Harmadáron adta el a Nemzeti Vagyonkezelő a legnagyobb állami telket a Római-parton

Miközben a Tarlós-féle mobilgátas koncepció óvatos visszavonulójával újra nyílttá vált a helyzet a Római-parton, a maga módján a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő is beszállt a Római jövőéjért folyó küzdelembe: tavaly decemberben, karácsony előtt két nappal eladták az egyik utolsó nagy beépítetlen állami telket egy frissen gründolt projektcégnek. Az egyetlen licitáló olcsón vette meg a 23 ezer négyzetméteres ingatlant, most már csak az a kérdés, mikor indul az újabb lakópark építése.

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A legközvetlenebbül érintetteket meg a civil aktivistákat leszámítva a budapestiek mára valószínűleg elvesztették a fonalat a Római ügyében: hogy lesz-e mobilgát, mennyire lesz az mobil, hol épül meg és mikor – igaz, ezekre a kérdésekre most már a főváros vezetése sem mer/tud határozott választ adni.

Nagy vonalakban két koncepció küzd egymással, ezek megfeleltethetők konkrét érdekeknek. Az ingatlanfejlesztők, szállodatulajdonosok, kisebb-nagyobb befektetők és a partra szabálytalanul épített kvázi-lakóházak tulajdonosai abban érdekeltek, hogy a parton épüljön valamilyen állandó gát, majd minősítsék át a mostani hullámteret sima építési övezetté.

A jövőt a part természetközeli állapotának megtartásával elképzelő civilek és természetvédők szerint viszont a mostani fővédvonali védmű, vagyis a Nánási – Királyok útján levő gátszerűség újjáépítésével kell megvédeni az árvíztől a térséget, a parton pedig a közösségi/rekreációs célú funkcióknak kell elsőbbséget kapnia.

Egy pontig persze elképzelhető lett volna valamiféle kompromisszum a két érdek és koncepció között, de mostanra, úgy tűnik, messze túl vagyunk ezen a ponton.

Egyrészt a főváros vezetése annyira belezavarodott a megalapozatlan és kockázatos mobilgát-koncepciók erőltetésébe, a főpolgármester oly mértékig beásta magát a „mindegy, milyen áron, de partmenti gát lesz” harcálláspontba, hogy ebből már nem nagyon tud kijönni – erre a kis időre pedig már nyilván nem is akar.

Másrészt a partra épülő gát a műszaki peremfeltételek miatt szükségszerűen lenullázza mindazt, ami az evezős/biciklizős/gyerekkel pancsolós lángospusztítók szemében érték a mai Rómain. Fontos tényező ebben a folyamatban, hogy a lakóparkok és lakóházként használt „üdülők” térhódítása egy ponton túl okafogyottá teszi a civilek harcát, hiszen a közcélokra megmaradó keskeny parti sávot leszámítva nem nagyon lesz hová telepíteni közösségi funkciókat.

Ezért is van jelentősége annak, hogy a Nemzeti Vagyonkezelő tavaly decemberben – karácsony előtt két nappal (!) – árverésen eladta a legnagyobb egybefüggő beépítetlen területet egy néhány hónappal korábban alapított ingatlanos cégnek.

Az árverést erősen leszűkített értelemben kell itt venni, az egyedüli résztvevő Római Liget Kft. ugyanis nem fölfelé, hanem lefelé licitált, és a kikiáltási árnál 200 millió forinttal olcsóbban, mindössze 748 millió forintért vehette meg a 23 ezer négyzetméteres telket.

Már az eredeti, 950 milliós kikiáltási ár is irreálisan alacsony volt – érdekes módon az MNV ennyiért sem tudta a telket 2016-ban eladni – de végül a vevő a környékbeli négyzetméterárak harmadáért jutott hozzá a telekhez.

Összehasonlításképp: jelenleg is eladásra kínálnak egy hasonló fekvésű 1700 nm-es telket a Rómain, ezt az ingatlanos cégek 185 millióért hirdetik. Ez ugyan kínálati ár, ennél biztosan kevesebbért fog az ingatlan elmenni, de a telek fajlagos ára nem lesz sokkal százezer forint alatt, az építési telkek jellemzően ennyiért kelnek el a környéken – ehhez képest a nemzeti vagyonkezelő 32 ezer forintos négyzetméteráron kótyavetyélte el a Római-part legnagyobb beépítetlen telkét.

Persze lehet hivatkozni a kerület által idén elrendelt változtatási tilalomra, hogy az jelentősen lenyomta a helyi beépítetlen telkek árát – csakhogy a tilalmat egy-két éven belül biztosan feloldják, pozitív példának ott van mindjárt a Garancsi István-Nagy György páros projektje, amelyik  a változtatási tilalmak zátonyait kerülgetve is szépen célba tudott érni.

Kérdésként felvetődhet még, hogy ugyan mi volt az sürgető ok, ami miatt a vagyonkezelőnek mindenképp el kellett adnia ezt a 2,3 hektáros ingatlant, akár a piaci érték feléért-harmadáért?

Az államháztartás hiánya például biztosan nem indokolta az eladást, a mindent az állam alá gyűrni akaró aktuális „vagyonpolitika” pedig épp nem barátja a magánosításnak – legalábbis random befektetők esetében.

Akárhogy is, a legnagyobb, még szabadon hasznosítható telek úgy került egy befektető birtokába, hogy a nemcsak a területre vonatkozó építési szabályzat nem készült még el, de a Római sorsát, a fejlesztés irányait meghatározó koncepcióról sem döntött az önkormányzat. De ha a főváros és a kerület nem tudja eldönteni, hogy mit akar a Rómaival, majd eldöntik az ingatlanfejlesztők.