„Ha lenne ötezer dollárom, két perc múlva már itt sem lennék” – megteltek a táborok, Törökország nyugatra tolja a szír menekülteket

Dél-Törökországnak elege van a szír menekültekből, a határokat zárják, és nyugatra hajtják őket. A török rendőrség pedig egyáltalán nem viccel, tudtuk meg kínos testközelből Antakyában. 

83%

Év végéig még

17 866 772 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Egy jól felszerelt török buszon érkeztünk meg Antakya városába, Adana és Iskenderun városokon keresztül. Isztambulból két szakaszban utaztunk, tegnap hatszáz kilométert tettünk meg. Adana városa után lecserélődtek az utasok, innen már arabul lehetett értekezni, ami nagy könnyebbség volt, mert törökül mi nem tudunk, más nyelven meg mások nem tudtak.

„Little English”, mondta az előttünk vasalt ingben helyet foglaló, két ötven körüli szír férfi, Oszama és barátja. Jól fésültek és eléggé gyanakvóak voltak. Csak fél óra ismerkedés után árulták el, hogy Antakyában laknak, és a háború végét várják, hogy visszatérjenek Szíriába. A többi kérdést hárítják, mi meg arra gondolunk, hogy a vagyonosabb Asszad-párti alaviták közül valók, akik a háború elején vándoroltak át ebbe a tartományba, ahol a lakosság fele szintén alavita. Van tétjük, vagyonuk Szíriában, és azt nem szívesen adják fel.

„Ez a busz egy szar. Sokkal jobb van nálunk”, kapjuk el a telefonbeszélgetésük egy lényegi elemét, de arra már nem tudunk válaszolni, hogy vajon milyen menetrendszerinti buszjáratok közlekedhetnek Szíriában, hacsak nem mégis máshol élnek? Nem, nem szeretnénk velük autózni a hotelbe, köszönjük. Inkább bevágódunk egy taxiba, és emlékeztetjük magunkat, hogy itt nem minden az, aminek látszik.

Előzmények:

Utazás délre – Magyarország a pokol kapujaként szerepel az arab nyelvű posztokban

Szolidaritás és embercsempészet Isztambulban

Indul az “Út a Balkánig” – egy magyar újságírónő Törökországtól Görögországig járja végig a menekültek útját

Másnap reggel az újdonsült házaspárral, Ferhattal és Yasminnal indulunk a szír határra abban a hiszemben, hogy nagyon sok szír menekülttel fogunk találkozni. Ferhat általános iskolában tanít etikát, Yasmine nemrég jött vissza Németországból, és Törökországban ismerkedtek meg. Nagyon helyesek együtt, és nagyon óvatosak is, ahogy végigautózunk a szír határon.  Menekülteknek most nyoma nincsen, de a török hadsereg figyelőállásai kilométerenként bukkannak fel.

Az „IS-kiképzőtábor”.

„No photo, no photo”, mondják, amikor elhaladunk egy laktanya kinézetű építmény mellett Apaydinben. Szögesdrót mindenhol, a poszton álló katona rögtön kiszúrja a fényképezőgépet. A helyiek szerint ez az Iszlám Állam előtti kiképzőtábor. Inés lehúzza a fejét, mert itt tunéziainak mutatkozni nem előny. A helyiek szerint afgánok, tunéziaiak, szírek vannak bennt, és a török hadseregtől kapnak kiképzést.

Az IS és az Asszad elleni koalíció kamionjai pedig állítólag szabadon közlekednek a határon, ezt már később mondja egy újságíró. Ezeket az információkat nem lehet ellenőrizni, főképpen, mert kormányellenes tartományban vagyunk. Az itteni alaviták ezer szálon kötődnek a szír alavitákhoz, míg a menekültek többnyire szunniták. Nem, nem szállhatunk ki a kocsiból, megyünk tovább.

Menekülttábor a szír határ mellett, Buhsin-nál.

Sorakoznak a menekülttáborok, egy-két kamasz lézeng a poros tetejű fehér sátrak között. Minden sátron szatelitantenna áll, ami igen bizarr látványt nyújt. Balra az Orentes folyó és hegyek, amiket a papír nélküli menekülteknek (a papírok kibocsájtása még mindig az Asszad-rezsim privilégiuma) éjszaka kell megmászniuk ahhoz, hogy átszökjenek Törökországba. Négy óra gyaloglás, és körülbelül 400-500 ember tud átjönni egy éjszaka. De hol vannak a menekültek?

Az Orontes folyó, a másik oldalon Szíria.

Megérkezünk Hacipasa faluba, ahol megkapjuk a választ. Nem egy túlnépesedett település, ezért könnyen megtaláljuk a központot: egy teázó, körülötte pár ember ül. Mi kiszállunk a kocsiból, de a kísérőink benne maradnak, és ez látható zavart okoz. A gyanú itt alapelem, mert – mint későbbi internetes keresésből megtudjuk – a falu lakosai házakba bekötött vezetékeken keresztül csempésznek benzint Szíriából. A kísérőinknek is ki kell szállniuk. Az udvariassági körök után végre szóba állnak velünk a helyiek.  Mahmoud, egy mezőgazdaságban dolgozó, harmincas szír fiú elmondja, hogy három éve még volt munka itt, de Törökország idén beszüntette a helyi „kereskedést”, és lezárta a határokat is. „Mindenki megy el. Ha lenne 5.000 dollárom, két perc múlva már itt sem lennék”, böki ki. Nem, nem érdekli őt, ha meghal a tengeren, mert „mindenhogyan meg lehet halni”.

Lassan dereng, hogy a háború mellett mi lehet az idei elvándorlás fő oka. A török önkormányzatok már nem adnak ki több tartózkodási engedélyt a szír menekülteknek, hanem nyugatra terelik őket, akár papírok nélkül is. „Még meg is fenyegetik őket azzal, hogy visszatoloncolják őket Szíriába”, mondja ezt már Mehmet Ali Solak újságíró a városban, aki megerősíti, hogy a háború ötödik évére telítődtek a menekülttáborok. Ugyanezt szedjük ki a rendőrökből is, akikkel nem önszántunkból találkozunk. „Az ENSZ megígérte, hogy több tábort épít, de nem tartották a szavukat”, mondja az Antakya-i buszállomáson a rendfenntartó, aki pár óra múlva bevisz minket a rendőrőrsre. De ne szaladjunk előre.

A buszállomásra már délután négy órakor érkezünk meg. Innen indulnak a kisbuszok Törökország különböző részeibe. Leülünk a pályaudvar melletti zöld parkba egy szusszanásra. A parkban szétszórva szír csoportok heverésznek, de a látvány messze elmarad a Keleti-pályaudvarétól. Lassan, óvatosan szállingóznak oda hozzánk. Először jön egy svájcisapkás, török úriember, majd egy fekete pólós, szerényen ápolt szír srác és őt követik a barátai. Három hónapja vannak itt, és alkalmi munkákból élnek, építkezés, ilyesmi. „Minden nap vissza akarunk menni Szíriába” – mondják. Zouhair és Monaf harmincasok. Aleppóból jöttek, és előre kikötik, hogy nem akarnak fotón szerepelni. Ha meglátja őket az IS vagy a Nahda a neten, a családjuknak vége van a határ másik oldalán.

Antakya, a buszállomás melletti park.

„Az Európai Unió miért nem talál valami megoldást, miért nem adnak segítséget itt, hogy ne kelljen elmenni?” – teszik fel a kérdést, de válaszolni erre már nincs időnk, mert két, vasalt inges úr lép oda hozzánk. „Police”, mutatják fel az igazolványt.

Civil rendőrök, a parkra és a buszállomásra ügyelnek. Először azt hisszük, minket jöttek kiszabadítani a szírek közül. Meg is köszönjük nekik a kedvességet, és akkor mennénk is tovább. Nem lehet. „Kik vagyunk, mit csinálunk, paszport. Van-e engedélyünk.” Mindezt törökül, és olyan mérgesen, mint az Egri Csillagokban a janicsárok támadás előtt. Ez így nehéz lesz. Mutatjuk mink van, hol jelentkeztünk be, nem elég. Egyikük beszél arabul is, így Inés elmondja, hogy blogot írunk. Több sem kell, már megy is a forró drót a központba, tíz perc múlva itt lesznek. Most baj van.

Tíz perc múlva egy olyan rendőr száll ki a szürke furgonból, akit egyéb körülmények között nagyon jóképűnek írnék le. Közli, hogy megyünk be a rendőrőrsre. Nem ellenkezünk, de ezen a ponton már keresem a konzulátus számát. Inés nagyon meg van ijedve: „Tudod, neked európai útleveled van, de velem mi lesz? Az én kormányom szarik a fejemre, ha itt  börtönbe zárnak. A törökök azt hihetik, az Iszlám Államhoz akarok csatlakozni”. Itt valóban érezhető a különbség: míg ő nem is gondol arra, hogy felhívja a konzulátusát mert, „úgysem veszik fel a telefont”, a magyar konzulasszony hihetetlen magabiztosan elmondja a telefonban, hogy mit kell tenni. A rendőrt is megpróbálja meggyőzni, hogy nem azok vagyunk, akinek néz.

Ahogy megérkezünk a város túlsó felére, egy viszonylag rendezett sárga épületbe terelnek. A bejárattal szemben a fogda. Nem egy bizalomgerjesztő látvány: tíz négyzetméteres rács mögött legalább tíz fogvatartott üldögél, ránézésre több kontinensről jöttek. Egyre több a rendőr, de még mindig nem beszél senki angolul. A török rendőrséget láthatóan nem érdekli a kommunikáció biztosítása. Végül kapunk egy afrikai foglyot, aki beszél pár szót angolul. Tőle tudjuk meg, hogy valóban vannak bent tunéziaiak. Kezdődik minden elölről. „Hol mit, miért.”

A jóképű rendőr egy A/4-es lapot ír tele, ez lehet a jegyzőkönyv. A vége felé jár már, amikor felnéz, és a mutatóujját felemelve mond valamit a tolmácsnak. A szeme állásából sejthető, hogy most megkegyelmezett. A mondat a következő volt: „még egyszer ne próbálják meg, mert más lesz a vége.” Kollegájával visszavisznek minket a kiindulópontra, és elfogadják a kávémeghívásunkat. Körülbelül három órát töltöttünk az antakyai rendőrségen a buszpályaudvari beszélgetésünk miatt.

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 1006 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.