Egy évvel a választás után: befagyott közélet, sorvadó független médiatér

Ma van a 2022-es országgyűlési választás egyéves évfordulója, a negyedik kétharmad negyedéhez jutottunk. Ám akár a tavalyi választásból, akár a Fidesz-győzelmek sorozatából eddig nem nagyon sikerült tanulságokat levonni, noha a következményekkel mindenki szembesül.

Mintha tegnap lett volna, de máris eltelt egy év a legutóbbi országgyűlési választás óta, amelyet a Fidesz szavazatszámban a legjobb, százalékosan pedig (a 2009-es EP-választás után) a második legjobb eredményével nyert meg. Mint ismert a párt összesen több mint 3 millió 60 ezer szavazatot és 54,13 százalékot szerzett.

Csak a belföldi szavazatokat tekintve az eredmény 52,45 százalék és majdnem 2 millió 810 ezer szavazat, ami azt jelenti, hogy kormány mögött csak egyszer állt a rendszerváltást követően nagyobb társadalmi támogatottság – akkor is csak kevéssel. 1994-ben az MSZP-SZDSZ-koalíció megalakulásakor a kormánypártok 2 millió 845 ezer szavazót tudhattak maguk mögött, ami együtt 52,72 százaléknyi választót és a parlamenti helyek 72,2 százalékát jelentette. Ez utóbbi azért lényeges, mert sokan alappal kritizálják a torz, Fidesznek kedvező választási rendszert, de láthatjuk, hogy a parlamenti mandátumaránya (67,84 százalék) ekkora támogatottság mellett nem számít különösebben aránytalannak.

Függetlenül tehát a jogi-politikai környezettől a Fidesz kihívói bőségesen találhattak volna tanulságokat a történtekben, olyanokat is, amelyek a saját tevékenységüket érintik. Már csak azért is, mert

tavaly az a csodafegyver sült be, amelynek biztos sikeréhez számtalan politikus és politikaközeli értelmiségi fűzött hatalmas reményeket.

Ez volt az Összefogás, azaz az ellenzéki pártok közös jelölt- és listaállítása, amely megoldás a tavalyi választással kimúlt. Így most az ellenzéki szervezetek külön-külön próbálkoznak azzal, ami közösen sem ment: fölvenni a versenyt a Fidesszel.

Romló közhangulatban is Fidesz-sikerek

Pontosabban valós választási szituációban változatlanul együtt próbálkoznak – mindenféle közös stratégia, tervezés nélkül. Kevés sikerrel. 2022 tavasza óta – mivel korábban a Covid-időszak, majd a választási törvény rendelkezése miatt nem lehetett – kifejezetten sok időközi önkormányzati választást rendeztek.

A kisebb településeken a párthovatartozás nem döntő, így – szokásunk szerint – hogy képet kapjunk az erőviszonyokról, a tízezer főnél nagyobb településeken rendezett választásokat néztük végig, hozzácsapva néhány közepes település polgármesterválasztását is. Ez alapján 44 választás eredményét tekintettük át. (A választások alkalmakat jelölnek, tehát, ha egy településen egyszerre került sor a képviselők összességének és a polgármesternek a megválasztására – mivel a település egészén folyt a kampány – egy alkalomnak vettük.)

 

Mint látható, a megmérettetések kétharmadában győzött a Fidesz, s csak egyharmadában nyert a nem fideszes oldal. Még többet árul el a politikai helyzetről, ha azt is megnézzük, hol rendezték ezeket a voksolásokat, azaz fideszes vagy ellenzéki volt hivatalban. Nos, kormánypárti jelölt 16 olyan körzetben tudott nyerni, ahol 2019-ben még ellenzékit választottak, míg nem fideszes jelölt csak két helyen győzött, ahol korábban fideszesé volt a mandátum.

A valóságban még kedvezőbb a kép a Fidesz számára, ugyanis a hivatalos pártbesorolásokat vettük alapul, míg igazából több helyen is (Budaörs, Szolnok) a Fidesz jelöltje egy civil szervezet köpenyében indult, és ezek olyan körzetek voltak, amelyek „hódításnak” minősülnek.

Amennyiben a 22-es választás eredményéből nem lett volna egyértelmű, akkor az időközik mutatták meg, hogy pusztán az összekapaszkodás – hacsak valami külső tényező nem idéz elő politikai földrengést – nem vezet sikerre, így a pártok külön-külön igyekeznek rátalálni a helyesnek vélt útra. Bár nem kell ahhoz különösebben rosszhiszemű szemlélőnek lenni, hogy úgy tűnjön, az egyes szervezetek stratégiája ismét inkább egymás ellen irányul, a cél az ellenzéken belüli vezetőpozíció megszerzése, vagy legalábbis a talpon maradás, mintsem a kormánnyal szembeni hatékony fellépés.

Senki sem úr a háznál

Egy év elteltével azonban nemhogy a Fidesz-ellenzék-relációban, de az ellenzéken belüli küzdelemben sem állt be eget rengető változás. A „nagyok” picit nagyobbak lettek vagy stagnál a támogatottságuk, a kisebbek tovább zsugorodtak. A legnagyobb frakcióval rendelkező DK stabilizálta a helyzetét, de nagyon messze van attól, hogy nemhogy hegemón, de csak domináns szerepbe kerüljön az ellenzéken belül.

Azt érdemes megjegyezni (amit más pártokkal kapcsolatban is), hogy a különböző mérések nagyon erős szórást mutatnak a DK támogatottságát illetően, márpedig nagyon nem mindegy, hogy egy politikai erő 12 vagy 20 százalékon áll. De még az utóbbi esetben is szinte kizárt, hogy Gyurcsány Ferenc vagy Dobrev Klára mögött egyesíteni lehet az ellenzéket. Ezt mutatja, hogy a Momentum, amelyik folyamatos vezetési és kommunikációs válsággal küszködik, és helyzete világnézetileg sem stabil, minden kimutatás szerint biztos parlamenti tényező lenne önálló indulás esetén is. Vagyis a nem gyurcsányista ellenzéki szavazók keresik a pártjukat.

 

Rossz hír ugyanakkor a Momentumnak és mindazoknak, akik a DK ellensúlyát az együttműködni kész ellenzéki pártok között remélik fölfedezni, hogy egyértelmű erősödésről csak e körön kívüli szereplők esetében lehet beszámolni.

Minden felmérés szerint két nyertese van az elmúlt évnek: a Mi Hazánk és a Magyar Kétfarkú Kutya Párt.

Nem egy merész kijelentés, hogy növekedésüket a protestszavazatok segítik, ideértve az ellenzékkel szembeni protestálást is. Természetesen az ilyen jellegű erősödések legkönnyebben akkor valósulnak meg, amikor ennek nincs tétje, tehát ciklus közben, a választás közeledtével a szavazók könnyen visszaszivárognak a hagyományos pártokhoz.

Már amennyiben lesz hova, ugyanis a korábbi összefogás pártjainak eredménytelen birkózása, illetve a kicsik teljes eljelentéktelenedése azt jelenti, hogy egyhamar nem lesz széles körben elfogadott vezető vagy kollektív vezetés az ellenzékben. Ráadásul, ahogy korábbi cikkünkben már kimutattuk ezt a jellegzetességet: a ciklus elején a NER-ben civil és szakmai tiltakozók veszik át a politikusok helyét. Mindez azért teszi reménytelenné az ellenzék helyzetét és ezáltal azt, hogy politikai versenyről lehessen beszélni Magyarországon, mert amennyiben a bevett módszerekkel, választáson próbálnak eredményt elérni (márpedig úgy tűnik, hogy ehhez a politikusok és közönségük is ragaszkodnak), akkor ez irányítás, határozott vonalvezetés és politikai tekintély nélkül nem elérhető.

A NER és a tüntetések: elzúgtak forradalmai | atlatszo.hu

A hétvégén ismét tüntettek a tanárok Budapesten, így újabb fejezetet írtak a tanév kezdete óta tartó tiltakozássorozatnak. Valójában azonban a nyár közepétől zajlanak a demonstrációk a fővárosban és több vidéki településen is. Kezdődött a KATA-megmozdulásokkal, azaz a sokak számára roppant kedvező adózási forma igénybevételi lehetőségének jelentős kurtítása elleni tiltakozásokkal, de tartottak demonstrációt az abortusz-jogszabály szigorítása ellen is.

Köszönőviszony a valósággal

Kérdés persze, hogy a valós erőviszonyokat mennyiben tükrözik a közvélemény-kutatók adatai. Az évforduló remek alkalmat teremt visszatekinteni a választások előtti prognózisokra, amelyek őszinte kitárgyalására az elmúlt egy év kevésnek bizonyult. Pedig volna mivel szembenézni.

Táblázatunkban az egyes intézetek választás előtti utolsó méréseit tűntettük föl, pontosabban csak a két nagyobb listára vonatkozóakat. (A Mi Hazánk parlamentbe jutását egyik kutató sem valószínűsítette, a Medián 4 százalékos előrejelzése állt a ténylegesen szerzett belföldi 6,1 százalékhoz).

 

Mint látható ellenzék-közeli és kormánypárti cégek egyaránt mellélőttek, bár a Fidesz eredményét csak a Publicus mérte hibahatáron túl. Az ellenzéket illetően viszont teljes tévedésben voltak a kutatók, még a Medián és két kormányközeli intézet adatai magyarázhatóak valamennyire.

Önmagában is érdekes, hogy egy szakma, amelynek a valóság feltárása a feladata, mennyire megbízhatatlan produktummal áll elő, ám az igazán komoly bajok az interpretációval kezdődnek. A néha vágyvezérelt, másszor csak kattintásvadász, izgalomfokozó szalagcímekből, a kritikátlanul közölt, nem egyszer tudhatóan pártokhoz kötődő elemzésekből, a tapasztalatok és az előrejelzések összevetésének rendszeres elmulasztásából egy párhuzamos valóság bontakozott ki.

Természetesen ennek másik fele az áramvonalasított kormányzati agitprop, amely tudatosan hozta létre a saját virtuális valóságát, azonban érzelmileg többnyire elkötelezett közönségük (leszámítva a közmédia kéretlenül bejátszott hírspotjait a sportközvetítések és más tudósítások alatt) nem is vár elfogulatlanságot.

A kormánytól független média erejét többek közt az adta, hogy pártszimpátiával nem rendelkező vagy egyenesen kormánypárti néző/olvasó is fogyaszthatta ezeket a termékeket, ha hitelesnek gondolt tájékoztatásra vágyott.

A tavalyi választás azonban komoly nyomokat hagyott a nem kormánypárti média megítélésén és ebből következően működésén is. Eleve a negyedik kétharmad jelentősen visszavetette a közélet iránti érdeklődést, de a közönség részéről való eltanácstalanodást okozhatta az is, hogy a szorosnak ígért eredmény helyett végül nagyon-nagyon sima Fidesz-győzelem született.

Fennáll a veszélye, hogy a nem kormánypárti média is beszorul az érzelmileg elkötelezettek körébe, akik nem a valóságról akarnak értesülni, hanem mindenáron reménykedni szeretnének, vagy szimplán indulataiknak megfelelő tartalomban részesülni, ami a magyar nyilvánosság szerkezetének további torzulásához vezet.

A nyomtatott lappiac megállíthatatlannak tűnő zuhanásáról már írtunk, az online média változásáról pedig fogunk (itt most csak annyit jelzünk, hogy több portál is jelentősen megsínylette az elmúlt évet). A Facebookon, miután a cég radikálisan visszavette a spontán – azaz nem finanszírozott – eléréseket, az érvényesül, aki többet fizet, márpedig a kormányhoz, kormánypártokhoz kötődő szervezetek és orgánumok csak az elmúlt 30 napban kétszer annyit költöttek, mint az összes ellenzéki párt, NGO és független újság együtt.

A hirdetések által Magyarországon kevésbé befolyásolt YouTube valamivel objektívebb képet mutat – ami viszont szintén nem töltheti el elégedettséggel a kormánykritikus szíveket. A Socialblade szintén az elmúlt 30 napból való kimutatása szerint a közéleti csatornák közül az ATV áll az élen, utána viszont két jobboldali csatorna (Hír TV, Ultrahang) következik. Őket követi a Friderikusz podcast és a Partizán, hogy azután sorrendben M1 Híradó, PS TV, Torczkai László csatornája és a Hetek jöjjön, és csak ezután tízedikként a Telex.

Vagyis a közönség érdeklődése mérhetően kezd átalakulni: nem lehet kizárni, hogy az ellenzék permanens sikertelensége magával rántja a kormányfüggetlen médiát is.

Hont András