A dzsihadisták tapsolnának – a francia szélsőjobb az élen a regionális választások első fordulójában

A belügyminisztérium összesítése szerint a szélsőjobboldali Nemzeti Front 27,96%-os eredménnyel az első helyen végzett a vasárnapi regionális választások első fordulójában, jó egy ponttal maradnak le mögötte a jobb és jobbközép egyesült erői (Les Républicains, MoDem, UDI – 26,89 %), a kormányzó szocialista pártnak (PS) pedig 23,33%-ot sikerült összehoznia. A Le Pen-család uralta formáció ismétlődő sikereit – sorozatban ez a harmadik választás, ahol az első fordulóban az élen végeznek – nemcsak az aktualitás és a válság táplálja. Hanem a jobb- és baloldali nagy pártok politikái és az a hosszú távú stratégia is, amely a Front elleni küzdelem nevében adoptálja és szentesíti a szélsőjobb értékeinek, világlátásának számos elemét.

A vasárnapi eredmény újabb történelmi rekordot hozott annak a pártnak, amely 1972-es alapítása után évtizedekig jobbára néhány képviselővel kellett, hogy beérje, és amelyet családi vállalkozásként üzemeltetett a szalonképtelenné vált antiszemitizmusa és revizionizmusa miatt nemrég kiebrudalt Jean-Marie Le Pen. A Front elnökségét 2011-ben átvevő lánya, Marine Le Pen ambíciói, úgy tűnik, a valódi hatalmat célozzák, és az elmúlt években elért, kényelmesen konszolidálódó és alkalmasint javuló eredmények egyelőre őt igazolják.

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A Front National (FN) hiába nyerte meg a 24 EP-széket hozó tavalyi uniós voks után idén tavasszal a megyei választás első fordulóját is 5,2 millió szavazattal, egyelőre a gall választott képviselet 1%-val sem rendelkezik. Ehhez képest valóban földrengésszerű változást jelenthet, ha a jövő vasárnap esedékes második fordulón elvisznek néhány régiót. Erre leginkább magának a párt elnöknőjének lehet esélye az északi Nord-Pas-de- Calais-Picardie régióban – Marine Le Pen itt a szavazatok 40,64 %-át szerezte meg. Illetve a párt másik legerősebb bástyájában, a Marseille központú Provence-Alpes-Côte-d’Azur (PACA) régióban, ahol unokahúga, Marion Maréchal-Le Pen 40,55%-ot ért el.

Jóslatokba bocsátkozni nehéz, ugyanis az FN eddigi nehézségeit épp az okozta, hogy nem nagyon voltak potenciális szövetségesei, ahogy tartalékai sem a 2. fordulókra, de a jobboldallal egyre porózusabb határai, akárcsak a baloldali csalódottak, illetve a választás mediatizált jellege ezúttal hozzásegíthetik néhány trófeához. Talán nehezebb dolga lehet Marine-nak, akinek ellenfele kevésbé taszító a szocialista szavazók számára, mint a Marionnal szemben álló Christian Estrosi, a „republikánus” héják egyike. Egy szerdán publikált közvélemény-kutatás 6, illetve 8 pontos előnyt jósol a jobboldalnak, és az FN magyarázata már a vereség esetére is kész van: az UMPS megakadályozta, hogy a francia nép igazi jelöltje nyerjen.

A legfőbb kérdés persze az, hogyan lehetséges, hogy egy nem is olyan rég még szinte karanténban tartott párt ma a 13-ból hat régióban 30-40%-on végez, és megháromszorozza 2010-es eredményét.

A kiábrándultság, a média és az aktualitás  – kulcsok az FN-márka sikeréhez  

Le Penék legfontosabb szövetségesét természetesen a távol maradók, a politikában csalódottak gyarapodó tömege alkotja: az elnökválasztás kivételével a francia választási randevúk egyre kevésbé érdeklik a polgárokat – az otthon maradtak tömegei pedig részben ugyanazt üzenik a kormányzó pártoknak, mint maga az FN-szavazat: a teljes kiábrándultságot a politikai osztályból. Az ezúttal 49,9 %-os részvétel ugyan valamivel jobb, mint a 2010-es negatív rekordot hozó 46%, de ezzel együtt is igaz, hogy a trend nyomán nemcsak 15-20%-os valós támogatottságú pártok juthatnak vezető pozícióba, de egyes opciók (jelen esetben pl. a radikális baloldal és a zöldek) akár képviselet nélkül maradhatnak egyes testületekben. (A francia választási rendszer ritkán emlegetett sajátossága, hogy sokan nem iratkoztak fel soha a választási névjegyzékbe, ha az ő számukra vonatkozó becsléseket kiegészítjük az érvénytelen szavazatokkal is, a szavazók aránya, ergó az FN támogatottsága is jóval kisebb – 42 és 12% körüli.)

A szélsőjobb fontos támogatójának bizonyult a média is: Marine Le Pen elnöksége óta kiemelt figyelemnek örvendhet a párt, amely az elmúlt években egyre nagyobb felülethez jutott a médiában; miközben továbbra is mindössze 2 képviselője és 2 szenátora van a parlamentben, a nagy pártokhoz hasonló időt kap a mainstream csatornákon. Ezt a folyamatot erősíti a jobboldali magazinok, csatornák, rádiók túlsúlya; illetve a szélsőjobb és a jobboldal szövetségét bátorító konkrét stratégiák is; aztán a klikk- és nézőszám maximalizációra törekvő médiaműködés; végezetül pedig az a tény, hogy az FN kedvenc témái a politikusok és az aktualitás révén is központi helyet foglalnak el a közbeszédben, különös tekintettel 2015-re, amely egy dzsihadista merénylettel vette kezdetét, majd hamarosan egy hónapokon át tartó migrációs válság került a figyelem centrumába.

A párt és eszméinek, üzeneteinek jelenlétét az is segítette, hogy immár nemcsak egy one man show-ról vagy családi vállalkozásról van szó, a Le Pen-lány és unoka mellett feltűnt Marine élettársa, de más új arcok is: a márka simulékony, fiatalos, friss képviselői – akik egyre hatékonyabban tudják megtestesíteni a szavazók pluralizmusát, kitapasztalni, milyen egyéni stratégiák működhetnek az egyes területeken a heterogén igényekkel szemben. Így pl. a 25 éves Marion Maréchal-Le Pen, nagyapjánál jóval esztétikusabb és ambivalensebb módon testesíti meg a déli PACA-ban a modernitás mellett a párt keményvonalas, nacionalista vagy fundamentalista keresztény hagyományait, míg az északon szociális húrokat pengető Marine sosem mutatkozott pl. a melegházasság ellen létrejött mozgalom rendezvényein, élettársa, Louis Aliot és Marion is ápolják a kapcsolatot velük. A Franciaország „keresztény identitását” védő Le Pen-unoka a napokban azzal keltett botrányt, hogy bejelentette, a régió elnökeként megvonná a Planning Familial, a családtervezést, szexuális felvilágosítást és a nők önrendelkezését egyaránt propagáló szervezet támogatását – ami szintén a vallásos ultrák felé tett gesztusként értelmezhető.

A merényletek csak erősítettek egy mélyebb és régebbi dinamikát

A novemberi merényletek feltehetően csak kis mértékben befolyásolták az eredményt – akadt olyan októberi kutatás, amely már győzelmet jósolt Le Penéknek, és mások is viszonylag közel hozták ki a szélsőjobbos és a jobboldali formációkat. A legutolsó felmérések inkább arra utalnak, hogy az FN-szavazókat egyértelműen nagyobb arányban mozgósította a november 13-ai vérengzés. Míg a szocialisták csak kis mértékben profitáltak az államfő és a kormányfő meredek (15-20 pontos) népszerűség-emelkedéséből, a jobboldal Sarkozy próbálkozásai ellenére sem találta a helyét a háborús, rendpárti retorikával és a szükségállapot révén tematizáló kormánypárt és a közbiztonság és a bevándorlás elleni harc felkent FN-papjai között.

Fabien Escalona politológust idézve,

újfent a Nemzeti Front tudta leginkább megtestesíteni a merényletek által kiváltott rettenet érzését és az egyéni, illetve a kollektív lecsúszástól, deklasszálódástól való félelmet. A párt ezeken a „félelmeken játszik”, és ebben a körülmények is segítették

– de sikerének alapja mélyebben húzódik: jellemzően ott tudott megerősödni hosszabb távon, ahol a szociális mutatók inkább rosszak (Nord-Pas-de-Calais) vagy különösen nagyok az egyenlőtlenségek (PACA), illetve a gazdasági-ipari szövet leépült vagy foszladozóban van. És bár továbbra is elsősorban az alacsonyabb iskolázottságúak vannak többségben támogatói közt, az újonnan csatlakozók között egyre több a nő, a háztartásbeli, a fiatal, és egyre vegyesebb a szociológiai képlet, miközben a legfőbb közös pont a bevándorlás elutasítása maradt.

„A politika gyengélkedik, nem hisznek a választók semmiben…” (Xavier Bertrand jobboldali polgármester, képviselő, ex-miniszter)

Az FN-szavazók másik fontos közös nevezője a jobb- és a baloldalból való kiábrándulás – ahogy Marine Le Pen jobboldali ellenfele, Sarkozy volt munkaügyi minisztere megállapítja: „ A politika gyengélkedik, nem hisznek a választók semmiben… vannak azok, akik a félelem falai mögé bújnak, azok, akik dühösek ránk, és azok, akik nem látják értelmét, hogy szavazni menjenek. ” Xavier Bertrand elutasítja, hogy ő fizesse a számlát az „elmúlt negyven évért”, amit a polgárok most mintha szívesen kidobnának az ablakon. A tudósítások már jóval a novemberi merényletek előtt erről a hangulatról adtak számot, egy bonyolult kampányról, ahol főleg süket fülekre és elutasításra találtak a jelöltek – miközben az FN sok helyütt a korteskedéssel sem fárasztotta magát, mégis, teljesen ismeretlen és inaktív jelöltjei is szárnyaltak a párt szeleit duzzasztó szelekkel.

A regionális választások amúgy sem túl izgalmasak és látványosak, ezúttal azonban különösen nehezítette a dolgot, hogy egy friss reform eredményeként jött létre a 13 régió, az eddigi 18-ból – azaz egymást nem ismerő aktivisták és kampánystábok, olykor jelöltek próbáltak tartalmat adni egy átalakulóban lévő projektnek. A most jóval nagyobbra nőtt régiók kompetenciája is megváltozik a jövőben, így pl. kis szerencsével Marine Le Pen csapata jelölheti ki a majd hatmillió lakosú, Amiens, Lille és Dunkerque régiójában a következő évek fejlesztéseinek legfőbb vonalait. A régió kompetenciái közül egyébként az oktatás, a közlekedés, a területfejlesztés adhatta volna a kampány gerincét, az előzetes felmérések szerint legalábbis ilyesmikről kellett volna szólnia – de mindezt elsöpörte november 13, és a mindent eluraló téma, amelynek voltaképp semmi köze a régiókhoz: a közbiztonság.

A válság és a kormányzó elit évtizedes kudarcai: Marine Le Pen, az UMPS leánya

Nyilván a demokratikus intézményrendszer és a média kudarca is, hogy mindezt nem sikerült átvinni a valójában már hónapok óta tematizált kampányban, amely nemcsak az utolsó a 2017-es elnökválasztás előtt, de az FN növekvő árnya miatt is különös, országos jelentőséget kapott. Az pedig nyilván a politikai osztály hibája, hogy a hatalomra jutók valóban évtizedek óta nem tudtak javítani azokon a strukturális problémákon (így pl. a 10% feletti munkanélküliségen), amelyeket a válság és a kezelésére ajánlott receptek csak súlyosbítottak. Feltehetően az sem véletlen, hogy a régiók rankingjében, a munkanélküliség emelkedése vagy az egyenlőtlenségek nagysága terén 1-2 kivétellel épp azt a 6-7 régiót találjuk az élen, ahol az FN legjobban teljesített.

2012-es győzelme után François Hollande azért lett néhány hónap alatt a történelem egyik legnépszerűtlenebb köztársasági elnöke (ugyanazt a pályát járva be egyébként, mint elődje Sarkozy, csak mélyebben), mert hiába sejtette ennek ellenkezőjét, nagyjából ugyanazt a nyomvonalat követte, némi korrekcióval, mint az államot előtte 17 éven át vezető (és 10 éven át kormányzó) jobboldal. A válság nyomán uniós kényszerré is vált takarékoskodás, a szociális háló és a jóléti szolgáltatások, a munkavállalói jogok finom erodálása, az elődei által végbevitt leépítések néhány kivétellel való szentesítése, és a keresleti, munkaadói, elsősorban nagyvállalati oldal támogatásában kimerülő politika nem hozott nagy változást a franciák életében. A szegények és az alsó közép továbbra sem remélhetik, hogy behozzák az elmúlt évek lemaradását, és ugyan a felsőbb tizedek előnye is visszaesett 2011 óta, de ha a 2008 után befutott pályát nézzük, a zuhanás a társadalom alsó felében jóval brutálisabb.

Hollande-ék a nagyobb és szintén részben beharangozott feladatokba – az elővárosi defavorizált negyedeknek 10 éve ígért Marshall-terv, progresszív adóreform, offshore elleni küzdelem, uniós növekedési program stb. – bele sem kezdtek, vagy épp ellenkezőleg, mint a bankreform esetében, inkább fékezni próbálták a reformokat. Nem csoda, hogy a köztársasági elnök népszerűsége csak az olyan külföldi missziók, mint a Maliban indított intervenció, vagy a merényletek nyomán javult jelentősen… hogy aztán visszahuppanjon a mélybe.

Ezeket a politikákat persze az EU-ban domináns ideológia is támogatta, sőt valamennyire be is határolta – de Hollande és a miniszterelnök Manuel Valls ismeretében, arra tippelnénk, hogy ez nem okozott nekik sok álmatlan éjszakát. Miközben az Elysée palota munkatársai vették rá a görög Szirizát, hogy adja be szépen a derekát az uniós kollégák előírásainak, a gall miniszterek diszkréten próbáltak kibulizni Brüsszelben némi engedményt a saját költségvetési számaikhoz. Hollande pedig csak most november végén lépett fel a stabilitási paktum ellen, mondván az ország biztonsága fontosabb, mint a deficitcélok.

Ha azonban megnézzük a jövő évi büdzsére vonatkozó korábbi terveket, akkor azt látjuk, hogy a takarékoskodás legnagyobb vesztese a társadalombiztosítás; az állam mintegy 30 missziója alapján a GDP arányos költségek reálértéke 23 esetben (jelentősen) csökken, és a 4-5 emelkedő tétel között már a merényletek előtt is előkelő helyen állt a honvédelem. Egy most kiszivárgott dokumentum szerint a következő 3 évben 22 000 állás megszüntetését tervezik a kórházakban. Kérdés, hogy mennyire lesz hatékony a dzsihadista veszély elleni küzdelem, illetve beletörődnek-e a franciák, hogy a háborúra többet lehet költeni, mint ápolásra, a társadalmi békére vagy fejlesztésekre.

Ezek a politikák és a nyomukban ébredő frusztráció erősíthetik az FN olyan fontos toposzait, mint az elitellenesség, az unióellenesség, jobb- és baloldal egybemosása az UMPS formulában (az UMP Sarkozy pártjának korábbi neve, amiből idén májusban a Les Républicains – A Köztársaságiak lett). Marine Le Pen ebben az értelemben az UMPS gyermeke is, de talán még ennél is fontosabb, hogy e két nagy párt az utóbbi években más területeken is egyre inkább igazolja azt a világképet, amelyet az FN sugároz.

„Fontos megérteni, hogy ezek a politikusok taszították a szélsőjobb felé a választókat” (Ellen Salvi, a Médiapart újságírója)

Nemcsak Sarkozy 2007-es választási győzelmének volt egykor az alapja a szélsőjobb szavazóinak elszipkázása az FN témáinak és szlogenjeinek átvételével, de részben ezzel próbálkozott kormányzás közben is, majd a 2012-es megmérettetéskor is, amikor Marine Le Pen kiváló, 17,9%-os eredménye jelezte a játszma végét. A korrupciós ügyektől, vezérproblémáktól, belső zavaroktól amúgy is gyengélkedő, újdonsült Republikánusoknak a papírforma szerint simán kellett volna hozni ezeket a regionális választásokat, de rosszabbul teljesítettek, még a középpártokkal összefogva is, mint 2010-ben.

A pártelnök továbbra is a szélsőjobbos receptekkel próbált a felszínen maradni, alkalmasint olyan hülyeségeket hangoztatva, mint hogy „mindenki dzsihadista, aki dzsihadista szájtokat néz”. De az eredmények alapján, a franciák továbbra is jobban szeretik az eredetit, mint a másolatot – hogy Jean-Marie Le Pen híres formulájával éljünk. A jobboldal szavazói közül sokan úgy gondolják, Sarkozy ígért fűt-fát, de nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, akkor most teszteljük az FN-t, aki még nem volt soha hatalmon.

Ennek a Patrick Buisson szélsőjobb ideológus által jegyzett stratégiának gyümölcseit aratja most le a Le Pen-família, és elnézve a Sarkozy-fiókák kétségbeesett repdesését a Front jelöltjeinek nyomában, ebben nincs is semmi meglepő. Ha nem is sokkal, de valamennyivel meglepőbb az, hogy a szocialista kormány és az államelnök is egyre inkább az FN világképét erősíti. Míg a januári merényletek után jutottak üzenetek a társadalmi kohézió irányában, vagy legalábbis megtűrték a közbeszéd margóján a vitát, a novemberi reakció jóval radikálisabb volt az Hollande-Valls duó részéről.

A végrehajtó hatalom igazságügyi kontroll nélkül való kiterjesztése, a szükségállapot, a parlamentarizmus korlátozása, a tüntetések betiltása és az ellenszegülők elleni olykor nehezen indokolhatóan keménykezű fellépés, a tömeges házkutatások (2500-nál járunk) nemcsak a jobboldal, hanem a szélsőjobb támogatását is élvezik. A még meg nem valósult javaslatok között pedig vannak olyanok, pl. a terrorizmussal gyanúsítható személyek állampolgárságtól való megfosztása, vagy a menekültek befogadásának felfüggesztése, amelyeket mintha egyenesen az FN repertoárjából húztak volna elő.

„Sarkozy megölte a köztársaságot, és mi megöltük a politikát” (Martine Aubry, Lille szocialista polgármestere)

A végrehajtó hatalom november 13. utáni reakciói a felmérések alapján ugyan élvezik a közvélemény zömének és a parlament szinte teljes spektrumának támogatását, de talán nem lesz ez mindig így. A politológusok szerint ez a támogatás elsősorban a fellépés gyorsaságának, és nem tartalmának szól, hiszen néhány nap alatt felfogni is nehezen lehetett a történéseket, a konkrét következmények pedig csak lassabban válnak érzékelhetővé. De tény, hogy a vitára és ellenvéleményekre amúgy sem túl fogékony Manuel Valls ezúttal a „nemzeti unió szentsége” jegyében azonnal diszkvalifikálta nemcsak a kritikákat, a másként gondolkozókat, hanem azokat is, akik szimplán a reflexióra szólítottak fel.

Az „értsük meg, mi történik velünk, gondoljuk át, milyen stratégiákra alapozzuk a háborúnkat” típusú felvetéseket a szocialista vezérkar olyan érvekkel vetette el, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek az FN értelmiséget ostorozó szólamaira. „Sosem gyakoroltam a megbocsátás politikáját” – nyilatkozta Valls a társadalomtudósok szakmai érveivel szemben, Sarkozy egykori szólamait idézve („Megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, igazolja az igazolhatatlant.”). „Ne jogászkodjunk” – szólította fel a szükségállapot 3 hónapra való meghosszabbításáról szavazó képviselőket a miniszterelnök, aki az idén már kétszer is élt azzal a lehetőséggel, hogy parlamenti voks nélkül vigyen át egy törvényt az alsóházon.

Bár a dzsihadisták – akiknek kedvenc francia politikusa állítólag épp Marine Le Pen – egyik fő célja nyilvánvalóan a muszlim és bevándorlógyökerű lakossági csoportok elszigetelése és esetleges konfrontációja a többségi társadalommal – a szocialista kormány vajmi keveset tett annak érdekében, hogy a valóban számos diszkriminációtól és hátránytól szenvedő rétegek helyzete javuljon. Sőt, olyan problémákat illetően, mint a következmények nélkül maradó rendőri túlkapások vagy az igazoltatás diszkriminatív gyakorlata, választási ígéretei ellenére sem lépett fel. E területen is személyes felelősség terheli Manuel Vallst, aki belügyminiszterként elutasította, hogy az igazoltatások terén valamiféle előrelépés történjen, és hiába nyert néhány hónapja pert az állam rasszista gyakorlata ellen fellépő civil szervezet, az ügyészség fellebbezett.

Összefoglalva tehát, a szocialista államfő és a kormány – Valls miniszterelnökségével, majd a merényletek nyomán – fokozódó mértékben támaszkodott a divatos szóval illiberális, gyakorlatilag antidemokratikus, a pluralizmus, a civil társadalom kezdeményezéseit figyelmen kívül hagyó vagy egyenesen elnyomó, alkalmanként jogtipró gyakorlatra. Azokon a területeken pedig, ahol aktívan, egy másféle „nemzeti identitást”, társadalmi víziót megerősítve, vagy konkrét tettekkel szembemehetett volna a (szélső)jobb által favorizált előítéletekkel, vagy semmit sem tett, vagy rontott a helyzeten.

Hogyan nyúzzunk le még egy bőrt a Calais-ban rekedtek nyomoráról: Sarkozy után 13 évvel a színpadon Marine Le Pen

E téren is kiváló példa a calais-i „dzsungelé”, az a nyár óta 4-6000 embernek „otthont adó” átmeneti tábor, amely természetesen (akárcsak 2002-ben a belügyminiszter Nicolas Sarkozy számára) az idén is fantasztikus dobbantóul szolgált az őszi kampányát tavasszal itt kezdő, ostromlott lakosságról és effélékről szónokló Marine Le Pennek. Valójában az ostromlott jelző legfeljebb az Angliába induló járművekre és az azokat kiszolgáló létesítményekre lenne használható, miközben a csatornán túlra igyekvők egyetlen fegyvere a kitartás, és egyelőre ők alkotják az áldatlan helyzet legfőbb áldozatait: június eleje óta, több mint húszan haltak meg közülük.

Ahogy erről már korábban írtunk, a térségben lakók legfontosabb problémája, legalábbis a helyi sajtót olvasva és a társadalmi tiltakozások alapján inkább a munkanélküliség, illetve a munkájuk elvesztése, a megnyirbált szociális védőhálón át felsejlő kiszolgáltatottság miatt érzett félelem. Ahogy ez ellen sem sokat tett a kormány, úgy a nyáron tragikusan elfajuló calais-i viszonyok ellen sem, hiába érkeztek feljelentések és elmarasztalások a dzsungelnek nevezett ad hoc táborokban kialakult katasztrofális helyzet miatt, hiába lépett fel a napokban is az ombudsman a humanitárius kötelezettségeit elhanyagoló állami intézmények ellen. A stratégia az, hogy nem csinálunk semmit, amiről úgy tűnhetne, a migránsok, potenciális menedékkérők érdekében történik. Sőt, akár törvénytelen eszközökkel a szőnyeg alá söpörjük a problémát – ősz elején tömegesen szállították több száz kilométerre lévő zárt táborokba az érintetteket –, illetve magasabb kerítéseket építünk a britek bőkezű pénzügyi támogatásával.

„Örülök a győzelemnek, mert az FN az a párt, amelynek programja a legkevésbé álszent. Amit mondanak, az őszinte, nem úgy, mint a PS, aki jön és azt mondja nekünk: „szeretünk titeket, mi vagyunk a legkevésbé rosszak”, vagy „ez a kisebbik rossz”, ahogy egyes prédikátorok mondják, pedig ők a legrosszabbak. Szóval akkor én inkább az FN-t választom, akik talán kemények a muszlimokkal, de ezt a hazájukban teszik, miközben a PS előadja a „coolt” a muszlimokkal, de közben bombázza őket a saját országukban. Az FN a kisebbik rossz. És az FN-nel reméljük, hogy in sha Allah, a muszlimok felébrednek, tudatosodik bennük a helyzet, és összepakolják a bőröndjeiket.” (Az Iszlám Állam egyik követőjének válasza David Thomson újságíró érdeklődésére.)

Jövőkép tapsoló dzsihadistákkal

Ha jövő vasárnap Marine Le Pen kerül ki nyertesen a politikai csatából, nyilván fel kell majd tenni a kérdést, megérte-e a köztársaság alapvető értékein tiporni egy kétes győzelem érdekében. Sarkozy már jelezte, hogy pártja kénytelen lesz újragondolni a második forduló után a követendő ideológiai irányt, baloldalon viszont egyelőre semmi jele a konstruktív önkritikának, ideértve az egy kivétellel a 10%-os küszöböt sem elérő Baloldali Frontot, Kommunista Pártot és Zöldeket is. Az utóbbi formációk továbbra sem tudnak hiteles, a lényegi kérdésekben a szocialistáktól független álláspontot következetesen képviselni – ahogy ezt a szükségállapot szinte teljes körű és feltétlen támogatása is jelezte: a PS-től balra egyelőre nincs számottevő alternatíva.

A szocialista vezetés hétfőn úgy határozott, több helyütt is visszalépteti jelöltjeit, ahol az FN első helyen végzett, azaz ezekben a régiókban január elsejétől egyetlen szocialista, illetve általában baloldali képviselő sem lesz. A szintén kétes értékű lépés, amely ellen Elzászban fel is lázadtak, nem talált viszonzásra a 4 régióban az élen végző jobboldal részéről, amelynek eszébe sincs visszalépni a szocialisták javára. Ez részben azzal is indokolható, hogy szavazóinak többsége korántsem hajlik arra, hogy a szocikra voksoljon, így a politikai öngyilkosságon túl még csak hatékony sem lenne az ötlet. Szóba jöhetett volna a listák fúziója is, de ez szembement volna Sarkozy eddigi stratégiájával, amely egyenrangú ellenfelekként állítja be a szocialistákat és a Frontot. A Le Pen-lányok ellen tehát vasárnap csak a jobboldal jelöltjei szállnak harcba, és a jövőben persze fontos érv lehet majd a PS kezében, hogy Sarkozy ezúttal sem kötött szövetséget az FN megállítása érdekében.

Idővel azonban majd muszáj lesz elgondolkozni azon is, hogy a szinte egészében a szélsőjobbnak szentelt kampány, olyasféle felszólításokkal, hogy aki az FN-re szavaz, az Iszlám Államot támogatja, illetve, aki a szocikra, az meg a demokráciát – meddig működhet teljes arcvesztés nélkül. Meddig lehet azt a kétszínű állapotot fenntartani, hogy a szélsőjobb ellen prédikálunk, miközben a stratégiánk főbb vonalai és a mindennapi döntések nem csupán antidemokratikus gyakorlatra is épülnek, de ráadásul fontos pontokon, időről-időre a szélsőjobb világképét, társadalmi vízióját igazolják. A jelenlegi dinamika nyílegyenesen vezet egy olyan 2017-es elnökválasztáshoz, ahol a nagy pártok egyikét újra kiszorítja a szélsőjobb a második fordulóból, és a franciák ismét politikai opció nélkül maradnak. Lévén a szakértők szerint a merényletekre érdemes hosszabb távon berendezkedni, félő, hogy a dzsihadisták páholyból tapsolhatnak majd az egészhez.

Dobsi Viktória

Van egy remek karácsonyi ajándékötletünk: ajándékozz névre szóló 2016-os Átlátszó Támogató Kártyát!

Havonta csak egy ezres: már csak 872 új előfizetőre van szükségünk ahhoz, hogy az alapműködésünk közösségi finanszírozásúvá váljon.

A 2016-os Átlátszó Támogató Kártyát itt lehet megrendelni.