Úgy döntöttem, én is belevágok a műanyagmentes július kihívásba, első lépésként rögtön át is kereszteltem „tudatos júliusra”. Ugyanis nem az volt a célom, hogy egy hónapig véletlenül se kerüljön műanyag csomagolás a háztartásba – hiszen nem biztos, hogy minden helyzetben a műanyag elkerülése a legzöldebb választás –, hanem, hogy megvizsgáljam, miként tudom a mindennapjaimat hosszú távon úgy átalakítani, hogy az minél kevesebb szemét-termeléssel (és úgy általában környezeti terheléssel) járjon, a bevásárlás pedig ne váljon hobbivá.
Nem készültem különösebben erre a hónapra. A vászonszatyrokat már egy éve beszereztem, egy ismerősöm varrta nekem régi ágyneműhuzatból és függönyből. Merthogy szerintem ez is része a tudatosságnak. Amit lehet, nem veszek meg újonnan, amikor csak tudom, a magánszemélyeket, kistermelőket támogatom, a hazai terméket veszem. Nem azért, mert hazafi vagyok, hanem mert ezzel védem a környezetet. Kikötöttem, hogy nem fogok emiatt autóba szállni és dízelt égetni vagy több órát buszozni. Hosszú távon ugyanis nem életszerű – és a legtöbb ember számára nem is megvalósítható –, hogy a vásárolgatás egész napos elfoglaltság legyen.
Kérdéses volt persze, hogy meddig leszek hű a szépen csengő elveimhez, vajon megvalósítható-e a csomagolásmentesség egy olyan Budapest-közeli faluban, ahol mindössze két kocsma, két dohánybolt, egy vegyesbolt és egy zöldséges található.
Úgy érzem magam, mint Superman, amikor széttépi az inget a mellkasán. Én is így tépem szét egykori, romlott kapitalista rendszerben nevelkedett, fogyasztói társadalom által kitermelt énemet, hogy előléphessen mögüle Földanya megmentője. Vagyis baromi lelkesen vetem bele magam a műanyagmentes júliusba.
Olvasok, posztolok – heti rendszerességű, olykor még sűrűbben írt plasztiknapló a blogom Facebook-oldalán -, kommentelek, kiosztok mindenkit, aki valamilyen hülyeséget mond ezzel az egésszel kapcsolatban. Hát nem értitek, hogy hozzá lehet érni műanyaghoz ebben a hónapban is? Nyugodtan kapcsold fel a villanyt, ülj rá a vécéülőkére! Nem kell a biciklivásárlással augusztus 1-jéig várnod! És persze máris megjelennek az ellendrukkerek, akik meg sem próbálják, de szerintük az egész hülyeség, aztán húznak egy nagyot a palackos bubis vízből, mert hiába megy a klíma, csak kitikkadtak ebben a nagy hőségben.
Az első hét elég könnyűnek ígérkezik. A készletek feltöltve, tartós élelmiszerből bőven volt elég. Van házi tojás is, amit még az anyósomtól kaptam. Csak a friss élelmiszerekre kell koncentrálnom. Mázli, hogy nyáron van ez a kihívás, amikor szinte csak friss alapanyagokból fedezni lehet a napi energiaszükségletünket.
A zöldséges Terike már ismer, nem szatyrozik, és hozzá mindig nyitott elmével érkezem. Vagyis nem határozom meg feltétlenül előre, hogy mit fogok venni, hanem alkalmazkodom a kínálathoz, aztán előveszem otthon a minimális főzőtudományomat, és az elérhető friss és hazai alapanyagokból kotyvasztok valamit.
A pékárut a vegyesboltban tudom beszerezni. Délután már csak száraz-kemény zsömle van, ami inkább alkalmas dobálózásra, mint emberi fogyasztásra. A megoldás egyszerű: kora reggel kell menni.
Kezd feltárulni élőhelyem sokszínűsége. Heti egyszer jön autóval házitejes a faluba, és dekkol pár órát a főtéren. A tejet mindig új és tiszta flakonba kell adnia, de megegyezünk, hogy ha legközelebb visszaviszem neki az üveget, akkor újratölti.
Kiderül, hogy a faluban méhész is van. Ellátogatok hozzá, veszek tőle két üveg mézet és kapok némi útravaló bölcsességet. „Kiköltöznek ide az emberek a városból, de hozzák a hülyeségeiket is. Hétköznap reggel beszállnak a kocsijukba, bezárják maguk mögött a kaput, elmennek dolgozni, és csak késő este érnek haza. Hétvégén meg beindítják a fűnyírót meg a flexet, mert milyen jó, hogy van kert” – mondja, én meg helyeselek, miközben én is pont ilyen voltam.
Az első hét hurráoptimizmusának, könnyed gyaloggaloppjának vége. Már szinte vártam, hogy jöjjenek a nehézségek.
Elfogyott a sajt. A tejesember árul sajtot is, méghozzá a mezőn vidáman ugráló tehenek tejéből készültet. Csakhogy fóliába van csomagolva. A másik lehetőség, hogy a férjem kocsiba ül, és elmegy a közeli farmra, hogy csomagolásmentes sajtot szerezzen. Dízelégetés vs fólia. Nagy dilemma. Az utóbbi mellett döntök, de bosszant a dolog. Az íze egyébként isteni, és olcsóbb, mint a bolti.
A tejet már saját flakonba kérem. Otthon felforralom, mert azt a tippet kaptam, hogy úgy tovább eláll. Jól odaégetem, vakarhatom a lábas aljáról.
Be kell mennem a városba, és úgy döntök, hogy megnézek egy csomagolásmenetes boltot. Nagy lelkesen lépek be a boltba, ahonnan néhány perc múlva felháborodva távozom. Itt tényleg hülyének nézik az embert? Ez nem csomagolásmentes bolt, hanem a felesleges kacatok boltja: bambusz fogkefetok háromezerért, tárolódoboz ötezerért, az értelmes alapanyagok pedig egy átlagember (vagyis a nagy tömeg) számára megfizethetetlenül drágák. Ne legyenek illúzióink, ez sokkal inkább szól a profitról, mint a fenntartható jövőről.
Szerencsére az egyik ismerősünktől kapunk mosogatószert, de ez hosszú távon nem megoldás. Még jó, hogy szappant és fogkrémet találtam otthon.
Az utamba kerülő boltban csak bezacskózott kenyér van. „Nem véletlenül van zacskóban, különben kiszáradna” – néz rám értetlenül az eladó, és még mulat is rajtam. Én meg azon mulatok, hogy akkor máshova viszem a pénzemet.
Egy másik áruházba megyek. Előttem a sorban a nő úgy pakolja az előre csomagolt termékeket és a csipszeket, mintha atomháborúra készülne, és éppen feltöltené a padlószőnyeg alatt található titkos éléskamrát. Ránézek a műanyaghalomra (egy zacskóban egy szem paradicsom), aztán a kis vászonzsákomra, és sírok.
Én megoldom végül műanyagmentesen, de emiatt elkések a találkozómról, és a cipő feltöri a lábam. A műanyagmentességnek tényleg fájnia kell?
Egyébként az a jó, hogy ha gyalog jársz bevásárolni, akkor a nagybevásárlás is viszonylag kicsi lesz, hiszen kétszer is meggondolod, hogy mit veszel meg, mivel még haza is kell cipelni. Így viszont rengeteg pénzt spórolsz is! Mégis úgy nézek ki néha, mint a málhás ló. Ha más haszna nincs is, legalább megerősödsz ezalatt az egy hónap alatt.
Lesből támad a műanyag. Olyan helyekről ugrik elém, ahol nem is számítok rá. A mindenki kedvenc magyar szörpije is nemrég újított, az egyébként visszaváltható üveg szájába belenyomtak még egy lecsöppenésgátló műanyagdarabkát. Nehogy összemaszatoljuk magunkat! Mellesleg követelem a betétdíjak visszaállítását a befőttesüvegekre is, mert lassan leszakad a padlás az üres üvegektől, a rokonok pedig már el vannak látva a „befőzéshez majd jó lesz egyszer” mennyiséggel.
A cigaretta be van fóliázva. Mi legyen? Rágjak inkább dohánylevelet, amit zsákkal hozatok Indiából repülővel? Vagy persze lehetnék valóban tudatos, és kezdhetném azzal, hogy leteszem a cigit. Talán majd legközelebb.
Vendégségbe menet külön kérésre veszek egy üveg kólát, utána jut csak eszembe, hogy ez is műanyag. Nem magamnak vettem, nem is tudatosítottam. Vettem süteményt is a cukrászdában. Papírtányéron, papírdobozban kapom. Hurrá! Csakhogy minden sütit műanyagfóliával választanak el egymástól.
Betévedek egy áruházba, és ha már ott vagyok, felmérem a terepet. Van például műanyagcsomagolás-mentes vécépapír, gurigája négyszer drágább, mint a másik, ami újrahasznosított papírból készült, de műanyagban van. Viszont találok kimérős tésztát, a csomagoltakkal megegyező áron. Megvan a tésztabeszerző helyem is!
A szotyi okozza vesztemet. Először még ellenállok neki, de a kasszánál ismét remek termékelhelyezéssel szemmagasságban az arcomba tolják. Landol is két zacskóval a kosaramban, de már nem is pironkodok miatta. Három hét után ennyit megérdemlek, gondolom, de persze ez hülyeség. A tejesember sem jön a héten, úgyhogy a tejtermékekkel is elbukok.
Találtunk egy régi lócát a padláson, és úgy döntöttem, hogy felújítom. Ez is a tudatos július része: amit tudok, megmentek. Az egész padot le kell csiszolnom, megtanulom használni a flexet, igaz, egy csiszolókorong-alátét bántja. Ami persze műanyag, és kénytelenek vagyunk újat venni.
A zöldségesnél a helyi öregasszonyokkal haverkodom. Például megtudom, hogy mitől lesz igazán tuti a rántott tök (felszeleteled, megsózod és állni hagyod panírozás előtt). Egyre többször készítek ételt friss alapanyagokból.
Nem csak egyre kevesebb a csomagolás a háztartásban, de egyre kevesebb a tartósítószer az ételeinkben. Szerintem ez egy jó irány. A férjem szerint éhezünk.
Lassan véget ér a műanyagmentes július. Nem mondhatnám, hogy bánom. Egyébként is kezdünk elúszni az egyéb tennivalóinkkal. Ahogy sűrűsödnek a feladatok, úgy esek szét tudatilag, és úgy szorul egyre inkább háttérbe a műanyagmentes július projekt.
A lakás kezd szemétdombra emlékeztetni. A zöldhulladék megy a komposztra, a papír jó lesz gyújtósnak, az üvegeket félreteszem, hogy majd elajándékozzam, külön gyűjtöm a műanyagot, az alumíniumot, és a tejesdobozt, hogy majd kitegyem a szelektív kukásautónak, de addig csak pakolászom egyik helyről a másikra ezeket. Már alig hordunk haza csomagolóanyagot, de még így is komoly energiákat igényel a szemét menedzselése. A kuka négy hét alatt sem telt meg.
Végre kiírom a postaládára, hogy „nem kérünk reklámújságot”, állítólag ezzel is védem a környezetet. Az más kérdés, hogy ez a szórólapost nem zavarja, és ugyanúgy bedobja a helyi adok-veszek reklámújságot.
Azt hiszem kezdek becsavarodni, már a túró papírját is elmosogatom. Múltkor meg a barack folyt szét egy nejlonzacskóban (mert a régi nejlonzacskókat is viszem magammal a vásárláshoz), ezért fogtam és kimostam. Hogy röhögtem anno az olyan archív fotókon, amiken háziasszonyok szárítgatták a kimosott zacskókat a fregolin! Aztán én is ilyen háziasszony lettem.
A műanyagmentes július arra jó, hogy szembesüljünk azzal, hogy mennyi szemetet termelünk, hogy rádöbbenjünk, milyen szinten eluralta életünket a plasztik.
Csapvizet inni palackos helyett, vászontáskával járni bevásárolni – azt hiszem, ennyit nagyobb erőfeszítés nélkül a legtöbben meg tudnának tenni (nyilván aki a létminimum alatt nyomorog, annak nem ez a legnagyobb problémája), és már ezzel is tetemes mennyiségű felesleges műanyaghulladéktól szabadulhatnánk meg.
A neheze azonban csak ezután kezdődik. Az életmódunk teljes átalakítása, a lehető legzöldebb alternatívák megtalálása – ez már valóban plusz odafigyelést, energiát, időt igényel. Ez viszont elhatározás, tudatosság, és főleg lassulás nélkül nem megy. Elég egy rohanósabb nap, egy pillanatnyi kihagyás, és borul a műanyagmentes életmód.
Ráadásul a közeg sem támogat: aki ma fenntartható módon akar élni, az folyamatosan falakba ütközik, mintha nem lenne kiút ebből a fröccsöntött világból.
Nem vagyok gyengeelméjű, nem gondolom, hogy majd a vászonszatyor menti meg a Földet. De ma a fenntartható életmódra törekvés rendszerkritika is egyben. A rendszert nem tudom megváltoztatni. A rendszereket a kritikus tömegek változtatják meg. A tömeget viszont egyének alkotják.
Iliás-Nagy Katalin
Fotó: a szerző felvétele
Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!
A MAVIR Zrt. által, az alföldi tanyavilágban megépítendő magasfeszültségű távvezeték ügyében új eljárást kell lefolytatnia Budapest Főváros Kormányhivatalának a Fővárosi...
T. Mészáros András fideszes polgármester megállapodott T. Mészáros Andrással T. Mészáros András támogatásáról – lényegét tekintve ezt adta hírül Érden...
Több mint 5,5 milliárd forint uniós pénzből zöldült a Szegedi Tudományegyetem az elmúlt 9 évben, a megtakarítás szinte láthatatlan. Pedig...
Július 20-án hivatalosan is átadták a megújult Postás strandot Szentendrén. A bruttó 99,6 millió forintos fejlesztési összegből új játszóeszközök, fitneszpark,...
