A nem létező centrumértelmiségről – egy anyázás természetrajza

Két megjegyzés a centrumértelmiségről. 1. nincs. 2. soha nem is létezett.

Ami volt, az nézőpontok és magatartások sokfélesége, amelyekben annyi a közös, hogy nem lehetett őket egy az egyben a táborlogikába illeszteni. Az, hogy valaki nem az egyik vagy másik szekértábor szemszögéből vizsgálja az eseményeket, életét nem törzsi alapon szervezi, véletlenül sem azt jelenti, hogy méricskéli a távolságot a két oldal között, és kényszeresen próbál középre helyezkedni. Persze akadtak ilyenek is, ők most tanácstalanok és ingerültek.

Szekértáborok: a Heti Válasz tudósítása a 2002-es Szárszói találkozóról, ahol éppen a frissen kormányra került SZDSZ elnöke, Kuncze Gábor fog kezet Kepes András tévéssel, mögöttük Lengyel László. A másik kép a 2003-as eseményen készült, itt Farkasházy Tivadarné tűzi föl a szárszói jelvényt Medgyessy Péter miniszterelnökre. Alul a Magyar Idők kormánypárti lap beszámolója – mely orgánum durva támadást indított a hivatalos kultúrpolitika ellen, mondván az túl megengedő a „liberálisokkal” – egy rendezvényről, ahol az Orbán-kormányok kulturális vezetői beszéltek. Az azóta elhunyt Szőcs Géza költő, egykori erdélyi ellenálló, a nem sokkal később eltávolított Prőhle Gergely diplomata, a PIM igazgatója, Hoppál Péter fideszes parlamenti képviselő szintén leváltott államtitkár és Fekete Péter államtitkár. Forrás: Arcanum

Azonban azok számára, akik igyekeztek megkímélni világlátásukat a magyar törzsi háborúskodástól, még az erőviszonyok radikális eltolódása és a nem létező „centrum” értelmezhetetlensége sem okozott problémát. Ugyanis ebbe simán belefér az is, ha valaki végül állást foglal – a nem is az „Orbán vagy Gyurcsány”, hanem inkább – a „tegyünk félre mindent, hagyjuk a múltat, mert most mindennél fontosabb, hogy Orbán takaroggy”

(ami a szalonértelmiség maradványai és a NER közös erőfeszítésének köszönhetően mégiscsak valamennyire Gyurcsány és egyre inkább Gyurcsány)

vs Orbán kérdésben. Nem ez a vízválasztó. A radikálisan centrista, fölülemelkedett kívülállás szerint ennek a döntésnek önmagában nincs morális tartalma. Elhisszük polgártársainknak, hogy találhatnak érvet bármelyik opció mellett, sőt megfontolandónak tartjuk a szempontjaikat.

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Egy országgyűlési (önkormányzati, tartományi, európai parlamenti stb.) választás praktikus dolog. Mi a hasznosabb (kelet-európai megközelítésben: kevésbé káros) az elképzelt jövő szempontjából? Amennyiben egyesek szerint erre a válasz erkölcsileg determinált, úgy az egy – a rendszerváltás első pillanatától jelen lévő és egyre intenzívebben terjedő – betegség tünete, továbbá súlyosan antidemokratikus és szabadságellenes hozzáállás. (Téves találgatásokkal ellentétben a két fogalom – ti. demokrácia és szabadság – nem azonos, még csak nem is rokon, szembe is kerülhetnek egymással, de az előbb említett attitűddel egyik sem fér össze).

Az élethalálharc hangulata, az oldalválasztás morális imperatívusza, a „most vagy soha” légköre a politikusi lelkiállapotból következik.

E kedély elkerülése, a politikához való gyakorlatias közelítés (ami nem azt jelenti, hogy ne léteznének elvek, hanem annak mérlegelését, hogy egy döntésnek mi a következménye, és csak e szempontból van jelentősége, hogy mennyire tartjuk jellemesnek vagy romlottnak az egyes szereplőket) nem holmi centrizmus, nem harmadik póluson való elhelyezkedés, hanem – gyakran az érintettek tudtán kívül, sőt a kifejezéstől való viszolygás ellenére – értelmiségi szerep. Ennek a szerepnek a becsmérlése, annak szüntelen vizsgálata, hogy e szerepet betöltő megmondók és a kormány álláspontja között mekkora az átfedés, az ebből a pozícióból érkező ellenzékbírálat kifogásolása nem a politikai harc része, nem a kormány és ellenzék közti (látszólagos) küzdelem megnyilvánulása, hanem rohamok egy értelmiségi belháborúban. Mindennek a pártpolitikához csak áttételesen, illetve fedősztoriként van köze.

A korai médiaháború és kultúrharc emlékezetes epizódja. 1994 márciusában – alig titkolt politikai beavatkozásként – eltávolítottak 129 baloldalinak vagy liberálisnak gondolt rádióst a közmédiából. Bő két hónap múlva országgyűlési választást tartottak, ahol az addig is hatalmas fölényben lévő ellenzék győzött, a rádiósok többsége pedig visszatérhetett, és voltak, akik a kirúgáskor kapott végkielégítésüket is megőrizhették, de az eset beépült az urbánus értelmiség belső mitológiájába, míg a jobboldalt megerősítette abbéli meggyőződésében, hogy a független sajtó valójában a baloldal kampánycsapata. Forrás: Arcanum

Egyrészt ez így természetes: a közgondolkodást formálni vágyóknak mégiscsak az volna a feladatuk, hogy megvitassák, kinek volt és van igaza olyan alapvető kérdésekben, hogy miként lehet leírni az aktuális helyzetet, mi vezetett idáig, mi lenne az üdvös a közösségnek, mit kell tenni érte és így tovább.

Másrészt a Fidesz masszív értelmiségmentesítést végzett saját soraiban és az állami döntéshozatalban, vélhetően a hatalmi gépezet leghatékonyabb zakatolásának kulcsát látták ebben.

Ebből következően viszont lassan az összes értelmiségi – nem csupán baloldaliak és liberálisok – a kormánypártok táborán kívül rekedt. (Akik maradtak, azok vagy nem teljesen értik a folyamatokat, vagy meglehetősen cinikus, bár eléggé jó humorú figurák).

Mára a jobboldali kormány opponensének tekinthető például Jeszenszky Géza exminiszter, Orbán többszörös nagykövete, akinek emlékezetes kilencvenes évek elején elhangzott felszólalásakor kivonultak az ülésteremből a baloldali és liberális pártok, vagy Bod Péter Ákos exminiszter, aki közvetve kiváltója volt a Demokratikus Charta létrejöttének, avagy Pálinkás József exminiszter, aki még néhány éve is hivatalt töltött be az Orbán-adminisztrációban, de említhetjük a kritikus álláspontra helyezkedő Ablonczy-fivéreket, a Válasz Online-os Bálintot, aki tíz éve Gulyás Gergellyel készített kötetet az orbánista alaptörvényről, vagy bátyját, korunk egyik legeredetibb és legszellemesebb értelmiségijét, a történész Balázst, aki 2011-15 között vezette a Párizsi Magyar Intézetet.

Igyekeztem olyanokat említeni, akiket személyesen ismerek, és akikkel – úgy hiszem – jó viszonyt ápolok, de velük ellentétben vehemensen elleneztem a NER kiépülését. S szóba sem hoztam azokat, akik a Fidesz-hatalom megszületésének és megszilárdításának effektív agitátorai voltak, majd a G-nap után ráébredtek, hogy mennyire fontosak a fékek és ellensúlyok (meg a benzin), ezért megalakították a „Debreczeni József” nosztalgiazenekart, hogy teli torokból danolják az örökzöldet, miszerint:

„minden szép és jó volt, drágám, amíg veled voltam, törvényes és a haza üdvére való, de amióta megsértődtem rád, egy világméretű barom vagy, sálálálá”.

A Magyar Nemzet címlapja a 2010-es választás másnapján, míg alatta a lapalji hirdetés 2016-ból, miután a Fidesz fő gazdasági háttérembere, Simicska Lajos összeveszett Orbán Viktorral. Mellettük a címoldalhoz tartozó vezércikkek. Forrás Arcanum

Azt illetően, hogy a fennálló rendben mi az elfogadhatatlan, mi történt helytelenül és miért (ami azért nem megkerülhető, mert amíg ez a tisztázás nem történik meg, addig nem világos, hogy mi kerülne a helyére és mi módon) az előbbieknek kéne egyetértésre jutniuk gyökeresen különböző értelmiségi csoportokkal. A néhai chartás értelmiség maradványaival, amelyek többnyire már előre gyűlölték a NER-t, csak éppen általában azért, amit az nem csinált. Felidézni is képtelenség azt a rengeteg túlzást, amelyet az évek során ráaggattak.

(Személyes kedvencem az a publicisztika volt, amely azt fejtegette, hogy az amúgy kitörölhetetlen emlékű Hoffmann Rózsa azért erőlteti a német nyelvtanulást, mert eredetiben akarja olvastatni a diákokkal a Mein Kampfot.)

A progresszívekkel, akik úgy próbálják meghonosítani a nemzetközi szemináriumi és workshop-mintákat, hogy körül sem néznek, milyen közegben teszik ezt, s főként mi céllal, az állandó érzékenyítőknek viszont annyira nem érzékenyek, hogy föltűnjön: ezek a posztpolgári izék sehol nem aratnak zajos sikert, ahol nem, vagy csak fogyatékosan jött létre polgári társadalom. (Ahol létrejött, ott sem garantált a hosszútávú siker, de évszázados reflexeit őrző polgárság egykedvűen tűri – tűrt már ezeknél veszélyesebb hóbortokat is).

A pesti underground kommercializált nyúlványával, a gonzó és műgonzó közirászattal, amelyik fölényesen osztott ki bárkit és bármit, kivéve, aki és ami elkerülhetetlenül közeledett, mert azt valamiféle szociáldarwinista alapállásból üdvözölte. Így 2010-ben művelői egy emberként szinte beléptek a Fideszbe – fennhangon gúnyolva és bérrettegőzve azokat, akik fenntartásaikat hangoztatták, hogy azután csodálkozva pislogjanak a majdnem korlátlan hatalomgyakorlás valóságán, és az évtized végére értsék meg, hogy ez, még csak lehet, nem is múló rosszullét, hanem tartós berendezkedés. A tavalyi választást követően kétségbeestek, és kétségbeesetten iszonyodnak mindenkitől, aki nincs kellően kétségbeesve.

Nincs itt semmi látnivaló. Az Index főszerkesztője kommentálja azt az – a NER-nyitányaként is aposztrofálható, bár még a választás előtti – esetet, amikor a két nagy párt hazavitte a két országos rádiófrekvenciát. A döntés után tiltakozásul lemondott Majtényi László, a médiahatóság elnöke. A cikk rajta is gúnyolódik egy sort, megállapítva, hogy a pártpolitika már csak ilyen. Öt év múlva új lapjában egy tüntetés üzeneteit szedi ízekre, kifejtve, hogy lényegtelen, mit tartalmaz egy alkotmány.

Nyilvánvaló, hogy e kakofóniából nem sül ki koherens világkép, konzisztens program, értékminimum, de még érdekazonosság sem. Ami alapesetben egészséges: akik nem értenek egyet, azoknak nem kell egyetérteniük. Szavazni sem kell ugyanarra.

Igen ám, de mi van, ha az egyet nem értésnek nincsenek meg a feltételei, ha a vélemények nem tudnak szabadon versengeni, a különböző gondolatok hatni?

Azaz nem plurális a közéleti tér szerkezete. A felvetés jogos. Létezik olyan koalíció (szellemi és politikai egyaránt), amelyben a felek csupán abban értenek egyet, hogy mit utasítanak el. Hogy ilyen létrejöjjön és működőképes legyen, ahhoz szükséges egy legitim pozíció (milyen alapon vetik el a fennálló rendet), továbbá egyértelmű, szabatos kijelölése annak, hogy milyen állapotot kívánnak létrehozni/helyreállítani, és szavahihetőség, hogy be is fogják tartani. Illetve eltökélt hit kell abban, hogy végül ez az ellenérdekelteknek is elfogadható lesz, azaz a későbbiekben az ő egyet nem értésük szabadsága is garantálva lesz.

Ez egy rendkívüli – ha úgy tetszik: alkotmányozó – és meglehetősen ritka szituáció kétséges vállalkozása. Nem elég hozzá politikusok, politikai erők közti megegyezés, de időlegesen élveznie kell a jelentősebb világnézeti irányzatok emblematikus alakjainak támogatását, és a fajsúlyos társadalmi csoportok befolyásos személyiségeinek legalább jóindulatú semlegességét. Ám kétségkívül a katalizátorszerep a politikáé. Ennek az alternatívának a felkínálását azonban a magyar ellenzék elmulasztotta, és a mulasztás középtávon nem pótolható.

Szóval, ennyit a lázadásról – A NER és a tüntetések, második rész | atlatszo.hu

Pontosabban ennél némileg árnyaltabb képet vázoltunk föl. A NER első ciklusában a köztereken tapasztaltak még tulajdonképpen mintha egybe is vágtak volna a választási eredménnyel. Azt, hogy a Fidesz négy év alatt vesztett 600 ezer szavazatot, lehetett úgy értékelni, hogy ennek a népszerűségvesztésnek a megnyilvánulása volt látható korábban a köztéri akciókban, s csupán a pártra szabott választási rendszer és az ellenzék többkomponensű volta miatt nem történt kormányváltás.

A megszokott rutinból való kilépés, a kockázatos nekiveselkedés bátorságot, eltökéltséget, áldozatvállalást igényel. No, meg fantáziát. Ezeket igényelte volna a Nemzeti Együttműködés Rendszerének, annak alaptörvényének, választási szisztémájának, kiszervezett intézményhálózatának, átrendezett, de még meg nem merevedett tulajdonviszonyainak radikális elutasítása is, hogy ne egyetlen ember döntésein múljon az államélet egésze, és hogy ne legyen ezerszer annyi eszköze hatalma megtartására, mint ellenfeleinek hatalma elragadására.

Ehelyett született az a nagyívű koncepció, hogy „indulunk a választáson, utána meg majd lesz valami, legföljebb még néhány évig nagyon csúnyákat mondunk”.  Unom már ismételni: mindez legitimálta a rendszert, az ellenzék (és az őket támogatók) elfogadták a változtatásra felkínált lehetőséget, el is bukták, és soha többé nem mondhatják, hogy nem voltak ott, amikor már a NER feltételei szerint jött létre a parlamenti többség, a kormány, az önkormányzati felállás és minden más. Utána meg eszerint fogadta el az összes részes fél a javadalmazásokat, tisztségeket, szerte az állami szférában a különféle posztokat; jogviszonyok jöttek létre, intézmények alakultak, életpályák igazodtak a körülményekhez.

Félreértés ne essék, az ellenzéknek (és az őket támogatóknak) nem lett volna kötelességük a rendszerrel való radikális szakítás, létezhetnek olyanok, akik teljes nyugalommal mondhatják, hogy ez az egész nem az ő ügyük, de akiknek a NER-ellenesség adja meg az identitását, akik szerint morális határvonalat egy választáson leadott szavazat jelenti, azoknak tudniuk kell, hogy aki belemegy az alkuba, az benne van az alkuban. Onnantól már csak módosíthat, reformálhat a rendszeren, illetve bízhat az idő formáló erejében vagy abban, hogy jönnek új generációk, amelyek nem közös listára akarnak kerülni a paktumban részesekkel, hanem elsöpörni azokat. (Az se lesz vigasz, de azon bosszankodjanak majd az akkoriak).

Nem, a NER Hazafias Népfrontját nem azok szervezik meg, akik nem hajlandóak besorolni a virtuális öldöklés képzelt bandériumaiba, de még csak nem is azok, akik vállat vonva igazat adnak az egyes aktuálisan felmerülő kérdésekben a nagyon is manifeszt hatalomnak, hanem már megszervezte azt 2014-ben Mesterházy Attila, Bajnai Gordon, Gyurcsány Ferenc, Jávor Benedek.

Az értelmiség meg jobb ötlete nem lévén – általában nem szokott lenni neki – aláfeküdt a politikai szándéknak, és még föl is fűtötte szenvedéllyel a kicsinyes megoldási javaslatot. A politikusi egzisztenciaféltés (minő meglepetés!) legyűrte az értelmiségi szorongást. Annyiban végül is bejött, hogy a politikusi egzisztencia is megmaradt és az értelmiségi szorongás is.

Mostanság ennek a szorongásnak a fölfakadásaival szembesülhetünk nemegyszer. Azon értelmiségiek, akiknek kifejezett hivatása, hogy alakítsák a közgondolkodást, vagy azok, akik egy szűkebb szakmai közönségnek szolgáltatnak valóságértelmezéseket, azt tapasztalhatják, hogy alig van hatásuk a közvélekedésre, vagy egyre kevésbé az történik, amit leírnak. Fölöslegesnek és veszélyeztetettnek érzik magukat. Eléggé természetes – noha nem túl elegáns – emberi reakció, hogy másban lelik meg a hibát, ezért letargiájuk gyakran monoton orbánozásba fullad, illetve azok sanda gyanúsítgatásába, akik e szorongásban jóval kevésbé osztoznak.

Ez nem pusztán azért gond, mert az értelmiségi tevékenység nélkülözhetetlen eleme a reflexió, hanem mert egyenesen az az egyik fő funkciója az értelmiségnek a társadalomban, hogy az reflektált legyen saját működésére. Képes legyen tapasztalatokat levonni, kijavítani a hibákat, változtatni a rossz beidegződéseken. Márpedig ez így nem fog menni.

Nyugaton változatlanul az egyik legfontosabb felülete és egyben eltartója az értelmiségnek a hagyományos írott sajtó. Magyarországon a NER-től függetlenül is drámai a lappiac összezuhanása. Ráadásul a nagy része ma már a kormánypártok érdekszférájában található. 

Ráadásul tényleg szűkülnek a létfeltételek, ami élesedő konkurenciaharchoz vezet. Egyesek alappal tarthatnak attól, hogyha korábbi tévedések kerülnek napirendre, egész klikkek, irányzatok elhibázott csoportdöntéseit vizsgálnák felül, úgy komoly versenyhátrányba kerülnének. Érthető, hogy igyekeznek elterelni a szót, leginkább arra, aki szűkíti a létfeltételeiket. Vegyük még hozzá, amire fentebb már utaltam, hogy az értelmiség nagy része – mivel a hatalom közelében túlnyomórészt bevallottan egy reguláris hadsereg katonái masíroznak – a NER-en kívül rekedt, ezért többen spekulálhatnak úgy (alighanem helytelenül), hogy akkor a közönség is kizárólag ezen a térfélen található, tehát ha valakit a NER-rel hoznak hírbe, úgy a piacról is kilökdösik.

Mindezek termékei a következő jól ismert mondatok. „Unalmas ez az okoskodás, az van az országban, amit a Fidesz akar [nem teljesen – a szerk. megjegyzése], arról beszéljél inkább”. „Eltartott kisujj, egyrészt-másrésztizmus, fanyalgás!”. „Hagyjuk most, hogy korábban ki hibázott, miben tévedett, ki nem tökéletes, a változásra kell koncentrálni”. És végül: „mit kell foglalkozni szerencsétlen ellenzékkel, nem ők vannak kormányon”.

Nos, a kritikai gondolkodást még úgy-ahogy őrzők (ld. még nem létező centrumértelmiség) részéről az ellenzéket érő folyamatos bírálatokat legkevésbé sem Gurmai Zita vagy Jakab Péter káprázatos képességei váltják ki, hanem az értelmiségi alibi, amelyet az ellenzék léte önmagában elősegít.

Indirekt bizonyítás következik. Tételezzük föl, hogy holnap az ellenzék föladja. Befejezi az értelmetlen küszködést. Földhöz vágja a csavarkulcsot, amelyen eddig furulyázni próbált. Mi történne ekkor, azontúl, hogy a munkaerőpiacon megjelenne pár száz, pár ezer használhatatlan ember?

Értelmiségiek sokaságának (hírlapírókat is ideszámítva) kéne elgondolkodniuk azon, hogy van-e értelme a tevékenységüknek. Ugyanis amikor a szakértők végighaknizzák a stúdiókat megsemmisítő ítéletükkel ezekről az elmaradott dilettánsokról, amikor jótollú szerzők ontják évek óta a gyilkos publicisztikákat az uralmon lévőkről, amikor a sajtó kellő egyoldalúsággal számol be a kormány viselt dolgairól (mondván, a kormány a maga álláspontját teljes kizárólagossággal üvölti a maga felületein), akkor ennek mélyén ott van az ígéret, hogy létezik alternatíva. Egy másik kész garnitúra és tervcsomag, amelyet csak elő kell venni a szekrényből. De nincs ilyen. Amennyiben meg lesz, az legkevésbé sem azon fog múlni, hogy milyen magasabb szempontnak vetjük alá a tevékenységünket.

Nem kell alávetni semminek. Nem kell tekintettel lenni semmire, egymásra sem. Nem kell egyetértenünk, még abban sem, hogy miként viszonyulunk ahhoz, amit a NER állít a világról. Különbözőek vagyunk, különböző nézőpontból kéne földolgoznunk és bemutatnunk a jelenségeket, a körülményeket is, amelyek közt élünk. Ideje volna tágabb perspektívából vizsgálni a valóság általunk észlelt elemeit, ha már a pillanatra amúgy sincs jelentős befolyásunk.

Például a NER sem a semmiből érkezett, és fölösleges hamis egységfrontot létrehozni azok között, akik nagyon máshogy viszonyulnak az előzményekhez. Ez csak akadálya annak, hogy valaha is megértsük, mi történt velünk, és mi történik folyamatában. Hiszen ma már az Orbán-érának is története van, nem lehet minden szakaszát ugyanúgy látni és megítélni, erkölcsi alapon sommás ítéletet mondani róla. Pontosabban lehet, de az politikai szónoklat, nem elemzés, nem társadalomtudomány, nem újságírás.

Érdekes módon a jövő generációk érdeklődése nem igazolja vissza az értelmiség eljelentéktelenedését. Bár tanárnak jóval kevesebben akarnak menni, mint korábban bármikor, és csökken az államtudományokat hallgatók száma is, de a társadalomtudományi szakokra jelentkezők száma stagnál, míg a bölcsészkarokra és művészeti felsőoktatásba vágyók egyre többen vannak.

Ezen kívül az sem működik, hogy egy tekintélyes részt kirekesztünk mondandónk célközönségéből. Sokféle megközelítés létezik, sokféle észjárás, de mindegyik azzal az igénnyel lép föl, hogy univerzális, de minimum az adott politikai, kulturális közösség egésze számára érvényes igazságot mond. Vagyis azzal a hittel kell végezni a dolgunkat, hogyha nem is a Fidesznek, de a Fidesz-szavazóknak is hasznára válik – s hogy ők is így gondolják-e, az nem feltétlenül a mi felelősségünk.

Viszont aki csak egy oldalra beszél, aki elfogadja, hogy mondanivalója csak a közösség egyik felének szól, a másikon meg megtévesztett vagy jellemgyenge alakok tenyésznek, az adja meg magát annak a hatalmi szándéknak, hogy nincs feltárható igazság, nem lehet megállapítani valamiről, hogy inkább jó, vagy inkább rossz, közös nyelv sem létezik, amelyen ezt közölhetnénk, csak érdekek léteznek, és annak függvénye minden megállapítás. Ha valami árulás, akkor ez az.

Végezetül pedig: nem csupán Orbán Viktor létezik a világon. Nem lehet mindent azon a szemüvegen keresztül nézni a koronavírustól az akkumulátorgyártásig, hogy előnye származik belőle vagy kárára van. Amennyiben a magyar értelmiségre ez a beszűkült tudatállapot lesz a jellemző, akkor nem a Fidesz fogja fölszámolni, az csak a hatalom közeléből ebrudalta ki, meg az országból azokat – annak a fennkölt ideológiának a jegyében, hogy az „én szemétdombomon, én kapirgálok, csá” –, akik a fenntartásához hozzá kívántak járulni, hanem a magyar írástudók számolják föl saját magukat. Persze olyanok még ezt követően is maradnak, akik hivatásszerűen forgatják a tollat. Többnyire egymás gyomrában.

Hont András

A borítókép e sorok szerzőjét ábrázolja Schiffer András, Farkas Attila Márton és Puzsér Róbert társaságában egy romkocsma mélyén. A sajtóarchívumot az Arcanum Digitális Tudománytár szolgáltatta. Infografikák: Szabó Krisztián.