Úgy került az Átlátszó a Híradóba, mint Pilátus a krédóba

Az Átlátszó videója bekerült a köztévé adásába. Igen, jól tetszenek olvasni. Hogy milyen kontextusban, az más kérdés. A pártállami időkben járta egy viccesnek szánt fordulat. Mégpedig, hogy amikor ebben a rendszerben az utca emberei összefutottak egymással, nem azt kérdezték: mi újság? Hanem azt: mit cáfolnak?

Ez a poén a véresen komoly, egyben szomorú realitás elé tartott görbe tükröt. Ami – nagyon úgy tűnik – az MTVA berkeiben eleven hagyományként ma is létezik.

86%

Év végéig még

14 672 646 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

De mi is ez a hagyomány? Egy hírkezelési gyakorlat. Jelesül, hogy a diktatúrára nézve kedvezőtlen hírek, fejlemények, kijelentések eredetiben, valamint azonnal nem voltak megismerhetőek. A primer hír (könyv, tanulmány, cikk stb.) nem jöhetett le, csupán annak rendszerhű cáfolata. Többnyire az is csak később.

Így állt fenn évtizedekig ama abszurd létállapot, hogy az emberek egy tény vagy vélemény tagadásakor hallottak először magáról a tényről, véleményről is. Gyakran csak komoly csúszással tájékoztatták őket a rezsimet bíráló vagy leleplező dolgokról. Akkor is csak úgy, hogy ezek a leleplezések mennyire hiteltelenek, alaptalanok, légből kapottak.

A közszolgálati híradó tegnap esti adását nézve mintha visszarepülnénk az időben úgy 30-40 évet. Az MTVA e nagyszerű produkciója a Horváth András állításait cáfolni próbáló belső NAV-vizsgálat jelentését tárgyalta ekkor. Úgy tette mindezt – a kádári „Mit cáfolnak?” szellemében járva el -, hogy az eredeti hírrel anno nemigen foglalkozott ilyen lelkesen. Legalábbis erre lehet következtetni abból, miszerint Horváth 2013. november 8-i sajtótájékoztatójáról az Átlátszó ott készült videóját tették be a témával foglalkozó mostani riportba.

Amiből logikusan, a józan ész alapján az következik, hogy annak idején nem vették a fáradságot, hogy elmenjenek az eseményre, s ott komplett anyagot csináljanak. (Mi másért fanyalodtak volna ránk? Annyira azért nem dúl a szerelem a két szerkesztőség viszonylatában.)

E tekintetben szinte teljesen lényegtelen, hogy Horváth vádjai, illetve állításai helytállóak-e? Ugyanis amennyiben egy közhatalmi intézmény elbocsátott, kilépett (vagy épp távozóban lévő) dolgozója nevét, arcát felvállalva, súlyos – köztörvényes bűncselekmény gyanúját felvető – negatív dolgokat fogalmaz meg egykori munkahelyével kapcsolatban, az önmagában hírértékű. Amelyről a kiemelt esti műsorsávban, saját felvételekkel, rögtön az elhangzása után be kell számolni.

Aztán természetesen ugyanezen adásban helyet kell biztosítani az ellenérdekelt félnek. S persze amennyiben a vád nem bizonyosodik be, akkor a megfogalmazójának vállalnia kell annak jogi konzekvenciáit. Itt, ebben a felfogásban viszont elsődlegesen nem az a hír, hogy valaki mondott valamit, hanem az, hogy az illető mások szerint vádaskodik, téved, bizonyítékok nélkül állít valamit stb.

Vajon a köztévé miért nem tálalta az eredeti Horváth-leleplezést is ugyanilyen (majdnem háromperces) terjedelemben, ugyanilyen, szinte diadalmas hangvételben sulykolva: ügy van, botrány van? Éppúgy, ahogy most a fordítottját sulykolja, hogy nincs ügy, nincs botrány. Teljesen nevetséges volna egy olyan magyarázat, hogy úgymond meg kell várni a tisztázást, a vizsgálatot. A média soha nem szokta ez kivárni. Mert az, hogy „ügy van”, nem azt jelenti, hogy valaki feltétlenül bűnös, másvalakinek meg feltétlenül igaza van. Egyszerűen híradást jelent egy közéleti relevanciájú történésről.

Ja, egyébiránt 2 perc 45 másodperces anyagba nem bírt beleférni egy aprócska tény. Hogy a NAV korántsem önként, dalolva adta ki a vizsgálati jelentést. Hanem úgy kellett belőlük kiperelnie Schiffer Andrásnak. Csak egy év titkolózás után került tehát nyilvánosságra. Itt most alapvetően nem az a kérdés, hogy a NAV-ügyben ki hazudik? Sokkal inkább az: így kell-e beszámolni erről a dologról? Akár igaz, akár nem.

Papp László Tamás