Nehogymá’ megtudhassuk, van-e érettségije a nagyköveteknek!

Nyilván van, meg beszél nyelveket is, sőt egyetemi diplomája is van mindnek. De ha ez a valóság, akkor miért titkolják a szakmai önéletrajzukat? Lehet, hogy mégsem beszélnek semmilyen nyelvet, vagy kamuegyetemen szereztek kamudiplomát? Vagy nulla szakmai tapasztalattal nevezték ki őket?

 

 

Vannak furcsaságok ebben a nyílt a kormányzás mellett elkötelezett rendszerben. Például nem tudhatjuk meg azt sem, hogy milyen végzettséggel, képzettséggel, szakmai tapasztalattal, nyelvismerettel, számítógépes ismerettel nyernek el benne kormányzati feladatot ellátó személyek megbízatást, és vele fizetést a mi adónkból.

A törvény szerint ilyen adatokat is tartalmaznia kell a kormánytisztviselők önéletrajzának, amit a személyi anyaguk között tárolnak is. És pont ezeket az adatokat kérte kiadni egy képviselő, aki első fokon bukta a pert, másodfokon – tehát jogerősen – megnyerte.

Az első ítélet furcsa érvekkel utasította el a keresetet. Például azzal, hogy ezek az adatok nem tekinthetők a közfeladat ellátásával összefüggésben keletkezett adatnak, mert azok már a munkaköri kinevezés előtt léteztek. A gond az, hogy a közérdekű adatok nyilvánosságát szabályozó törvény szerint nem azok az adatok nyilvánosak, amelyek közfeladat ellátásával összefüggésben keletkeztek, hanem azok, amelyek közfeladat ellátásával összefüggenek.

Hogy érthető legyen a szavakon való ugrándozás különbsége: ha csak az lehetne az állami alkalmazottakkal kapcsolatban nyilvános, ami a feladatuk ellátása során keletkezett, akkor a hivatali ügyintézők nevét sem tudhatnánk meg soha, hiszen az nem közfeladatuk ellátása során keletkezett, hanem az anyjuk és apjuk adta nekik születésükkor. Miközben egy sima vegyesboltban ki van írva az összes alkalmazott neve a fényképükkel együtt.

De volt a perben valóban nehéz kérdés is, amely a körül forgott, hogy ha az egyik törvény nem minősíti nyilvános adatnak az önéletrajzot (van ilyen), a másikból meg az ellenkezője következik, akkor hogy döntsön a bíróság?

A kérdést alkotmányossági megfontolások alapján lehetett megítélni. Már 1994-ben kimondta az Alkotmánybíróság, hogy az állami vagy közéletben betöltött pozíció személyes adatokat az alkotmány alapján közérdekűvé tesz, és egy másik döntésben úgy fogalmazott, hogy

„A nyílt, áttetsző és ellenőrizhető közhatalmi tevékenység, általában az állami szervek és a végrehajtó hatalom nyilvánosság előtti működése a demokratizmus egyik alapköve, a jogállami államberendezkedés garanciája.

A nyilvánosság próbája nélkül az állam polgáraitól »elidegenedett gépezetté«, működése kiszámíthatatlanná, előreláthatatlanná, kifejezetten veszélyessé válik, mert az állam működésének átláthatatlansága fokozott veszélyt jelent az alkotmányos szabadságjogokra.”

Ilyen és hasonló megfontolások alapján belátható, hogy az bizony az emberekre tartozó kérdés, hogy a kormánytisztviselők, nagykövetek, külügyi attasék szakmai előéletük alapján a közfeladat ellátásra való alkalmasak és méltóak-e, és megfelelnek-e a törvényi feltételeknek, vagy úgy vannak a helyükön, hogy a harmadosztályú teremfocin kívül máshoz nem értenek.

Ha valami, akkor ez a közfeladat ellátásával kapcsolatos adat, ezért a törvény szerint nyilvánosnak kell lennie.

Ennek ellenére Szijjártó Péter úgy döntött, hogy a jogerős ítélet ellenére nem adja ki az önéletrajzokat, mert azok az érintettek személyes adatai. A kérdésben majd a Kúria dönt. Mi pedig abban a kérdésben már ennyi alapján is tudunk dönteni, hogy mit gondoljunk erről a nyilvánosság mellett elkötelezett kormányzásról.

N.L. jogász

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.