek megrázó vallomásai éhezésről, kivégzésekről, illegális abortuszokról

Daniel Tudor újságíró a Kim Dzsongun diktatúrájából elmenekült polgárokkal készült interjúit egy nemrég megjelent kötetben gyűjtötte össze. A műben nemcsak az olyan közismertebb témákra kérdez rá, mint a hatalomgyakorlás, a propaganda, a külpolitika, a koreai félsziget északi és déli részének szembenállása és különbségei, hanem olyan hétköznapibb dolgokra is, mint a gazdaság, a tömegközlekedés, az egészségügyi ellátás, a szórakozási és pihenési lehetőségek, valamint a tabutémákra, a szexre és a vallásra is. Kiderül a kötetből az is, miért fizet egyre több adót az észak-koreai állampolgár, ha papíron nincs is adórendszer? S egyes disszidensek miért disszidáltak tovább Dél-Koreából, miért nem tetszett nekik a déli ország, melyről északon annyit álmodoztak? Újszerű kérdések, meglepő válaszok a könyvben.

 

A sajtószabadságért nem elég tüntetni, fizetni is kell érte – kattints ide a támogatási lehetőségekért!

Észak-Koreában, melynek neve hivatalosan Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK) riportot vagy felmérést készíteni csak hivatalos engedéllyel, az ottani agitprop és titkosrendőrség embereinek jelenlétében lehet. Egy ott élő legálisan nem találkozhat másképp külföldi újságíróval, és a beutazó nyugatiak megfigyelését sokkal szigorúbban veszik, mint a ’70-es, ’80-as évek kádárizmusában.

A phenjani rezsimhez viszonyítva még Ceausescu Romániája, Castro Kubája, Honecker NDK-ja vagy a brezsnyevi Szovjetunió is puha diktatúrának tűnik. Legfeljebb Mao Kínája, Enver Hodzsa Albániája vagy Pol Pot Kambodzsája mérhető hozzá. Kérdés, hogy maradhat a rendszerváltás után harminc évvel is fent egy ilyen rigorózus, Sztálin és Rákosi személyi kultuszát is lepipáló rendszer, miközben a ’90-es évek elejére szinte az összes kommunista diktatúra megbukott vagy komoly reformokra, átalakításra, nyitásra kényszerült? Észak-Koreából nem jöttek afféle híradóképek, mint a Tienanmen térről és Tibetből, vagy Ceuausescu bukásáról. A KNDK-t nem omlasztotta össze olyan menekülthullám, mint Kelet-Németországot a Páneurópai Piknik idején, pedig Észak-Koreának is megvan a maga NSZK-ja.

Nepotizmusra, családi alapú politizálásra számos diktatúrában, autokrata rezsimben van példa, sőt: demokráciában is, lásd a Kennedy-klán pályafutását a Demokrata Pártban vagy a Le Pen-családét Franciaországban. De olyanra nemigen, hogy 75 éve kizárólagosan egy család vezessen egy államot.

Daniel Tudor 19 évesen, 2002-ben látogatott először Dél-Koreába, ezután úgy döntött, ott tanul egy évet, és végül az országban maradt. 2010-2013 között az Economist helyi tudósítója volt, és 2012-ben jelent meg első, majd 2014-ben a második Dél-Koreáról szóló könyve. 2015-ben James Pearsonnal, a Reuters újságírójával közösen írt könyvet Észak-Koreáról, amely 2017-ben koreai nyelven is megjelent, és hatalmas botrány lett belőle a diktatúrában. Tudor következő, eddigi legfrissebb kötete 2018-ban jelent meg angolul. Ebben interjúihoz olyan disszidenseket faggatott, akik életük jelentős részét töltötték az északi diktatúrában.

Daniel Tudor: Kérdezz meg egy észak-koreait!
HVG Könyvek, 2020
280 oldal, 3500 Ft

Rögtön a mű elején meglepő dologról értesülhetünk: Észak-Korea papíron nagyobb adóparadicsom, mint az offshore-szigetországok.

„Észak-Koreában hivatalosan nincs adórendszer. 1974. március 21-én a Legfelsőbb Népi Gyűlés kihirdette az adó minden formájának megszüntetését. Észak-Korea a mai napig minden április 1-jén, a törvény hatálybalépésének napján megünnepli „az adórendszer eltörlésének napját”. – idézik a kötetben.

Persze ez túl szép, hogy igaz legyen. A phenjani kormány az intézkedést úgy tálalta: „…hatalmas előrelépés a régi rendszerhez képest, és történelmi változás a koreai álmok beteljesülésének útján”. Mi több, azt mondták, Kim Dzsongil „jóságos” politikájának és vezetésének köszönhetően még a nagy éhínség ideje alatt sem kellett visszatérniük az adórendszerhez. Csakhogy 2000 óta Észak-Korea ismét szed adót a népétől – épp csak nem adónak hívják.” – mutat rá az egyik riportalany.

Hogy kiket tizedelt meg legjobban a ’90-es években Észak-Koreát sújtó éhínség? Az intellektuális, művészi, kreatív réteget, „…amelynek tagjai a társadalmat szolgálták, és bíztak a jegyrendszerben. Specifikus szaktudásuk nem segített nekik a veszély felismerésében és a gyors reagálásban. Épp ellenkezőleg. Sok értelmiségi vált az éhínség áldozatává.” – olvashatjuk a könyvben. „Emlékszem, hogy a nagy éhínséget túlélő észak-koreaiak gyakran mondogattak efféléket: „Az ostobák odavannak. Csak a túlélők maradtak, a legrátermettebbek, akik túlélnék a következő éhínségeket is.”- szól az egyik forrás dermesztő emlékezése, aki szerint „Az ártatlanok haltak éhen először a nagy éhínség alatt, az engedelmesek, aki meg sem próbálták a maguk kezébe venni a dolgokat.”

A rezsim abszurditása megnyilvánul például abban is, hogy jogosítványt papíron lehet ugyan szerezni – de benzin, az nincs.  „Már a jogosítvány megszerzése is sok időbe telik; az egész országban mindössze két autósiskola van. Amikor valaki beiratkozik az egyikbe, kétéves képzésen kell részt vennie. Nehéz bekerülni, és még nehezebb elvégezni a kurzust, mert az iskolák nem engedhetik meg maguknak a benzint a forgalmi vizsgához, amely pedig alapkövetelmény a jogosítvány megszerzéséhez.”

Az észak-koreai hadseregről is nehéz eldönteni, hogy ijesztő, röhejes vagy siralmas. Valószínűleg mind a három. „Észak-Korea népessége mindössze 25 milliós, ehhez képest több mint egymillió katonája van, vagyis alighanem a világ legmilitarizáltabb társadalma.” – derül ki a műből. Ugyanakkor az átlagos sorkatonák inkább váltanak ki szánalmat, mint rettegést.

„…a többségük túlságosan alultáplált, semhogy félelmetes legyen, és legalább annyi időt tölt ingyenmunkával, mint parádézással.”  – állítja az egyik forrás. „Az éhezés veszélye miatt sózott retket esznek, amitől viszont sokan felpuffadnak. Emiatt egyesek azt hihetik, hogy jól eteti őket az észak-koreai hadsereg, de ez nem igaz: miután semmi mást nem esznek, csak sózott retket, lehet, hogy kívülről kövérnek tűnnek, valójában súlyosan alultápláltak.” – mondja az interjúalany.

Vajon milyen harcértéke lehet egy olyan katonaságnak, amelyben, ha áramszünet van, „…ezért nem lehet dél-koreai tévésorozatokat vagy DVD-ket nézni, a katonák kiszedik a tankok aksiját, hogy segítségével tovább élvezhessék a kedvenc műsorukat. Sőt hallottam, hogy még az észak-koreai-kínai határon állomásozó határőrök is szívesen letelepednek egy-egy dél-koreai sorozat és film elé.” – számol be az egyik disszidens.

Az áramhiány persze nemcsak a katonákat érinti. „Észak-Koreában csupán naponta két-három óráig van áram, és a feszültség akkor is meglehetősen alacsony. Ha 120-130 V alá csökken, a tévé kikapcsol. Ennek megakadályozására az öcsém folyton egy transzformátor bekapcsológombján tartotta a kezét.” – mondja az egyik riportalany.

„A katonák többsége inkább az éhséggel van elfoglalva, semmint a kötelessége teljesítésével. Ahogy egy kollégám mondta egyszer: „Éhes vagyok. Nem szabadna a kormánynak ennyire elhanyagolni az éhező katonákat, mert az éhhalál szélén lévőkről sosem tudhatod, ki ellen fordítják a fegyverüket.” – fogalmaz az egyik menekült. 

Az ellenségképet gyártó propagandának még egy végletekig militarizált és fanatizált totalitárius államban is vannak korlátai. „…hiába igyekszik Észak-Korea Amerika ellen uszítani az embereket, a fiatalok haragja inkább Japánra és a második világháborús megszállásuk alatti tettekre irányul.” (…) „Az amerikaiakat azonban senki sem gyűlölte. Az idősebbek, akik átélték a koreai háborút, elmondták, hogy az amerikaiak nem követték el azokat a szörnyű háborús bűnöket, amelyeket az észak-koreai rezsim a nyakukba varr.” – állítja Tudor egyik riportalanya.

Ott van ugyanakkor a Népbiztonsági Minisztérium Állambiztonsági Osztálya, a Poübu, melynek „…jogában áll önhatalmúlag embereket ölni, kínozni és bebörtönözni.”, és „…érvényben van az „öt háztartásból egy” nevű ellenőrzési politika.” Vagyis az ország minden ötödik háztartása a titkosszolgálatnak dolgozik – „helyi kémsejtként.” Csakhogy míg a belbiztonság ügynökei „…egykor érinthetetlenek voltak, ma viszont már nem olyan befolyásosak. Az észak-koreaiak mostanság kevésbé hajlamosak együttműködni a hatóságokkal, és ritkábban jelentik fel a titkosrendőrségnél a közeli ismerőseiket.” – jellemzi az új időket a riportkötet.

Amennyiben „…híre menne a lakóhelyén, hogy egy bizonyos illető” besúgóként ténykedik, akkor „…az emberek elfordulnának tőle. Páriává válna a helyiek körében.” – olvashatjuk a kötetben. Viszont ma is bevett gyakorlat „…a jondzsvadzse vagyis „kapcsolaton alapuló bűnösség…” Ennek révén „…bárki megbüntethető az apja vagy más közvetlen családtagja bűnei miatt.” (…) „Az észak-koreai kormány pontosan ezért tartja túszként az otthon maradt családtagokat, ha valaki egy másik országba megy tanulni. Akik külföldön maradnak, tudják, hogyha disszidálnak, meghurcolják a hozzátartozóikat.” – fogalmaz a kötet egyik interjúalanya.

Mindezek dacára is tény azonban, hogy „az észak-koreaiak már sokkal kevésbé hajlamosak együttműködni a hatóságokkal, mint egykor.  Az emberek ritkábban súgják be egymást, a tisztviselők pedig nyitottabbak rá, hogy némi megvesztegetés hatására elnézők legyenek. Ugyanakkor a nyílt ellenállás még mindig szinte elképzelhetetlen”.  Főként, mivel az állampolgárok jelenleg is könnyen ellenőrizhetőek. Vannak például „kétlaki” disszidensek, akiknek muszáj időről időre hazatérni.  Mondjuk a kötelező egypárti választás napján.

„A szavazás környékén az emberek nem utazhatnak el más városokba. Azok, akik titokban és illegálisan átszöktek Kínába, ilyenkor visszatérnek szavazni, nehogy a hatóságoknak feltűnjön a távollétük.”

Kína amúgy is „…veszélyes a disszidensek számára.” A kínai rezsim Phenjan „…történelmi szövetségese, így aztán kíméletlenül visszatoloncolja a disszidenseket, ahol munkatábor vagy valami még rosszabb vár rájuk. Ezért a Kínába szökött észak-koreaiak igen kiszolgáltatottak. A nőket gyakran eladják feleségnek, esetleg prostitúcióra vagy „webkameramodellként” munkára kényszerítik őket a dél-koreai férfiak szórakoztatására.” – mutat rá a kötet.

A disszidálás egyébként sem könnyű – amellett, hogy életveszélyes, nem is olcsó „mulatság”.

„A hatóságok lassanként felismerték a helyzet súlyosságát, és a 2000-es években szigorítani kezdték a határőrséget, valamint komoly büntetéseket szabtak ki a disszidálókra. Nyilvános, sortüzes kivégzéseket szerveztek, hogy félelmet keltsenek az emberekben, és figyelni kezdték a disszidensek családtagjait.” – említi a nyilatkozók egyike. 

Ezzel párhuzamosan az embercsempészek „kockázati felára” is az egekbe szökött. „A disszidálás elüzletiesedése komoly költségproblémával járt, mostanra ugyanis luxusszolgáltatásnak minősül, és csak azok vehetik igénybe, akik elég bátrak hozzá, hogy mindenüket zálogba adják a brókernek. Az átlagemberek már csak akkor engedhetnék meg maguknak a disszidálást, ha bankot rabolnának, vagy drogot árulnának. Vagyis külső segítség nélkül szinte képtelenség megszökni Északról.”

Miért vállalják mégis sokan a rizikót? Ha a fentiek nem szolgálnának elégséges indíték gyanánt, jöjjön néhány további részlet az észak-koreai hétköznapokból. „…rendkívüli kényelmetlenséggel jár, ha el akarsz utazni egy másik városba, ezért az emberek inkább csak vészhelyzet esetén hagyják el az otthonukat. Először is, Észak-Korea infrastruktúrája meglehetősen elmaradott, másodszor, az embereknek nem nagyon van idejük utazni, és harmadszor, nem könnyű egy városok közti utazásra engedélyt szerezni a kormánytól.” – írják le az erről szóló fejezetben.

Az egészségügy (más pártállami diktatúrákhoz hasonlóan) papíron Észak-Koreában is térítésmentes. Valójában azonban ez nem sok mindenre jogosít. „Elméletileg mindenki jogosult ingyenes egészségügyi ellátásra, és bárki felkeresheti az orvosát. A gyakorlatban azonban óriási különbségek mutatkoznak az ellátás terén. A phenjani elit viszonylag jó kezelésben részesül, az átlagembernek azonban lehet, hogy nem jut több néhány aszpirinnél és a reménykedésnél.” Hivatalosan ott is azt hirdetik, hogy az egészség nem üzlet, miként a jog betűjéből kiindulva adó sincs. „Természetesen Észak-Koreában minden – az összes kezelés és műtét – ingyenes. Csakhogy míg Dél-Koreában van egészségbiztosítás, addig Északon nincs.”  – veti fel az egyik riportalany.

Nyugdíjat (legalábbis az általunk ismert formában) az észak-koreaiak nem kapnak, ahogy betegségi ellátást sem.  „Az idős észak-koreaiak egyszerűen kénytelenek tovább dolgozni. A nyugdíj koncepciója nem létezik, ahogy a munkára képtelen betegek sem kapnak táppénzt, és ha már itt tartunk, a rokkantak sem részesülnek sok segítségben.” De hiányoznak a legalapvetőbb egészségügyi cikkek is. 

„Amikor eljöttem Észak-Koreából, annak örültem a legjobban, hogy többé nem kell az egészségügyi betétek miatt aggódnom!” – mondja az egyik disszidens.  Ugyanis ott „…a nők fehér vattából csinálnak maguknak egészségügyi betétet, amelyet újra és újra kimosnak és felhasználnak.” – emlékezik vissza.

„Amikor menstruálva kell iskolába menned, az még rosszabb. Az észak-koreai középiskolák többsége koedukált, úgyhogy nagyon vigyáznod kell, nehogy a fiú osztálytársaid meglássák a 20 cm hosszú és 10 cm széles pamutbetétet – amelyen egyébként nincs semmilyen rögzítőanyag, úgyhogy ha nem vigyázol, egyszerűen kicsúszik. Mindig nagyon óvatosan kellett járnom, nehogy a fiúk kigúnyoljanak. Aki sosem használt ilyen betétet, az elképzelni sem tudja, hogy milyen stresszes.” – ecseteli a megalázó megpróbáltatásokat a nő.

A terhesség pedig még ennél is nagyobb rizikót jelent. „Észak-Koreában minden 1000 születésből 19,3 halállal végződik, vagyis a csecsemőhalandóság csaknem a tízszerese a dél-koreainak. Ennek oka a létesítmények elégtelen állapota és a terhesgondozásra fordítható pénz hiánya.” – állapítja meg a kötet. De annak sem megnyugtató  a helyzete,  aki túléli a szülést: „…a dél-koreai kormány anyagi támogatást nyújt a szülőknek a gyerek hétéves koráig. Észak-Koreában nincs semmi ilyesmi. Ott csak a gazdagok élvezhetik a különböző létesítmények és orvosi ellátások előnyeit, a kevésbé tehetősek pedig kénytelenek sivárabb körülmények közt felnevelni a gyereküket.” – számol be a könyv a gyereknevelés nehézségeiről.

Ilyen helyzetben nincs mit csodálkozni azon, hogy sokan nem akarják megtartani a gyereket. De mivel fogamzásgátlás jóformán nem is létezik, a terhességmegszakítás pedig nem engedélyezett, az egyetlen lehetőség az illegális abortusz.  „Mivel az emberek nem is tudnak az óvszer létezéséről, és a fogamzásgátlásról is csak alig valamit, gyakoriak az illegális és veszélyes abortuszok. Az ország gazdasági válsága miatt a születési arány csökkent, a halálozási ráta pedig nőtt, ezért a rezsim betiltotta az abortuszt. Ennek ellenére továbbra is vannak, akik el akarják vetetni a gyereküket, és illegális praktizálókhoz fordulnak. Sok nő vesztette már életét ilyen beavatkozásokban.” – írja a mű.

Miért van, hogy ezek dacára a legtöbb észak-koreai nem próbál szökni vagy lázadni, tehát a rezsim változatlanul stabil? A válasz egyszerű.

„Otthon sokan még mindig azt hiszik, hogy az észak-koreai szegénység a külvilág szankciói miatt van, és nem a vezetés korrupciójának, szakszerűtlenségének eredménye. De még ha vannak is kételyeik, nehéz beszélniük róla. Én csak akkor jöttem rá az igazságra, amikor már eltöltöttem némi időt Kínában és Dél-Koreában.” – véli a disszidensek egyike.

„Van egy régi koreai mondás: A százszor elmondott hazugság igazsággá válik.” – emelik ki a totalitárius dezinformációs propaganda szerepét. Diktatúrát működtetni – ez is egy szakma, s a phenjani elit jelenleg profin csinálja.

„Ma már világos, hogy az észak-koreai rendszert nemcsak a gigászi bürokrácia tartja fenn, hanem az is, hogy a phenjani vezetők mindenki másnál jobban ismerik a rendszer gyenge pontjait. Az emberek erre még nem jöttek rá – és bár szeretnének kormányzati reformokat, egyelőre nem elég erősek, hogy szembeszálljanak a rendszerrel.”  – magyarázza a kötet.

Ráadásul a diktatúra is létre tud hozni egyfajta őt támogató konszenzuális véleményközösséget – még azok között is, akiket elnyom. Kialakul egyfajta paternalizmus, a kiskorúsított társadalom szülőként tekint a vezetőre. S úgy gondolja: egy zsarnoki apa is jobb, mint az árvaság. Jellemzőek az egyik disszidens mondatai, aki az Interjú című – Kim Dzsongunt kigúnyoló – vígjáték miatti, a hírek szerint Phenjanból indult hackertámadásokról fejtette ki véleményét.

„…ha tényleg Észak-Korea tette, azon a véleményen vagyok, hogy a Sony Pictures azt kapta, amit megérdemelt. Miután úgy döntöttek, filmet csinálnak Észak-Korea legfelsőbb vezetőjéről, számítaniuk kellett volna egy ilyen ellenlépésre.” – nyilatkozza az Észak-Koreából menekült riportalany. „A legfőbb vezető minden észak-koreai számára apafigura, így aztán az efféle kigúnyolása és karikírozása elkerülhetetlenül káros következményekkel jár. Például hiába nagyon elégedetlen egy gyerek a szüleivel, attól még nem fog örülni, ha kigúnyolják őket a szeme láttára. Mindegy, milyen csapnivalók a szüleid, akkor is a szüleid.” – fejti ki.

De más vélekedések is arra utalnak: „Korai volna az észak-koreai rezsim bukását vizionálni – ugyanis Kína óriási szerepet játszik a fenntartásában.” Ennél meglepőbb – bár a német újraegyesülést követő Ossie-Wessie törésvonalat ismerve logikus – hogy a déli „testvérnemzetben” sem feltétlenül mindenki akarja keblére ölelni az északiakat. „Dél-Korea el akarja kerülni az újraegyesülést, az emberek ugyanis félnek a potenciális adóterhektől és az északiakkal való együttéléstől.” – olvashatjuk a kötetben.

Az északiak pedig többnyire nehezebben tudnak beilleszkedni. „Dél-Koreáé a világ egyik legkompetitívebb oktatási rendszere, a magánoktatás pedig nagyon drága, az észak-koreai szülők nem engedhetik meg maguknak. Az észak-koreai oktatás jócskán elmarad a dél-koreai mögött. Az északi gyerekek nem tudják tartani a lépést a déli osztálytársaikkal, így az északiak másodrangú státusa öröklődik az utódokban.” – mondják az interjúkötetben.

Vagyis hiába a közös nyelv, a megértésnek jelentős korlátai vannak. Arról nem beszélve, hogy a két ország közti szögesdrót az egységes koreai nyelvet is kettévágta. „Dél-Koreában nagyjából 70-80%-át értem meg az emberek beszédének, az újságokban írt cikkeknek és így tovább. Amikor viszont Észak-Koreában jártam, a felét sem értettem.” – írja a szerző.

Nem csoda, hogy van, aki úgy érzi: nem ugyanazt a nyelvet beszélik, és volt, aki a félsziget déli részéről is továbbállt.

„Dél-Korea kompetitív társadalma igazi pokol, ezt még maguk a dél-koreaiak is elismerik. Egy észak-koreai sosem győzhet abban a légkörben. Londonban legalább nem vagyok egyfolytában frusztrált, és nem érzem magamat állandó nyomás alatt, amiért úgy alakult, hogy Észak-Koreában születtem.”  – beszél az okokról. Van olyan, aki szinte visszavágyik északra. „Észak-Koreában az emberek minden ünnep idején megosztották egymással az ételüket. A dél-koreaiak azonban individualisták, és még csak nem is ismerik a szomszédjukat, aki már tíz éve közvetlenül mellettük él.” – panaszolja a riportalany.

De akad ellenpélda is, akinek bejött a déli életforma.”…Észak-Korea egy totalitárius társadalom, amely egyáltalán nem törődik az egyén életével, vágyaival és ízlésével. Egy fojtogató társadalom, amelyben a politika határozza meg az emberi kapcsolatokat. Mivel élvezem a dél-koreai individuális szabadságot, nem igazán táplálok semmiféle nosztalgiát Észak-Korea iránt.” – mondja el.

A műből az is kiderül: a rezsim fennmaradását nem lehet kizárólag a titkosrendőrség és a propaganda, vagyis a diktatórikus elnyomás közvetlen hatásának betudni.

A globalizációtól és modernizációtól elzárt északon sokkal inkább fennmaradtak azok a hagyományos tekintélyelvű, hitalapú értékek, amelyek kedveznek a vezetők csalhatatlanságába vetett meggyőződésnek, a kritikátlan rajongásnak.

„Kim Ir Szen ideológiája és a kereszténység között határozott párhuzamok vannak…” – áll a kötetben. „Bizonyos szempontból Kim Ir Szen sokat kölcsönzött a keresztény tanításokból, épp csak Isten személyét lecserélte saját magára!” – von párhuzamot a szerző.

Erre konkrét bizonyítékok is vannak: „Észak-Koreában van egy irányelvgyűjtemény, a Tíz Alapelv a Monolitikus Ideológiai Rendszer Megalapításáért, és elég nyilvánvaló, hogy a Kimek a tízparancsolatból vették az ötletet. Phenjant egykor a „Kelet Jeruzsálemének” is nevezték.” – idézik a kötetben. (207. o.) „A Kim-család talán éppen e buzgó vallásosságnak köszönhetően képes olyan sok lojális követőt felmutatni, és talán ezért képes egy semmirekellő bugris lelkes dicsőítések közepette uralni az egész országot, csak mert ő is abból a családból származik.” – mondja az egyik meginterjúvolt disszidens.

A bigott valláserkölcs és a phenjani diktatúra rigorózus prüdériája közt is vannak hasonlóságok.  „Ha párkapcsolatokról van szó, Észak-Koreát valószínűleg nagyon konzervatív társadalomként kell jellemeznünk. Természetesen itt is előfordul házasság előtti szex, de rossz szemmel nézik, ahogy például azt az ártatlan gesztust is, ha egy pár nyilvánosan fogja egymás kezét.” – áll a kötetben. Tudor szerint lehetséges, hogy a phenjani rezsim úgy véli: „…a szexuális liberalizmus annak potenciális kezdete, hogy az emberek másról is szabadabban gondolkodjanak. De még fontosabb, hogy Észak konzervativizmusa valójában a koreai tradíciók folytatása.” – állítja.

A liberalizálódást a rezsim kifejezetten fenyegetésként éli meg a disszidensek véleménye szerint.  „Azt hiszem, az észak-koreai kormány attól tart, hogy ha az emberek megtapasztalják a szexuális szabadságot, a hatalomnak is jobban ellenállnak majd.” – szól a tapasztalatairól az egyik disszidens. 

Ám a keményvonalas dogmatizmus ellenére a hadseregben tömegesen jelen van az azonos neműek szexuális kapcsolata. De nem a vágyak szabad kifejezésének jegyében, inkább úgy, mint egy börtönben, ahol a ranglétra alján lévőket szexuálisan zaklatják. „…köztudomású, hogy a magas rangú tisztek gondjaikba veszik a „jóképű közlegényeket”. Lehet, hogy néhányan melegek, a többiek azonban azért tesznek így, mert egyszerűen nincs nő a közelükben.”

Van olyan disszidens, aki az Észak-Koreában töltött idő dacára (vagy netán pont azért) annyira toleránsan gondolkodik, hogy az olvasó szinte Hollandiában érzi magát. „Szerintem semmi okunk nincs ellenezni a homoszexualitást, mert a szexuális irányultság kifejezésre juttatása egy kapitalista demokráciában nem különbözik az ízlés kifejezésre juttatásánál. Tisztában vagyok vele, hogy egyesek szerint a melegházasság csökkenti a születési arányt, de semmi garancia nincs rá, hogy minden heteroszexuális házaspár vállal gyermeket. Ráadásul a meleg és leszbikus párok is örökbe fogadhatnak gyereket, spermadonorok segítségével pedig maguk is szülhetnek. Így ez nem lehet érv a melegek ellen.” – mondja.

Ugyanakkor nem mindenki híve közülük a nyugati demokráciának, illetve annak, hogy a rendszerváltás után azt vezessék be Észak-Koreában. Van, aki szerint az országnak „…egy leviatánra lesz szüksége. Természetesen nem azt mondom, hogy még egy olyan kegyetlen, hedonista és extravagáns diktátor kell a népnek, mint Kim Ir Szen vagy Kim Dzsongil, hanem azt, hogy egy rendkívül hazafias vezető. Mondok rá két példát: a dél-koreai Pak Csong Hi és a szingapúri Li Kuang-jao.„

Vagyis katonai diktatúrát vagy irányított demokráciát javall honfitársainak. A kötetben megszólaló egyik disszidens szerint nem lehetetlen egy katonai puccs Észak-Koreában. Elmondása alapján több ilyen kísérlet is volt például Kim Dzsongun apja és elődje, Kim Dzsong Il idején. „Több merényletet (a rjongcshoni robbantás) és egy puccsot (a 6. dandár incidens) is megkíséreltek ellene, és úgy éreztem, az emberek nagyjából 70-80%-a alig várta, hogy meghaljon.” – mondja.

Kérdés, vajon mennyire őszinték, illetve hitelesek a menekültek válaszai? Akit halál, kínzás és börtön fenyeget, érthetően mindent elkövet, hogy a lehetséges menedékadók jóindulatát elnyerje. Akár hazudik is. „Olyanról is hallottam már, hogy egyes disszidensek kereszténynek hazudják magukat, hogy az ilyen szervezetek segítsenek nekik átjutni Kínából Dél-Koreába. Ez persze teljesen érthető a helyzetükben.” – jelenti ki az egyik riportalany. S mivel a befogadó társadalom is gyakran kényszeríti színlelésre a neki kiszolgáltatott emigránst, nem lehetetlen, hogy közülük egyesek azt mondják, amit a közeg szerintük hallani akar.

Viszont a legtöbb interjúalany mondatai hihetőnek és életszerűnek tűnnek, a kötetből pedig az észak-koreai hétköznapok pillanatképei is felvillannak. Hogy milyen az indzso kogi –  szójavirsli – s hasonló-e, mint a a ttokpokki. Mit csinálnak a háziállataikkal az észak-koreaiak, mikor betegek lesznek, ha nincs orvos? Egyáltalán, mennyire gyakori a családtagként tartott állat Észak-Koreában? Hogy járt egy majmot tartó észak-koreai család? Miként vált az ember legközelebbi rokona akaratán kívül besúgóvá? Milyen a phenjani földalatti, mennyibe kerül egy metrójegy? Erre, s még jó néhány további kérdésre is választ kap, aki elolvassa a hiánypótló művet.

Papp László Tamás

 

Ha már egyszer itt vagy…Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!