PLT: miért bojkottáltam a választást?

 

Hogy mi akasztott ki legjobban a kampány során? Nem az egyre ocsmányabb, a legalantasabb ösztönökre játszó kormánypárti óriásplakátok. És nem is az obligát demagóg, ígérgetős, fogadkozós, összefogós, visszaléptetős ellenzéki burleszk. Ezekre az örökzöldekre már immunis vagyok. Attól viszont falnak tudtam volna menni, amit hihetetlen töménységben ömlesztett rám a média. Celebek, híres emberek, a legkülönbözőbb tekintélyek sulykolták társadalmi célú reklámklipekben hetek óta, miszerint feltétlenül el kell menni szavazni, mert a felelős állampolgár, a rendes ember, a demokrácia híve ezt teszi. Akkor viszont én sem felelős, sem rendes, sem demokrata nem vagyok. Ugyanis pont a fordítottját csináltam annak, amire ezek a hirdetések rádumálni próbáltak.

Nem mentem el szavazni, s ezt hosszú mérlegelés, gondolkodás után, tudatos döntéssel tettem. Nem értek egyet azzal, hogy ez felelőtlenség vagy passzivitás volna. Úgy vélem, a szándékos bojkott, amikor valaki tudatosan kivonja magát egy folyamatból, éppúgy cselekvés, mint a voksolás, sőt. Az eredmény ismeretében pedig még inkább úgy gondolom: ez volt az egyetlen józan, racionális opció.

Mikor ezt a véleményem pénteken, a szavazás előtt két nappal egy Facebook-posztban közzétettem, finoman szólva nem lettem népszerű a kormányellenes ismerőseimnél. Szinte mindnyájan úgy vélték: az a helyes, ha elmegyünk szavazni. A harmadik Fidesz-kétharmad után, a de facto végleges számokat nézegetve megjegyezhetném némi elégtétellel: én megmondtam. Nem teszem, ehelyett, tanulságlevonó jelleggel újfent kifejteném, miért is bojkottáltam.

Ez most nem a hitvita ideje. Nem megyek bele abba, ki milyen világnézetet követ, ki miért utálja a NER-t, ki milyen okból kívánja Orbán bukását, s ki milyen rendszert építene fel helyette. Nekem is megvan erről a véleményem, ahogy a többieknek is. Most nem ez a lényeg.

Egyetlen kérdést teszek fel: mi az, amely az összes, parlamentbe jutásra esélyes, de legalábbis  mérhető támogatással rendelkező ellenzéki pártból és politikusból hiányzik? Egy dolog, amire most jó értelemben, pozitív jelentéssel tekintek: a kiszámíthatatlanság. Mi az, amire Orbán Viktor valamennyi ellenzéki szereplő esetén joggal kalkulálhat, s tudhatja: kiszámíthatóan ezt fogják csinálni? (S be is jött neki.)

Az, hogy bármennyire szidják, diktátorozzák őt, nevezik a rendszerét autokráciának, a választási törvényét diszkriminatívnak, egyenlőtlennek, igazságtalannak és aránytalannak, csalások melegágyának, a végén mind szépen elindulnak a választásokon. A „diktátor”, az autokrata, illiberális NER játékszabályai alapján.

Mi és ki az, ami és aki fájóan hiányzik a magyar politikából? A kiismerhetetlenség faktora. A kiszámíthatatlan figura, akinek nincs veszítenivalója. Vagyis van, de azt is hajlandó kockáztatni, hogy mindent elveszít. Mert szarik a világra. Egész pontosabban: szarik erre a NER-világra, meg arra az ellenzékre is, amely ennek a világnak a szabályait elfogadja.

Olyan ember kellene (kellett volna, fog kelleni a jövőben) ide, aki nem ül le sakkozni azzal, aki a játék közben is percenként írja át, alkalmazza a saját szájízének megfelelően a szabályokat. Hanem felborítja és a képébe vágja a sakktáblát. Hogyan lehetett volna ezt megtenni?

Ha 2017 végén az összes parlamenti és parlamentbe jutásra esélyes, illetve mérhető támogatottságú ellenzéki erő közösen döntött volna a választás bojkottja mellett. Kimondva: ilyen szabályok mellett nem játszunk. Egy ilyen közös bojkott-projekthez persze olyan figurák kellenének, akikben van elszántság elmenni nemcsak a falig, hanem ledönteni a falat.

Olyan hidegvérű hazárdjátékosra van szükség, aki beül a volán mögé, és padlógázzal szembehajt a másik kocsival. És a frontális ütközés kockázata miatti halálfélelemmel dacolva nem rántja félre a kormányt. Orbán kihívója, a NER ledöntője ilyen ember lehet. Aki nem rántja félre a kormányt.

Van ilyen ember az ellenzékben? Nincs. Ezért nem szavaztak rájuk a bizonytalanok, a kétkedők, a szorongók. Jól tették. Ők is, és én is csak olyanra szavaztunk volna, akikről tudjuk, hogy kiállna, és ha kell, mindent beáldozna értünk. De ha nem is mindent, akkor legalább a mandátumát, a fizetését, a karrierjét, azt habozás nélkül odadobná. Igazi egzisztenciális veszélyt és rizikót vállalva.

Hol van ilyen ellenzéki? Sehol. Még úgy sem, hogy talán nem is kellett volna elveszítenie a képviselői állását. Mert ha a NER azt látta volna, hogy ezek komolyan gondolják, és nem alkusznak, akkor esetleg kénytelen lett volna tárgyalásokba bocsátkozni, módosítani az alkotmányt, a választási törvényt. Gondoljunk bele, milyen ciki lenne Orbánnak, ha csak a Fidesz és néhány kamupárt indul el? Ilyen még Putyinnal se történt, rajta röhögött volna az egész világ, még a keleti illiberális haverjai és Trump is.

De a magyar ellenzéki egy ilyen csínyhez nem elég bátor. Megelégszik azzal, hogy lakossági fórumokon, sajtótájékoztatókon, tüntetéseken tépi a száját, aztán a nyugdíjas nénik megsimogatják, hogy egyem meg a szívét, hogy kimondja az igazságot. S azután, hogy ilyen tuti módon megmondta a frankót, szépen leporolja a kezét, beül az autójába, s elmegy bevásárolni. Abból a pénzből, amit Kövér László házelnök utalt ki neki.

Mert ne legyenek illúzióink: ez az egész választási hajcihő ellenzéki oldalon csakis erről szól. Arról a nyomorult kis mandátumról, amihez mindegyik görcsösen ragaszkodik, amiért bármire képes. Teljesíthetetlen ígéretekre, elvtelen alkukra, megalázó lealjasodásra. Elindulni egy olyan rendszerben, amely helyi szinten már a nyílt csalástól sem riad vissza.

A bojkott helyett egyetlen, általam is felkarolt, támogatott dolog jöhetett volna még szóba: a nevetséges, a lényegen nem változtató (összefogás helyett annak hazug, impotens látszatát megteremtő) visszaléptetések helyett egy, a Momentumtól és a Liberálisoktól az MSZP-n, DK-n, Együttön, Párbeszéden át, az LMP-n keresztül a Jobbikig húzódó technikai óriáskoalíció. Amelynek egyetlen választási programja egy közös alkotmányterv, illetve a jogállamira átírt kétharmados törvénytervezetek. Egy új rendszer felépítése, aztán új választás az új szabályok alapján.

Ám egy ilyen pragmatikus érdekszövetség nem jöhetett létre. Ha a közös bojkottra nem képesek a pártok, akkor erre még úgy sem. A hódmezővásárhelyi modell ezekkel a szereplőkkel országosan nem működne. Világos, hogy miért. Bukna az egész a marakodó mandátumosztozkodáson, mindenki csak a saját tyúkszaros politikai életét féltené, senki nem hozna nagylelkű áldozatot a népért, amelyre annyit hivatkozik. Pedig ez volna a lényeg, nem? Hogy most rendkívüli helyzet van, ami önfeláldozó hősök, politikai Dugovics Tituszok után kiált.

De hol vannak a hősök? Persze én sem vagyok az, de én nem is tetszelgek a népet felszabadító elszánt közharcos szerepében. Aki politikai hős akar lenni, annak vállalnia kell a politikai halál kockázatát. Ez a hősök dolga. Viszont ezt igazából senki nem vállalja. Talán nem véletlenül: évek óta írom a NER legnagyobb túlélői című sorozatot az Átlátszón. Mely egyebek között arról szól: hány balliberális káder üzletelt, paktált le a jelenlegi rezsimmel. A Jobbik pedig? KGBéla esete után még csak különösebben nagy fantázia sem kell elképzelni, az orosz hírszerzés vajon milyen mélyen épült be közéjük?

Tehát, ha egy ilyen alkotmányozó mamutkoalíció valami csoda folytán el is érné a kétharmadot, szerintem a posztkomcsi és a posztnáci frakciókban egyaránt találna az orbáni hatalom jó néhány fogható, zsarolható, lefizethető embert. (Botka László nem a levegőbe beszélt, s nem véletlenül mondott le.) Ergo, a NER-lebontó kétharmadot a genezisénél visszavágnák, s maradnának a kulcsintézmények élén a NER-katonák, akik simán leblokkolnák és megbénítanák az új többséget.

Viszont az ellenzéki szavazók a kedvenc pártjaikat befenyítő bojkottal a kormányt és a rendszert ugyan nem tudták volna leváltani, de kirúghatták volna az egyik oszlopát. A cselekvésképtelen ellenzéket, amely a választásokon indulással legitimálja a NER-t. Az ellenzék teljes összeomlása olyan kataklizmához vezethet, amely a NER-t is megrengetné. Ehelyett az ellenzéki szavazók a magas, rekord-közeli részvételben való segédkezéssel csak annyit értek el, hogy még jobban legitimálták a NER-t.

A kormányt nem tudjuk leváltani, de az ellenzéket igen. Most komolyan: miért félünk ettől? Mi olyat tett ez az ellenzék, amivel annyira kiérdemelte a parlamenti helyét, hogy feltétlenül be kell szavaznunk oda még egyszer? Paradox, de a kormány-, és rendszerváltáshoz először teljes ellenzékváltás kell. Olyanok eljövetele, akik felborítják a sakktáblát, de nem rántják félre a kormányt. Hát ezért nem mentem szavazni vasárnap.

Papp László Tamás