100 dolog, amit rosszul tudsz a balassagyarmati túszdrámáról

Látta a Túsztörténetet? Olvasta Végh Antal Könyörtelenül című regényét? Esetleg a Kék fény sztárja, Szabó László riportjaiból tájékozódott először a ’73-as balassagyarmati túszdrámáról? Netán az interneten keringő városi legendákból merített? A legtöbben eme forrásokból ismerik az eseményeket. Mint lentebb kiderül, az új kutatások szerint rosszul. A dolog korántsem úgy zajlott, ahogy a ’80-as évek közepétől bevitték a köztudatba. Hogyan történt valójában? Ennek-annak máshonnan is utánaolvastunk. Például, hogy más, eltitkolni próbált terrorakció-kísérlet is volt a szocializmusban? És hogyan jön a képbe Erdős Ákos, a rejtőzködő milliárdos, mi köze van neki a Balassagyarmaton történtekhez? Alább kiderül.

A fejezetekhez ugráshoz kattintson az alábbi linkekre:

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Hétköznapok a Pintye-családban: elvtársi alkoholizmus, eltussolt bűnök

Andropov fiának nem kellett túszejtés a nyugati útlevélhez

Megyünk Görögbe’ mert ott fasizmus van

Fegyveres disszidálás, mint kortünet

Poloska Angliából, ideggáz a Szovjetunióból

„Általában szerették az állatokat kínozni…”

A túszdráma pszichoszexuális motívumai

„A bátyám egy gyáva szaralak…”

Mit csinált Gyurcsány későbbi üzlettársa ’73-ban Balassagyarmaton?

Váltságdíj a túszokért: dollár, font, márka, rubel

„A tömegbe lőjél a templomnál!”

„Jaj, meghalok!”

Áldozatsegítés Kádár-módra: cinkosokként kezelt túszok

„…olyan pofont kaptam, hogy a fal adta a másikat.”

„…ha nyugaton olyan rossz az élet, akkor miért nem onnan szöknek ide?” – ezt kérdezték a Határőrségénél MSZMP-funkcionáriusként dolgozó apjuktól a Pintye-fivérek – Hatala Csenge kötetében ezt is felidézik. (47. o.) Idősebb Pintye Andrásnak nem tetszett a dolog, de azt valószínűleg ő sem gondolta volna, hogy a két fiú, András és László hamarosan az ő szolgálati fegyvereivel ejt túszokat egy lánykollégiumban. Így próbálva pénzt kizsarolni a diktatúrából, hogy aztán foglyaikkal együtt valamelyik nyugati országba távozhassanak.

Az eseményről (csaknem másfél évtizedig tartó hallgatás után) jó néhány újság-és tévériport, szubjektív visszaemlékezés, irodalmi, valamint filmes rekonstrukció született. Viszont olyan tényforrásokon alapuló feltárásra, mint Hatala Csenge idén megjelent kötete, több mint negyven évet kellett várni. Nem hiába: érdemes végigolvasni. (A hatásvadász trailer dacára is.)

Hatala Csenge levéltári forrásokra és a résztvevőkkel készített interjúkra támaszkodó kötete a Hírzárlat címet viseli. De az is lehetne, hogy 100 dolog, amit rosszul tudsz a balassagyarmati túszdrámáról. A művet végigolvasva az derül ki, hogy a rendszer kezdetben elhallgatta a valós tényeket, utána pedig hamis vagy téves narratíváknak engedett szabad folyást. A pártállam megszégyenülését okozta volna, ha az események tényleges végkifejlete már a nyolcvanas években napvilágra kerül. Vagy ha már a diktatúrában ismert lesz, hogyan bántak a rendőri akció, illetve később a vizsgálat során az áldozatokkal.

A Pintye-fivérek által végrehajtott 1973-as balassagyarmati túszejtés, ha nem is az egyetlen, de mindenképp a legkomolyabb terrorcselekmény volt a kádári Magyarországon. A közvéleményt azért is sokkolta, mert az ilyen jellegű történéseket a hatalom igyekezett a nyugati blokk hanyatlásának tüneteként feltüntetni, amely nem gyűrűzhet be a vasfüggönyön túlra. A kádári propaganda előbb huligánbanditáknak, később fasiszta bűnözőknek igyekezett beállítani a túszejtőket.

„…a fajelmélet hívei lettek, fasiszta felfogásuk táptalaj lett az antiszemita nézeteikhez is, amelyeket nyíltan hangoztattak. Az akkor hatalmon lévő görög katonai junta, amely nyíltan hirdette a szélsőjobboldali, fajgyűlölő nézeteit, vonzóbbnak tűnt a szemükben, mint hazájuk jelenkori társadalmi berendezkedése.” – olvasható Szabó László, a Kék fény műsorvezetője riportjában. (13 nyomozó 33 esete. Népszava, 1989. 24. o.)

Hétköznapok a Pintye-családban: elvtársi alkoholizmus, eltussolt bűnök

A Pintye-fiúk valóban bűnösök voltak, de bűnük elkövetését épp az a protekción, nepotizmuson, korrupción és „elvtársi alkoholizmuson” nyugvó rezsim tette lehetővé, amelyet édesapjuk, idősebb Pintye András határőr pártfunkcionáriusként szolgált. „Laci, nem neked kellene itt lenned, hanem az apádnak.” – jegyzi meg egy elhárítótiszt a börtönben a fiatalabbik Pintye-testvérnek az elítélése után. (Hatala Csenge: Hírzárlat. ATHENAEUM, 2015. 281. o.)

Az apa, mikor részeg volt, gyakran elfelejtette a fegyvereit elzárni, inkább hazavitte őket, szinte felkínálva a gyerekeinek a ziccert. (22.o) De a fegyverek a laktanyában sem voltak nagyobb biztonságban. Az idősebb fiú, András – a szolgálati előírásokat megsértve – gond nélkül bejuthatott apja irodájába, hogy ellopja a pisztolyt és gépkarabélyt a muníciókkal együtt. Kulcsa volt a dolgozószobához, pedig a tisztek a korabeli szabályzat alapján nem vihették ki a kulcsukat, hanem azokat távozáskor be kellett tenniük egy páncélkazettába, amelyet lepecsételtek. A fiú viszont simán átjutott az őrökön, a párttitkár gyerekére senki nem mert rászólni. (61. o.)

Az öreg Pintye ekkorra már „…kicsit labilissá vált az ital miatt, de ez megszokott dolog volt abban a körben.” – mondta dr. Samu István, a helyi kórház pszichiáter főorvosa, aki később, mint afféle közvetítő, több ízben tárgyalt a túszejtő kamaszokkal. (115. o.)

Idősebb Pintye András nevelési elvei katasztrófához vezettek. Persze kár volna ezt úgy felróni neki, mintha valamiféle kiugróan gonosz vagy elvetemült szülő lenne. A pártkáderek jelentős része valószínűleg hasonlóképp kezelte gyerekei problémáit. Idősebb Pintye módszere talán annyiban volt a pártemberi átlagnál rosszabb, hogy a káderek többsége a maga módján legalább következetes volt. Munkás származásának gyökereit elszakítva inkább dzsentri stílusban élt, s a gyerekeit is egyetemre küldte, ahová, ha másképp nem is, de protekcióval biztosan felvették őket.

Az öreg Pintye viszont életveszélyesen következetlen. Egyfelől belekóstoltatja gyerekeit az állampárti dolce vita, a kádergyerek-létforma előnyeibe. Balhéikat, csínytevéseiket eltussolja, számtalan esetben érezhetik úgy a Pintye fiúk, hogy az átlagpolgár fölött állnak, nekik olyat is szabad, amit másnak nem. Ugyanakkor apjuk nem törekszik rá, hogy gyerekeinek akár protekció árán is a kivételezettség érzetéhez illő társadalmi státuszt biztosítson. Nem küldi őket elitgimnáziumba, egyetemre. (Az eseményről csak a rendőri akció után, január 13-án jelent meg MTI-közlemény. Melyben a két tettes úgy szerepelt, mint „Pintye András 19 éves foglalkozásnélküli és öccse, Pintye László 18 éves ipari tanuló” (248. o.) Akinek nem volt helyismerete, aligha gondolta, hogy egy párttitkár gyerekei, mert a ’70-es években ugyan hány kádergyerekből lett munkás?) A két srácot apjuk fizikai munkára küldi. Mely ellen természetesen berzenkednek, lázadoznak, ami teljesen logikus a protekciós időszak után.

Az ifjabbik, Laci felveti, hogy míg „…ő és bátyja is fizikai munkát végeznek, amivel nagyon keveset keresnek, míg apjuk értelmiségiként, anyagi gondok nélkül már rég nem érti meg a munkásosztály problémáját.”  (44. o.)

A jómódba beleszokott kamaszokat hideg zuhanyként éri, hogy tekintélyelvű apjuk (akitől egyébként rettegnek) egyszer csak összecsukja a fölöttük lévő védőernyőt. Ki akarja őket lökni a  puha diktatúra szürke és kiábrándító mindennapjaiba. Sőt, azzal fenyegeti az idősebbiket, hogy még a befolyásos szülők nélküli kisembernél is rosszabb sorsa lesz. A katonai kórház idegosztályára akarja utaltatni, valamint „…azzal fenyegette a bátyámat, hogy bevonultatja katonának, és ott majd megnevelik, mert a legrosszabb helyre viteti” (254. o.)

Az addig védőburok alatt nevelkedett András retteg a munkától, a katonaságtól, a hétköznapi élettől. „Ha dolgozni kéne, az valami szörnyű lenne. Katonának lenni is…” – mondja túszainak. (150.o.) Volt, hogy a kezeire sósavat öntött, hogy betegállományba kerüljön, és ne kelljen dolgoznia. (36. o.) „Ha őt akkor kiengedik nyugatra, tehát olyan szabadság lett volna az utazás terén, mint amilyen most van, akkor ez az egész nem történik meg.” – véli az egyik ismerőse. (261. o.)

Andropov fiának nem kellett túszejtés a nyugati útlevélhez

A rendszer által fenntartott utazási korlátozás paradox módon a diktatúra leghűbb kiszolgálóit, illetve hozzátartozóikat sújtotta leginkább.  BM-és HM-dolgozók, valamint családtagjaik nem utazhattak nyugati országba. Papíron amiatt, hogy majd az ottani hírszerzők kivallatják vagy megzsarolják a szocialista államtitkok őrzőit. „Ha érdekesek vagyunk a francia titkosszolgálat számára, megtalálják a módját, hogy szóra bírjanak. […] csak addig fogsz hallgatni, amíg nem kapod meg az első injekciót […] Egy szúrás, és az akaraterőd megbénul. Engedelmes jószág leszel vallatóid kezében.” – ijesztgette a határőr-kiskatonát felettese, Berkesi András Fekete mappa című, állambiztonsági oktatófilm nyersanyagául is szolgáló művében.

A fő ok valójában nem ez volt, hanem a disszidálás megakadályozása. Az abszurd kémfóbiát azok se vették komolyan, akik kitalálták: Jurij Andropov KGB-elnök fia az Egyesült Államokban doktorált le. Pedig az apja titkaira biztos sokan voltak kíváncsiak a CIA-központban. Ráadásul Andropovnak nagyobb gondjai voltak a fiaival, mint a balassagyarmati túszdrámában családilag érintett határőr apának. A KGB-t vezető későbbi SZKP-főtitkár „első házasságából származó nagyobbik fia kábítószeres, köztörvényes bűnöző, a kisebbik pedig […] krónikus alkoholista.” volt egy magyar nyelvű életrajz szerint.

A Pintye-fivérek végzetesen félreismerték azt a rendszert, melyet kádergyerekként egy átlagembernél jobban kellett volna ismerniük. Biztosra vették, hogy tervük sikerülni fog. ” Ez egy százszázalékos terv. Sőt, mi több, oltári. Magyarországon ilyen még nem volt. Sikerülnie kell.” – győzködte András a barátait. (53. o.) Azok viszont kételkedtek, józan ellenérveket hangoztattak. Jó néhány havert próbált rádumálni az akcióra, de egyik se állt kötélnek. Reálisabban látták az elkerülhetetlen következményeket, mint a két pártkáder-csemete. Ugyanakkor a korábbi eseteket, a testvérpár viselt dolgait ismerve okulva egyikük sem akarta (vagy merte) feljelenteni őket.

Korábban olyan is volt, hogy a fivérek átmentek a magyar-csehszlovák államhatáron, de az apjuk nem őket, hanem a gyerekeit elfogó határőrt büntette meg. (40. o.) „Ha bementem volna a rendőrségre, és azt mondtam volna, hogy a megye első emberének a fia fegyveres akcióval el akarja foglalni a kollégiumot, engem biztosan becsuknak.” – mondta egyikük.(263.o.) E mondat is tükrözi, milyen rettegett figura volt a határőrségi párttitkár Pintye-papa. Fiának barátja ma is a megye első emberének nevezi, holott nem volt az. Az ifjabb András és öccse, László által okozott tragédiát (amelynek végül ők is áldozatai lettek) végső soron ez a „néphatalom” idézte elő.

Megyünk Görögbe’ mert ott fasizmus van

Biztosra vették, hogy nyugatra kijutva ünnepelt és gazdag emberek lesznek. „Számunkra amit teszünk, az nagy élmény, hiszen rólunk fog írni minden újság, beszédtémává válunk, mi az eredeti szándékunktól nem térünk el.” – mondta a fiatalabbik.(218.o.) „A páncélszekrény kinyitása után lehet, hogy az apám titkos iratait is magamhoz veszem. Ő azok közé az emberek közé tartozik, akik először kapják meg a miniszteri jelentéseket és a katonaságra vonatkozó hivatalos információkat. Ezeket majd kiszolgáltatom a külföldi szerveknek és sok pénzt fogok kapni értük.” – vélte az idősebbik fiú. (59. o.)

A két testvér a nyugati életformáról nem sokat tudott. Úgy gondolták, bármelyik vasfüggönyön túli ország kapkodni fog értük. Spanyolország, az  NSZK  és az USA is felmerült, mint úticél. (52. o.) Az épp a fekete ezredesek juntája által irányított Görögországról valóban pozitívan beszéltek, de nem annyira világnézeti szimpátiából, inkább pragmatikus okból.

Olyan államba kívántak távozni, mely biztosan nem adja ki őket. „Először Ausztriába megyünk. […] Onnan pedig Görögországba, mert ott fasizmus van. […] Bennünket politikai menekültnek tekintenek majd, mert az apám párttitkár. Odakint ezért majd arra számítanak, hogy fontos információk birtokában vagyunk, amiért bennünket meg fognak fizetni.” – mondta Pintye László a velük közvetítőként tárgyaló Samu István főorvosnak. (118. o.) „…annyi államtitok van a birtokunkban, hogy bármely kapitalista ország befogadna. Még Ausztria sem rúgná fel a semlegességét, hogy bennünket kiadjon. Amúgy Görögország a cél, ott fasizmus van, kapkodják Hitler könyveit. – fejtegette ugyanő. (123. o.) „Nem szerettük az orosz nyelvet, a megszállást, lehet, hogy ez is befolyásolt bennünket. […] Dél-Amerikába mentünk volna, ott ezerszámra bujkált a sok náci bűnös, nem adtak volna ki.” – emlékezett utólag a fiatalabb Pintye-testvér. (250. o.) Úgy gondolták, „…ha sikerülne nyugatra kijutni, a legrosszabb esetben is legfeljebb két év börtönbüntetés járna, mert a cseh géprablók is annyit kaptak az NSZK-ban” (123. o.)

Fegyveres disszidálás, mint kortünet

Kétségtelen, hogy a megelőző években jó pár gépeltérítés volt a KGST országaiban. 1972. április 18-án a nyugat-németországi Nürnbergbe térítenek egy csehszlovák repülőgépet, a géprablókat elfogják és elítélik, de nem adják ki. 1972. június 8-án lelövik egy csehszlovák repülőgép pilótáját, miközben a gépet szintén az NSZK-ba akarják téríteni. (Részben erre válaszul 18-án a világ pilótáinak háromnegyede, mintegy 40 ezer fő 24 órás sztrájkba lép a légi terrorizmus elleni tiltakozásul.)

1970-ben zsidó származású szovjet állampolgárok (akiktől megtagadták a kivándorlást) szintén gépeltérítést kíséreltek meg. „A nemzetközi nyomás miatt 1970 karácsonyán Brezsnyev koncentrációs tábori kényszermunkára változtatta a „repülőgépügy” két, halálra ítélt vádlottjának büntetését.” (Gereben Ágnes: A zsidókép változásai az 1945 utáni Szovjetunióban. Új antiszemitizmus. Szerkesztette: Gadó János, Novák Attila, Szántó T. Gábor. A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület és a Szombat zsidó politikai és kulturális folyóirat ki­adása. Bp., 2007. 103. o. ) A gépeltérítés, mint disszidálási módszer más szocialista országokban is divatba jött. Romániában a ’70-es évek elején több ilyen kísérlet volt. A legismertebb Moka Béla esete, aki öt társával együtt 1971 májusában Bécsbe térített Nagyváradról egy román gépet.

Poloska Angliából, ideggáz a Szovjetunióból

Hamar kiderül, hogy a rendszerellenes tüntetőkkel szemben oly magabiztosan fellépő rendőrség nincs technikailag felkészülve egy ilyen túszejtés kezelésére. Nem rendelkeznek megfelelő lehallgató eszközzel sem, ami elég groteszk egy, másként gondolkodó állampolgárait rendszeresen lehallgató állam esetén. Kénytelenek az imperialista ellenségre fanyalodni.  „A felszerelt, igen érzékeny, Angliából repülőgépen hozatott lehallgatókészülék, amelyet már este rátapasztottak a falra, nemcsak felerősít a parancsnokságon minden szót, hanem automatikusan rögzíti is, ha valaki a teremben megszólal. – írja Szabó László fentebb már említett 1989-es riportja. (35-36. o.)

De Hatala Csenge  könyve is beszámol róla, hogy a szovjet „testvéri segítség” nem sokat ért. A szovjet társszervek kábító gázlövedékeket, s a  célba juttatására szolgáló rakétapisztolyt adnak. (153-154. o.)  Zárt térben kipróbálják néhány rendőrön, az eredmény csúfos kudarc. „Kísérleti alanyaink röhögve jöttek ki, mutatva, hogy semmi hatása nincs.” (162. o.) Gondolkodtak azon, hogy narkózist okozó vegyi anyagot kevernek a beküldött ételbe, de ezt végül elvetik.  (220-221. o.).

„Általában szerették az állatokat kínozni…”

A pártállam utolsó éveiben, – amikor úgy-ahogy már lehetett beszélni a túszdrámáról  – valamint a rendszerváltás után különféle rémtörténetek váltak nyilvánossá a két fiúról. Perverz szadistának, erőszaktevőnek állították be őket. Ezt bizonyos rendőri nyilatkozatok is erősítették. Az ügy vizsgálatában részt vevő Dr. Láposi Lőrinccel (aki a nyilatkozat idején rendőr alezredes, később vezérőrnagy) 1989-ben a Szabó Lászlónak által készített riportból az derül ki, hogy a két Pintye-fiú nemi erőszakot is elkövetett.

A riport a lehallgatás során készült felvételre hivatkozik.  „Így tudták – egyelőre tehetetlenül – figyelemmel kísérni, hogyan parancsolt az idősebb fiú ágyba egy 14 éves lányt, és mindenféle kísérőszöveggel fűszerezve hogyan erőszakolta meg, a többiek szeme láttára!” (Szabó László, i. m. 36. o.) A riport azt is állítja, hogy a szexuális aktust a két fiú büntetésként is alkalmazta: két lányt azért erőszakoltak meg, mivel szökni próbáltak. (39. o.)

Ugyanakkor Szabó László riportjában idézi az ügyészi vádbeszédet. Melyben számos cselekmény szerepel  – hivatalos személy elleni emberölési kísérlet, tiltott határátlépés előkészülete, lőfegyverrel/lőszerrel való visszaélés, személyes szabadság megsértése. De szexuális erőszak nem.

„Nem voltak kimondottan agresszívek. […] Azon az egy pofonon kívül, amit akkor kaptam, amikor beléptek, nem bántottak. […] voltak nagyon kellemetlen eszközeik a büntetésre, például, amikor sodronyon kellett feküdnünk, vagy hosszabb ideig kellett egy helyben állnunk… Nem is emlékszem, hogy valakit nagyon megütöttek vagy lelkileg terrorizáltak volna… [és] senkit nem erőszakoltak meg.” – mondta el az egyik túsz Hatala Csengének. (177-178. o.)

Egy korábbi memoár – Finta Kata: Túszdráma Balassagyarmaton – Egy szemtanú visszaemlékezése – azt írja, a Pintye-fiúk állatkínzók voltak.

„Rendszeresen ki-bejárhattak a laktanyába, ahol apjuk irányítása mellett megtanultak lőni. Jó heccnek ígérkezett számukra. Mikor a papa észrevette, hogy jó érzékkel tudják kezelni a fegyvert, megengedte, hogy gyakoroljanak a laktanya udvarán. Azonban hamar megunták, hogy csak egy papírkarikában kell lődözni, – ami semmi, mondta az idősebb. Mások megbotránkoztatására egy alkalommal az utcán elfogott kutyát vittek be, azt kötötték föl egy fára, és arra célozgattak, nagyot röhögve annak kínját látva. Általában szerették az állatokat kínozni. Otthon a macskájukat berakták a centrifugába. Ezt a „bulit” azért nem tudták kellően élvezni – mondták a haveroknak, – mert nem lehet látni, hogy forgás közben mit csinál a macska?”  – állítja a szerző.

Ugyanakkor a túszok visszaemlékezései nem támasztják alá, hogy a két fiú perverz vagy szadista lett volna. Pofonok és rúgások voltak, de kínzás nem. (Bár aligha vitatható: a fogva tartás és halállal fenyegetés önmagában is a kínzás egyik formája. „…kurva szadista”  – fakad ki az egyik lány a sorstársának írt levelében az idősebb fiúra, de konkrét kínzásról, erőszakról ő sem beszél.(151. o.)

„Azt semmiképp nem mondanám, hogy szadisták lettek volna. De ahogy múlt az idő, egyre agresszívabbak lettek. Volt olyan, hogy pofozkodtak, engem is fenékbe rúgtak valami miatt, vagy csúnyábban szóltak, kiabáltak.” – emlékezik az egyik lány. (177. o.)

A túszejtés helyszínére közvetítőként belátogató orvos nem látott külsérelmi nyomokat. „…ütésre vagy rúgásra utaló nyomokat nem láttam a lányokon, ami arra utal, hogy sosem fajultak tettlegességig a dolgok.” András azt a lányt sem ütötte meg, aki fejbe vágta a gépkarabéllyal és próbálta elvenni tőle a fegyvert, pedig  „…egy ilyen kísérlet mindenkiből indulatot vált ki, de ő képes volt uralkodni az érzésein.” – mondta a főorvos. (198.o.) Kifelé folyton a lányok kivégzésével fenyegetőztek, de a túszoknak az idősebb fiú azt mondta:  „Nem fogok lelőni senkit […] Nem akarok véráldozatot, csak idegileg készítelek ki benneteket, hogy a rendőrök megsajnáljanak titeket. (149-150. o.)

A túszdráma pszichoszexuális motívumai

Szexuális erőszak tehát nem volt, de a túszejtésnek lehetett pszichoszexuális motívuma is. András, az idősebb testvér járni szeretett volna az egyik, később a túszok között is ott lévő diáklánnyal. Meg akarta csókolni, mire a lány felpofozta. A frusztrált srác aztán bosszúból küldött neki egy inkább gyerekes, mint félelmetes fenyegető levelet. (97-98. o.) A fiúk legalább annyira vágytak rá, hogy tetsszenek a lányoknak, mint hogy azok féljenek tőlük.  A „túsztárgyaló” Samu István a velük folytatott beszélgetésekből azt szűrte le: „…fontos ambíciójuk, hogy magukra vonják a közvélemény figyelmét, s a lányok előtt is a bátor férfi szerepét alakítsák” (137. o).

A pszichiáter főorvos szerint azért nem adták meg magukat, mert  „a lányok előtt [a fiúk] szégyellték volna a már kitűzött terveik feladását. Így akkor sem álltak el tőle, amikor erre lehetőségük adódott volna.” (257. o.) A  veszélyhelyzet miatti szorultságunkban esetleg a fiúkkal haverkodó, kacérkodó  lányok közül többen panaszkodtak, hogy később úgy kezelték őket, mintha a fiúk cinkosai lettek volna. „Rohadt kurvák, nem tudtatok elbánni két ilyen taknyossal?”  – ordította az arcukba egy odavezényelt munkásőr a szabadulás után. Pedig nyilvánvalóan csak a Stockholm-szindróma keveredett a „rosszfiúk” iránti kamaszlányos vonzódással. Akadtak derűs pillanatok, nemegyszer volt oldott hangulat. Túszejtők és túszok időnként összenevettek.

– „Mit énekel az öreg Pintye? Bocs, fiúk.” – kérdezte az egyik lány.

– „Na, mit?

– „Körülöttem hulló csillagok…” Erre aztán nagy nevetés tört ki.” (179. o.)

„Odakint lehetnek alezredesek, ezredesek, de itt én vagyok a király!” – fakadt ki András az odakint lapuló rendőrökre. (Nehéz ebben nem meglátni a frusztrált kamasz apja elleni lázadását.) Aztán az egyik lányt az ablakhoz küldte, nézzen ki, mi van ott. „Király elvtársnak jelentem, hogy semmit sem látok – mondta a lány mosolyogva.” (218. o.)

„A bátyám egy gyáva szaralak…”

Furcsa terrorista az, aki sírva átnyújtja a fegyverét túszának, arra biztatva: lője le nyugodtan. (127. o.) Illetve sírva mondja, hogy ő megadná magát, csak társa nem engedi. (145.o.) Pedig a fiatalabb testvérnél ez volt a helyzet.  Mindig Laci ment ki tárgyalni a rendőrökkel. Amikor megkérdezték, ő miért nem jön ki, András úgy válaszolt: „Az öcsém nem csinálja meg helyettem.” Mit? – kérdezték a tárgyalók. „Ha őt elkapnák, én nem lőném le a lányokat!” – válaszolt helyette az öccse. (167-168. o.) András félt az apjától, az öccse viszont tőle. „…ti nem ismeritek a testvéremet, képes lenne még  [engem] is megölni.” – mondta a lányoknak, akik biztatták: adja fel magát. (180. o.)

Groteszk személy-és csoportközi játszmákat generált a helyzet. A túszejtő kivégzéssel fenyegetőzik, a szobába behatolni akaró, majd az épületet körülzáró rendőrökre lő. Ugyanakkor összekacsint foglyaival: dehogy akarlak én megölni benneteket, trükk az egész, csak Ezekkel akarom odakint elhitetni. Tipikus kádári szitu. A Pintye-fivérek – tudatosan és/vagy spontán – a jó zsaru/rossz zsaru felállás bűnözői változatát alakították. András a vezér, a kemény férfi, Laci pedig a viccelődő, laza jó fej. (Aki ezt kompenzálandó, időnként próbál keményebbnek látszani.) Többnyire ő beszél a lányokkal (s a lányok is őt győzködik: forduljon bátyja ellen.)

A Zsuzsa nevű lányhoz áll legközelebb, még szerelmes levelet is ír neki. Hol azzal ijesztgeti a túszokat: András őt is megölné, ha fellázadna, hol meg pont gyávasága miatt szidja testvérét annak háta mögött. „…a bátyámat jobban ismerem, mint te, tudom, hogy nem képes embert ölni, hiszen még a szíját sem használta. A bátyám egy gyáva szaralak, egy disznó. Mikor az [Izabel] kint maradt, akkor sem lőtt. […] A bátyám már bebizonyította, hogy nem mer lőni, és nem is fog, ha nem ingerelitek.” – olvasható a bizonyítékként lefoglalt és archivált, Zsuzsához írt levelében. (209. o.)

Kevésbé ismert, de a túszok kiszabadítása és az idősebb fiú eközben történt halála után nem csak az életben maradt túszejtőt, Lacit ítélték el. Négy másik srácot is bíróság elé állítottak (s mind a négyüket letöltendőre ítélték.) Pedig a bűnük annyi volt, hogy tudtak a tervről, de nem vették komolyan, illetve kamaszos fantáziálás szintjén részt vettek az akció részleteit kidolgozó „ötletelésben.”

Ma már egyértelmű, hogy ama rendszernek, mely a Pintye-fiúk számtalan jogsértő tettét eltussolta, aligha volt erre morális alapja. Tény, hogy a rezsim eléggé tartott attól, hogy (az „ifjúsági probléma” ’70-es évek eleji tetőzése, rendszerellenes mozgolódások, tüntetések, a béketábor-szerte terjedő erőszakos, gépeltérítéses disszidálások légkörében) mások is kedvet kapnak a dologra. Ezért (is) volt teljes hírzárlat.

1976-ban fejezte be (de csak 1981-ben jelentethette meg) Sükösd Mihály a Törvénytevő című regényét, melyben balos elhajló fiatalok az egyikük apjának fegyvereivel elfoglalnak egy leánykollégiumot és radikális politikai követelésekkel lépnek fel. A történetet nyilvánvalóan a Pintye-ügy ihlette.  „Így kell ezt csinálni” – a Hatala-kötet szerint voltak, akik elismerően így szóltak a Pintye-testvérek akciójának hírére. (160. o.) „Hat vagy hét személyt elfogtunk pluszban […] Kocsival jöttek le Pestről azzal, hogy majd ők segítenek Pintyééknek.” – nyilatkozott az egyik rendőr a könyvben. (161. o.) A potenciális tettesek, feltételezett cinkosok begyűjtése kezdetét vette.

Mit csinált Gyurcsány későbbi üzlettársa ’73-ban Balassagyarmaton?

Totális hírzárlatot rendeltek el. „…operatív felderítő egység indult útnak, hogy felkeresse a fiúk baráti körét és elejét vegye az esetleges sajtójelenlétnek. (113. o.) Így aztán „…a Magyar Rádió és Televízió munkatársait is kitoloncolták a városból” (160. o.)  Erdős Ákos, a rejtőzködő milliárdos, (aki Gyurcsány egykori üzlettársából lett a konzultációs ívek beszállítója) viszont egy 2005-ös életrajzi riportban úgy nyilatkozott:  „A 70-es évek elején helyszíni tudósítást készítettem Balassagyarmaton az első hazai fegyveres terrorakcióról”

Csakhogy az ügyben abszolút médiaembargó és hírzárlat volt, a későbbi büntetőeljárás is erősen szűrt nyilvánosság mellett zajlott. Olyannyira, hogy egy levéltári irat szerint a Budapesten az egyik „kerületi pártbizottságon és a kerületi rendőrkapitányságon sem tudtak az ügyről, sőt a Munkásőrségen belül sem tájékoztatták a megyei parancsnokságokat.”  Hazai cége, az ANY Biztonsági Nyomda Nyilvánosan Működő Részvénytársaság kézbesítési megbízottján át kereste meg az Átlátszó a jelenleg az USA-ban élő Erdőst, hogy milyen körülmények között született, és hol jelent meg (ha megjelent) ez a tudósítás? De elzárkózott a válaszadástól.

Nem mellékes körülmény, hogy Erdős hajdanán kisegítette a korábbi főkapitányt, későbbi belügyminisztert. „…segítette Pintér Sándort, miután leváltották rendőr-főkapitányi posztjáról, és őrző-védő vállalkozásba kezdett. Amikor Pintér később belügyminiszter lett, Erdős nyomdája több fontos megbízást is kapott a tárcától. Érdemes fontos embereket munkával vagy pénzzel segíteni, ha bajba kerülnek, mert a kapcsolatok később még jól jöhetnek – nyilatkozta a lapnak Erdős.” – derül ki a Manager Magazin 2006 áprilisi számából.

Erdős balassagyarmati tevékenységének pontos mibenlétét illetőleg tehát ma sem láthatunk tisztábban. (Eme írás publikálása után kereste meg a szerzőt egy névtelenséget kérő forrás. „Valóban ott volt Balassagyarmaton Erdős Ákos. Fiatal újságíróként – talán gyakornok volt? – az MR Krónikánál dolgozott, a hír hallatán se szó se beszéd, fogta magát és odament. Nagy cirkusz lett belőle, kitették a szűrét a rádióból, de lehetőséget kapott arra, hogy száműzetésben, Pécsett a Dunántúli Naplónál tovább gyakorolja a szakmát. A pletyka szerint apja jó kapcsolatai révén úszta meg ennyivel a kalandot.” – mondta el az Erdős akkori munkáját jól ismerő személy.)

Évekkel  később is volt Magyarországon terrorakció-kísérlet, amelynek ráadásul nem is csak disszidálás, hanem rendszerdöntő szándékú felkelés volt a célja. Pitzl György ipari tanuló és társai 1977. október 23-án Pécsett „nyílt tüntetésre és egy rendőrőrs megtámadására készültek, fel akarták robbantani a Lenin-szobrot, de a merényletet tettenéréssel meghiúsították.” (Búvópatakok. A jobboldal és az állambiztonság 1945 – 1989 Szerkesztette: Ungváry Krisztián 1956-os Intézet Jaffa Kiadó Bp., 2013. 43. o.) Pitzlnek nagyobb esélye lehetett volna – „forradalmár” politikai ellenállóként – a menedékjogra, mint a pénzre menő Pintye-fiúknak.

Váltságdíj a túszokért: dollár, font, márka, rubel

A testvérpár egymillió dollárt akart, valamint háromszor 400 ezret angol fontban, NSZK-márkában és rubelben, ami akkori reálértékben nagyon komoly összeg volt. (52. o.) Üldözött forradalmárok nem szoktak az őket üldöző államtól pénzt követelni. Biztos, hogy a fiúk olcsóbban megússzák, ha a lopott fegyverekkel simán nekivágnak az osztrák határnak, úgy próbálva átjutni. (Bár az talán érthetőbb, hogy a nyugati életformáról, értékrendről nem sokat tudtak.) Vagy az még talán némi rokonszenvet is kelthetett volna irányukban, ha – a Pitzl-tervhez hasonlóan – mondjuk a pártbizottság épületét foglalják el, s a megyei első titkárt fenyegetik kivégzéssel.

A nyugati közvélemény talán egy határőr disszidálás közben történt lelövését, vagy egy MALÉV-pilóta leszállásra kényszerítését is megbocsátotta volna. De a müncheni olimpián fegyvertelen civileket gyilkoló palesztin terrorbrigád cselekedetei után néhány hónappal a diáklányok halálával pénzt zsaroló testvérek aligha részesültek volna meleg fogadtatásban.

„A tömegbe lőjél a templomnál!”

Kérdés, mennyire voltak elszántak a gyilkolásra a Pintye-testvérek? A fiatalabbik aligha. Az idősebbik szavakban nagyon elszántnak (sőt elvetemültnek) tűnt. „Először egy óvodába akartam behatolni, akkor biztos, hogy mindent megadtak volna, amit kérek.” – mondta egyik barátjának állítólag. (98. o.) A túszejtés után pedig arra biztatta öccsét, mikor erődemonstrációs célból fegyverhasználatra készültek: „A tömegbe lőjél a templomnál.” – mire öccse így felelt: „Nem lövök védtelen emberekre.” (191. o.)

Végül a szemben lévő tanácsháza ablakára tüzel az ifjabbik testvér. Az egyik lövedék az ott tartózkodó válságstáb egyik tagjának fejétől húsz centire megy el. Pintye András előkészületeket tesz a kivégzésre, amivel eddig csak fenyegetőzött. Épp Zsuzsát, az öccse kedvencét szemeli ki, Laci hiába könyörög, hogy ne őt. Ekkor adnak kilövési engedélyt az idősebb testvérre. (192-196. o.)

A helyzet ekkor már egyre súlyosabb. Nincs ételük, az utánpótlás késik, a fiatalabb Pintye-gyerek kimegy tárgyalni az utánpótlásról, „a rendőr ezredest elzavartam vízért, a másikat meg szembe hülyéztem.” (204. o.) A kapott ennivaló nem sok, hamar elfogy, a túszejtő is kénytelen romlott fasírttal beérni. A szobában ekkor már pokoli állapotok uralkodnak. A rendőrség kívülről maximumra nyomja a helyiség fűtését, hogy kénytelenek legyenek ablakot nyitni. (185. o.)

De a Pintye-fiúk élelmesek, s az intézkedést a javukra fordítják. Mikor nem adnak be vizet, a radiátort „csapra verik”, onnan szerezve innivalót. Mikor ezt kint észreveszik, elzárják a fűtést, s leengedik a vizet. (212-213. o.) A lányok is szomjaznak, ők szintén a fűtőtestből nyert olajos vizet isszák. Bizarr mikroklíma jön létre a kollégiumi hálószobában. Mindenki azt várja: történjen már valami, akárhogyan, de érjen véget a dolog. Az idősebb fiú már sejtheti: követeléseit nem fogják teljesíteni, a beígért kivégzésre nem tudja rászánni magát, de arra se, hogy kudarcát bevallva megadja magát. Öccse ingadozik a testvéri-bűntársi szolidaritás és a lányokon való segíteni akarás között. Megadná magát, de nem mer szembeszállni bátyjával. A túszok elcsigázva, kimerülve ücsörögnek.

„Jaj, meghalok!”

Ezt a helyzetet oldja fel azzal Pintye András, hogy a hatodik napon, 12 óra 03 perckor odalép az ablakhoz, mire lelövik. Miért ment az oda, mikor öccse elmondása szerint (208. o.) pontosan tudta, a szemben lévő épületben rejtőző mesterlövészek csak az alkalomra várnak? Mentális rövidzárlat? Vagy így menekült a szégyen és büntetés elől a halálba? A Túsztörténet jelenetével szemben Andrásnak nem a fejét találják el. Három golyó megy a testébe: a mellkasán, a jobb hastájon, és a jobb kezén. (242. o.) És nem is hal meg azonnal, van még ereje kimondani: „Jaj, meghalok!” E kutatás szerint hamis az a végkifejlet, amit Végh Antal könyvében, a belőle készült filmben és Szabó László riportjában, valamint Finta Kata memoárjában leírnak.

„És jó volt az elképzelés. Pintye László földbegyökerezett lábakkal nézte a homlokán eltalált és néhány rángó mozdulat után azonnal meghalt bátyját, s jószerivel még azt is alig észlelte, hogy fiatal, erős emberi testek terítik le a földre. Akkora tarkóütést kapott az egyik rendőrtől, hogy rövid időre el is kábult. A lányok – akik közül egy sem sérült meg az akció során – csak jóval később fogták föl, hogy szabadok. Zokogva borultak a szobába robbant nyolc karhatalmista és rendőrtiszt vállára. Azokéra, akik közül többen életkorban semmit sem, vagy alig különböznek a két banditától. Csak éppen…” – így rekonstruálja a túszdráma fináléját Szabó László már idézett riportja (43. o.)

De Hatala Csenge könyve szerint nem így történt. A rendőrök Pintye András lelövése után nem törtek be a helyiségbe, sőt. Az életben maradt túszejtő, László volt az, aki (a lányokkal együtt), elhúzta a barikádként a szobaajtó elé rakott ágyat, és segítségért kiabált, hogy mentsék meg az akkor már halott, vérben úszó bátyját. (226. o.) De a rendőrök nem jöttek. A terv az volt, hogy az ablakból egy darus kocsiról ugranak be a rendőrök, a másik egység pedig az ajtón, rendőrkutyával együtt jut a helyiségbe.

Csakhogy  „mindkét egység hibásan teljesítette a feladatát. A külső csoport magasított kocsijának tervezésekor az akció mérnökei először elmérték az ablak magasságát, így az emelvény a kelleténél hetven centiméterrel alacsonyabbra sikerült.” A jármű motorja a hidegben leállt, odatolták, de rossz helyre. „A velük lévő kutya megtagadta a parancsot, és nem tört be a már szétlőtt ablakon. […] „Kérek két önként jelentkezőt, akik bekúsznak a kutyával!” – adtak parancsot, de nem jött senki. (228-229. o.)

A lányok szaladtak ki a folyosóra, Pintye Lászlóval együtt. (229-230. o.) Ekkor bilincselték meg a feltartott kezű, semmi ellenállást nem tanúsító fiút. A rendőrök még ekkor sem akartak (vagy mertek?) a szobába bemenni. Az egyik rendőrtiszt és egy határőrtiszt a földön kúszva bement, egyikük egy papucsot vágott András holttestéhez. (234. o.) Ez nem annyira hősies, inkább nevetséges rendőri intézkedés. Nem csoda, hogy a ’80-as években publikált beszámolókba a retusált, a hatóság bénázását megszépítő verzió került.

Áldozatsegítés Kádár-módra: cinkosokként kezelt túszok

Még ennél is árulkodóbb, ami később, a nyomozás és tárgyalás során zajlott. Hogy Pintye László feltételezett bűntársai nem kaptak lehetőséget a védekezésre, igazuk bizonyítására, azt eddig is lehetett sejteni.  „…amit a rendőrség mondott, azt kellett vallanom…” – mondja az egyik srác. (264. o.) „…akkor döbbentem rá, hogy az emberrel bármit meg lehet csinálni, ha a hatalommal szembekerül” – emlékezik a másik. (265. o.) De a sértettek tanúvallomásait is cenzúrázták. „A bíró, amikor feltette a kérdést, kikapcsolta a magnót, meghallgatta, hogy mit válaszolunk, majd azt mondta fel a mikrofonba, amit ő gondolt. Amikor az egyik lány elmondta az eseményeket, de nem elég drasztikusan, a bíró azt is rámondta úgy, ahogy ő látta jónak.” – derül ki. (265-266. o.)

Döbbenetes, hogyan bántak a pártállami hatóságok a túszokkal. „Kétszer is bevittek a zárt osztályra, mert nem írtam alá azt, amit elém tettek. […]  azt akarták rám bizonyítani, hogy [a fiúkkal] vagyok.” – meséli az egyik lány. „A kihallgatáson és a tárgyaláson is nagyon-nagyon féltünk…[Úgy kezeltek] mintha mi is a fiúk cinkostársai lettünk volna. Valahogy nem kaptuk meg azt a törődést, amire lelkileg szükségünk lett volna. A hangnem, ahogy beszéltek velünk… nem is tudom, olyan sértő volt. Mintha minket is büntetni akartak volna.” – erősíti meg egy másik áldozat is. (266. o.)

A többi megszólalás is ezt támasztja alá. „Volt egyszer erről egy rádióbeszélgetés. Azt hittem, hogy belevágok a rádióba, annyira rosszulesett, hogy mindenáron cinkostársaknak akartak minket, lányokat beállítani.” (299.o.) Talán az dühítette a rendőrséget és titkosszolgálatot, hogy a lányok inkább sajnálták az életben maradt fiút. Egyikük édességet és déligyümölcsöt küldött neki a börtönbe (277. o.)

„…olyan pofont kaptam, hogy a fal adta a másikat.”

Volt közöttük, aki a fiúk édesapjával is találkozott. „…értem jöttek rendőrautóval, hogy megkérdezzék, mit beszéltem az öreg Pintyével. Mondtam, hogy semmit, erre olyan pofont kaptam, hogy a fal adta a másikat.” (296-297. o.) Ugyanő mondta: „Engem felháborított a könyv és a film is…Beri Ary nem hasonlított Bandira.”

Végh Antal művétől a Túsztörténet főszereplője, Beri Ary (Berencsi Attila) sem volt elragadtatva. „Senkit nem érdekelt különösebben ez a könyv. Elég volt kettőt beletúrnom, máris lejött, hogy a szerzőjére oly jellemző felszínesség és pénzéhség szülte.” (306. o.) A ’80-as évek közepén már látszott, hogy az addigi cenzúra nem tartható fenn. Így aztán a gyengülő hatalom olyan könyvnek, riportnak, filmnek engedett szabad folyást, amelyben a hatóság nem szerepel le úgy (s nem bánik úgy az áldozatokkal) mint a valóságban. Ezen a torzképes narratíván ütött most rést Hatala Csenge könyve.

Papp László Tamás

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 983 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.