A tanártüntetések még vezethetnek eredményre, már amennyiben megmaradnak tanártüntetéseknek. Legalábbis ezt mutatja 12 év tüntetéstörténete. A múlt évtized demonstrációfolyama, illetve annak furcsa ritmusa nem destabilizálta, hanem konszolidálta a rendszert és a látszólagos pártversengést. Tanulságok és mellékhatások, tüntetésmustra második rész.
Legutóbb végigvettük az elmúlt tizenkét év tüntetéseit, és összevetettük őket a választások eredményeivel, illetve az utcai hangulatot a demonstrációk idején rendezett időközi választásokéval. Megállapítottuk, hogy a tiltakozások, médiavisszhangok és a hétköznapi elégedetlenkedések által meghatározott közhangulat és a tényleges politikai erőviszony mintha teljesen eltérnének egymástól. Az utóbbit – úgy tűnt – meg sem karcolják a protestálások.
A NER és a tüntetések: elzúgtak forradalmai | atlatszo.hu
A hétvégén ismét tüntettek a tanárok Budapesten, így újabb fejezetet írtak a tanév kezdete óta tartó tiltakozássorozatnak. Valójában azonban a nyár közepétől zajlanak a demonstrációk a fővárosban és több vidéki településen is. Kezdődött a KATA-megmozdulásokkal, azaz a sokak számára roppant kedvező adózási forma igénybevételi lehetőségének jelentős kurtítása elleni tiltakozásokkal, de tartottak demonstrációt az abortusz-jogszabály szigorítása ellen is.
Pontosabban ennél némileg árnyaltabb képet vázoltunk föl. A NER első ciklusában a köztereken tapasztaltak még tulajdonképpen mintha egybe is vágtak volna a választási eredménnyel. Azt, hogy a Fidesz négy év alatt vesztett 600 ezer szavazatot, lehetett úgy értékelni, hogy ennek a népszerűségvesztésnek a megnyilvánulása volt látható korábban a köztéri akciókban, s csupán a pártra szabott választási rendszer és az ellenzék többkomponensű volta miatt nem történt kormányváltás.
Azonban a következő időszak szolgáltatta az igazi, hatalmas mértékű meglepetést. A netadós, CEU-tüntetéses utca és az ellenzék által sorra nyert időközi választások nem vetítették előre, hogy a Fidesz visszaszerez félmillió szavazatot (vagy a korábbiak helyett szerez újakat), és elsöprő győzelmet arat. Ezt azután négy év múlva megismételte. E ponton cikkünk témáit érdemes kiegészíteni és a tüntetések, a választások és az időközi választások mellé a népszavazásokat, illetve a népszavazási kezdeményezéseket is bevonni. Erről is írtunk már, megállapítva, hogy a Fidesz mindig akkor erősödött, amikor a választások előtt vagy azzal egy időben népszavazást is tartott vagy tartatott, és egyedül a 2010-14 közötti ciklusban esett vissza, amikor ilyesmire nem került sor.
Nem váltók – népszavazás és választás | atlatszo.hu
A kormány retorikája a népszavazás kérdésfeltételében is egyértelműen látszik. Amíg 2010 előtt a kérdésekre adott válaszok többsége – a válaszok számának tükrében – főleg egyetértő, igenlő volt, a 2016-os népszavazás kérdését egy elutasító, nemleges válaszra élezték ki. Hasonló a helyzet most is, az öt gyermekvédelmi kérdésre a kormány mind nemleges választ vár.
E tapasztalat megfelel annak az elméletnek, amely szerint Magyarország úgynevezett plebiszciter vezérdemokrácia, amely elnevezés első szava arra utal, hogy a szisztéma üzemeltetője igen/nem kérdésre igyekszik leegyszerűsíteni a politika bonyolult világát. A politikatudományi körökben nagy figyelmet kiváltó teóriával még a választások előtt foglalkoztunk, így összegezve a tárgyunk szempontjábóli lényeget: [a vezető] „minden releváns kérdésben igyekszik létrehozni olyan törésvonalat, amelyben a többség oldalára állhat, és ezt a többséget a vezető meg is jeleníti, ugyanakkor széles eszköztára van, hogy a népi elvárásokat irányítsa”.
Választás egy illiberális demokráciában és az ellenzéki oximoron – Hont András elemzése | atlatszo.hu
Az elmúlt 12 évben számtalanszor hangzott el, hogy Magyarországon valami végérvényesen megváltozott, többek szerint már sem jogállamról, sem demokráciáról nem beszélhetünk. Ehhez képest választások előtt a kihívó pártok úgy vágnak bele a küzdelembe, és a média úgy tudósít ennek eseményeiről, mintha egy „szokványos” többpárti versengés volna, s nehézséget legfeljebb a választási rendszer jelent.
Erre mi sem alkalmasabb, mint a népszavazás, nem véletlen, hogy a NER nem engedte ellenzékét ehhez az eszközhöz nyúlni. Még azt az árat is hajlandó volt kifizetni, hogy eltekintsen attól a projekttől, amelyet a népszavazási kezdeményezés célba vett, ahogy ez a NOlimpia vagy a vasárnapi boltzár elleni fellépés esetében történt. A többi alkalommal azonban nem volt ilyesmire szükség, a NER az első pillanattól kezdve jelentősen megnehezítette a népszavazási kezdeményezést, azok általában már a Választási Bizottságnál elbuktak, vagy ahogy legutóbb a Fudan ügyében történt, az alkotmánybíróság jelentette a végállomást.
Nem véletlen, hogy a kormányzat gátolja a népszavazásokat, amelyek – mint utaltunk rá – képesek leegyszerűsíteni a politikai dilemmákat, célt, formát adni a társadalmi elégedetlenségnek, és konkrétumokkal vagy konkrétumokon keresztül alakítani a rendszert – mintegy saját fegyverét fordítva ellene. Magyarországon ugyanis a hatalom amorfabb és kiterjedtebb, mint általában a nyugati képviseleti demokráciákban, s nem pusztán azért, mert a kormány uralma a közigazgatás vagy éppen a kormánytól független intézmények fölött nagyobb, hanem mert az államhatalmon túl, a magánszférában, a társadalmi szervezetek világában kibontakozik egy másik hálózat, amelynek erejét még egy kormányváltás is alig érinti.
Itt botlik bele az átlagellenzéki abba a problémába, hogy a rendszert vagy csupán a kormányt szeretne váltani. Többek közt ebbe az ellentmondásba bukott bele az összes eddigi kísérletük: rendszerváltással kampányoltak, a Fidesz-hatalom működésének egészét kritizálták, miközben nem ígértek – mert nem is ígérhettek – mást, mint kormányváltást – a Fidesz teljes uralmi struktúrájának meghagyásával, legföljebb lassú eróziójával számolva. Ezzel pedig legitimálták is a 2010 óta kiépülő rendszert.
Amikor a különféle tiltakozások, akciók hangadói kiszélesítik az eredeti követeléseiket, és általános kormány- vagy rendszerbírálatot fogalmaznak meg, akkor erre az ingoványos területre merészkednek – és jó eséllyel el is süllyednek. Pedig semmi nem kötelezi őket arra, hogy így tegyenek, sőt, a mögöttünk hagyott bő évtized sikeres példái éppen az ellenkező magatartásra ösztönöznék őket, tehát, hogy maradjanak meg egy lehatárolt, könnyen beazonosítható témánál.
Nem csupán a fent említett netadós vagy boltzáras eset volt ilyen, de részben ennek felelnek meg a KATA-tüntetések, amelyek után több adószabályt módosítottak, és a tiltakozók nagy részét le is csendesítették. A taxisok pedig még lakossági rokonszenvet sem érezhettek különösebben, mégis minden évben demonstráltak, s mivel erejüket az ország 32 évvel ezelőtt megérezhette, rendre engedményeket csikartak ki a kormányzattól. Ahogy a NER arra is nagyon figyelt, hogy a 2010 előtt állandó műsorszámnak tekinthető gazdatüntetésekre se kerüljön sor.
Más szempontból idetartozik az SZFE-ügy is, amelyben a diákok ugyan nem tudták megvédeni egyetemüket a felsőbb beavatkozástól, de létrehoztak egy saját intézményt, amely, ha tartósan fennáll, és sikeres lesz, akkor sikeres volt az akció is.
Vegyünk ide még egy típust, amely sem nem demonstráció, sem nem népszavazási kezdeményezés, de választásnak választás. A különféle szakmai testületek, kamarák személyi döntéseit, amelyeknél, ha a hatalomnak van favoritja, akkor szembeszállásról is beszélhetünk. Ilyen például az orvosi kamara, ahonnét nagyon hosszú idő után tudták kiakolbólítani a Fidesz-barát elnökséget, s igaz, hogy ezt követően az egészségügy szempontjából roppant kényes időszak következett, amelyben az orvosok szerepe a szokásosnál is jobban fölértékelődött, de vélhetően a vezetőségváltás is közrejátszott a hirtelen megszületett és jelentősnek mondható bérrendezésben.
Lehet, hogy ez kevésbé lelkesítő a permanens forradalmi lázban égőknek, ám eredményt az ilyen szembeszegülések hoztak, s nem csupán a meghatározott ügy szempontjából, a rendszer egésze szempontjából is. Kijelölték a hatalomgyakorlás határait, jobban formálták a NER-t, mint megannyi impozáns, ám céltalan tömegtüntetés.
A demonstrációk többnyire mégis a politikai üzenetek megfogalmazása, a demonstrálók meg a nyílt pártpolitizálás felé terelődnek. Vélhetően egyfelől azért, mert a szervezők, szónokok egy részét eleve ilyen ambíciók mozgatták.
A 2010-es évek rendvédelmi tüntetéseiből kinőtt Szolidaritás három képviselőt is juttatott a parlamentbe, a Millától Juhász Péterből önkormányzati képviselő és pártelnök lett, a jelenlegi országgyűlés tagja Vajda Zoltán, aki a „rendszerbontó” demonstrációk kezdeményezője volt, és Jámbor András is, aki a Fudan-tüntetéseket szervezte. Igaz, utóbbi ezt már az előválasztási kampánya részeként tette, ahogy a Momentum sem csinált titkot abból, hogy a NOlimpia-gyűjtés pártként való megerősödését szolgálja.
Másfelől az lehet az ok, hogy hiába a szólamok, melyek szerint ez itt már nem demokrácia, a Fidesz leválthatatlanná tette magát, önkényesen gyakorolja a hatalmat, mégis megingathatatlan az a meggyőződés, hogy az igazi közéleti szerepvállalás csak a hagyományos formákban, a pártokon keresztül képzelhető el. Ez továbbélteti azt a fentebb ismertetett – és ezek szerint feloldhatatlan – ellentétet, hogy az ellenzék rendszerdöntésre toboroz híveket, de a rendszer adta keretek között kormányváltással igyekszik változást elérni. Akad azonban további – a fennálló hatalomnak kedvező – következménye is, hogy az érdekvédelemtől, vagy az együgyes demonstrációktól a pártpolitika irányába mozdul el a kezdeményezések többsége.
Egyrészt így az energiák egy olyan területen koncentrálódnak, amelyen a NER jelentős előnyt élvez. A politikai kommunikációban és a választási harcban összehasonlíthatatlanul erősebb és több eszköz áll rendelkezésére, mint ellenfeleinek. Másrészt létrejön egy jellegzetes konszolidációs ritmus a politikában. A választásokat követően a kudarcos, elhasznált ellenzék helyett mindenféle társadalmilag releváns ügyekben úgynevezett „civilek” lépnek föl, s a viták nem csupán kormány és ellenfelei között zajlanak, hanem legalább ekkora hangerővel az utóbbi táboron belül, hogy ki a hitelesebb opponense a NER-nek.
Azzal pedig, hogy az állandósuló tiltakozások szervezői egyre inkább komplex kormánykritikus szövegeket fogalmaznak meg, és adott célok elérését a kormány távozásának követelésére cserélik, egy idő után azzal találják magukat szembe, hogy megoldás a jelen keretek és gondolati sémák között mégiscsak a választás. Így ismételten a politikusoké lesz a főszerep – egészen a soron következő vereségig, akkor újraindul a folyamat. Ez a minta a NER eddigi összes ciklusában fölfedezhető volt.
Minden esély megvan rá, hogy most is folytatódik a körforgás, noha az aktuális tiltakozási hullám alapjának jogossága nehezen vitatható, és ad elég muníciót is ahhoz, hogy ne legyen könnyű eltérni tőle. Ahogy tavalyi összeállításunkból is kiderült: kirívóan alacsonyak a magyar pedagógusbérek, s ezt a tényt nem is vitatja szinte senki.
Ráadásul, ha emelik a fizetéseket, sem biztos, hogy ezzel leszerelik a pedagógusokat (szülőket, diákokat). Lehet, hogy éppen a sikerélményen buzdulnak föl, s folytatják a NAT-tal vagy az iskolák felszereltségével a követeléseket. Már amennyiben sikerül a témánál maradni. Hogy ez egyáltalán nem magától értetődő, az amiatt van, mert az, hogy mi a célravezető és mi a népszerű a NER-ellenes vagy NER-kritikus körökben, az teljesen elvált egymástól.
A kormányellenes térfélen is az indulat a meghatározó. Sok minden más mellett ezt táplálja a véleményvezérek egymásra licitálása a szidalmazási versenyben, a sajtó halmozódó frusztrációja amiatt, hogy a leleplezések, az elemzések teljesen hatástalanok maradtak, de az életmód-ellenzékiség is, amelynek a tiltakozások léte fontosabb (ideértve az újonnan szerzett társasági élményeket), mint a tiltakozások eredménye. (Utóbbinak talán legszebb példája, amikor szorgalmas önkéntesek abban találták meg a NER-bontás kulcsát, hogy Európa egyik legnagyobb internet-lefedettségű országában kinyomtatják az internetet, és elviszik „vidékre”).
Ilyen belső hangulatban nagyon nehéz a reális mérlegelés, sokkal inkább egy kollektív pszichózis érvényesül, amelyben egy egyre elvetemültebb, ugyanakkor egyre illegitimebb ellenséggel folytatnak egyre hősiesebb harcot.
A valóságban viszont a NER – jelen elemzés szempontjából mindegy, milyen módokon megszerzett – tömegtámogatáson nyugszik. Hihetetlen költségeket fektetett abba, hogy a társadalmi békét fenntartsa, és bizonyos szférákban az elégedettségérzést növelje.
Ezzel párhuzamosan zajlott ellenfeleinek szervezeti leépülése, amely jelenséget a tízezres tüntetések szintén eltakarnak. Tehát egyrészt van egy önszuggeráló belső hangulat, másrészt egy eltűnt szervezeti erő, harmadrészt pedig a valósággal való szembenézés folyamatos hárítása. Ez a helyzet még veszélyeket is hordozhat magában.
A Gemišt nevű hírlevél – részint előző cikkünk ihletésére – körkérdést intézett a tüntetésekkel kapcsolatban. Az egyik válaszadó, Stefano Bottoni történész azt fejtegette, hogy túl „udvariasak” voltak a magyar tüntetések a mögöttünk hagyott évtizedben. Ehhez képest Európa nem egy nagyvárosában karhatalmat vetettek volna be, ha hétről hétre diákok foglalják el a közlekedési csomópontokat, vagy futárok zárják le a hidakat. De itt említhetjük azt az interjút is, amelyet egy szociálpszichológus adott a WMN női magazinnak, és amelyben radikalizálódásról beszél – kollektív adómegtagadást és tömeges sztrájkot emlegetve, miközben mi sem áll távolabb napjaink magyar társadalmától, mint ezek a megoldások.
Kétrészes cikksorozatunkat 2006 fölidézésével kezdtük, megemlítve azt, hogy sokan az akkori események újrajátszásában reménykednek – csak fordított szereposztásban. Az igaz, hogy 2006-ban sem látszott a felszínen a jobboldal belső érzelmi magjának forrponton lévő érzelmi hevülete, így a kirobbant tüntetés- és zavargássorozat meglephette az egyszeri hírolvasót.
A belső hőfok ezúttal is megvan – minden más tényező hiányzik. És ha ehhez hozzávesszük azt, hogy milyen ügyek voltak, amelyek leginkább megmozgatták a NER-elleni tiltakozókat (sajtószabadság, CEU, MTA, színház-finanszírozás, SZFE, Fudan, oktatás – hangsúlyosan budapesti középiskolákat ért méltánytalanságok), illetve azt, hogy kikből áll a kormánytámogatók legelkötelezettebb tábora, akkor egy kirobbanó nyílt konfliktus túl sok jóval nem kecsegtet a tiltakozók számára – meg az sem, ami utána retorzióként jöhet.
Hont András
A kiemelt kép az Átlátszó novemberi szociális törvény elleni tüntetésen készült felvétele
Visszavonhatatlan károkat okozhat a Déli Körvasút miatt megkezdett fakivágás, állítják a vasútbővítés miatt pert is indító tiltakozók.
Kutatók szerint a hazai népesség 8,2-8,8 millióra csökkenhet 2050-re. Ennek fő oka az elöregedő korszerkezet és az alacsony termékenységi ráta.
Veszélyben az európai cégek tényleges tulajdonosait listázó adatbázisok nyilvános hozzáférhetősége.
2015-ben a tram-train megvalósíthatósági tanulmánya sűrűbb menetrenddel és sok utassal számolt. Egyebek mellett ez is kiderül a kiperelt iratból.
