Megszállás alatt felnőni: két kamasz ellenállása és túlélése

A teljes körű invázió után Oroszország ideológiai átnevelési rendszert épített ki, hogy a megszállt területeken élő fiatalokat beillessze saját oktatási és katonai-hazafias rendszerébe. A kamaszokat olyan szervezetekbe és klubokba terelik, ahol az orosz állami ideológiáról tanulnak, katonai fegyelmet kényszerítenek rájuk, és felkészítik arra, hogy az Oroszországi Föderáció fegyveres erőiben teljesítsenek szolgálatot.

Vladiszlav és Ihor megszállás alatt éltek, de nem fogadták el a rájuk kényszerített szabályokat, és keresték az ellenállás lehetőségeit. Ez két kamasz története, akik az orosz ellenőrzés alatt is megőrizték ukrán identitásukat, és saját döntéseket hoztak. Biztonsági okokból a szereplők nevét megváltoztattuk, egyes földrajzi neveket pedig nem közlünk. A Reckoning Project cikke.

Vladiszlav fellapozza első könyvét. A Búzavirágmező a megszállás alatti életéről szól. Huszonhat éves, egyetemen tanul.

A megszállás alatt eltöltött tizenegy évet hosszú, nyúlós, naptár nélküli valósághoz hasonlítja. Úgy érezte, minden új nap az előzőre emlékeztet, ugyanakkor bármelyik az utolsó is lehetett volna. Vladiszlav Donyeckben született. Édesanyja fiatalon meghalt, ezért élete nagy részét a nagyszüleivel töltötte. Tizenöt éves volt, amikor szülővárosa az úgynevezett Donyecki Népköztársaság oroszbarát helytartóinak ellenőrzése alá került. Amikor 2014 májusában befejezte a kilencedik osztályt, eltávolították az iskolájából az ukrán jelképeket, a zászlót és a címert, majd sorra mindent, ami Ukrajnához kötődött, végül a nyelvet is.

„A város utcáit ellepték az orosz biztonsági szolgálatok járőrei. Egy egykori ipari üzem területén ún. szűrőtábort hoztak létre” – mondja Vladiszlav. Ez volt az Izoljacija, vagyis az Elszigetelő börtön.

„Ukrán hazafiakat, a megszállás ellenzőit tartották fogva ott.”

2014 előtt az Izoljacija ukrán és külföldi alkotók találkozóhelye, a város – és egész Ukrajna – jól ismert kortárs művészeti központja volt. Az oroszok pedig azokat kínozták ott, akik ellenezték a megszállást. Több tucat embert tartottak fogva a celláiban, verték és áramütésekkel kínozták őket. A tábor parancsnokát végül letartóztatták, és tizenöt év börtönre ítélték, részben a volt foglyok vallomásai alapján.

2019-től Donyeckben már az orosz tanterv szerint folyt az oktatás. Vladiszlav nem beszélhetett ukránul, a megszállás alatt működő iskolákban, egyetemen tanult és diplomázott.

Azt mondja, nem akart gyanút kelteni.

Még kiskorú volt, nem tudott elmenni. Akkoriban kezdték tömegesen kiosztani az úgynevezett Donyecki Népköztársaság útleveleit.

„2019-ig abban reménykedtem, hogy Donyeck visszakerül Ukrajna ellenőrzése alá. Nem így történt. A műszaki tudományokat választottam, mert a bölcsészettudományokat – például a filológiát, az újságírást és a történelmet – teljesen az orosz mintához igazították, a tankönyveket pedig elárasztotta a propaganda. Azt állították, hogy Donyeck történelmileg orosz terület. Sok kortársam mély depresszióba zuhant. A Donyeckben kiállított diplomákat még Oroszországban sem ismerték el.”

Katarina Tomaševski, az ENSZ oktatáshoz való joggal foglalkozó egykori különleges megbízottja egyik jelentésében hangsúlyozza: a tanterveknek és az oktatási módszereknek a diákok szükségleteire kell válaszolniuk, kulturális hátterük tiszteletben tartásával.

A megszállt ukrán területek iskoláiban folyó, kizárólag orosz nyelvű oktatás semmibe veszi ezeket az elveket – mondják a The Reckoning Project jogászai. Az ukrán nyelv eltávolítása az iskolai tantervekből megfosztja a gyerekeket a joguktól, hogy anyanyelvükön, saját kultúrájuk keretei között tanuljanak. Sérti a megkülönböztetéstől mentes oktatáshoz való jogukat, és aláássa kulturális identitásukat.

Az iskolákban elrendelt egyéb kulturális korlátozások a gyerekek gondolatszabadságát is szűkítik. Arra kényszerítik őket, hogy elfelejtsék anyanyelvüket és identitásukat, ezzel pedig személyiségfejlődésüket is veszélyeztetik.

Elhurcolva és a harcok poklába vetve

Vladiszlav feljegyzéseket készített arról, hogyan változott meg a város élete a megszállás alatt. Azt mondja, nem álmok között, hanem veszteségek árán kellett felnőnie; nem a szabad választás, hanem a túlélés kényszere formálta. Néhány nappal Oroszország Ukrajna elleni teljes körű inváziója előtt a városban tömegesen kezdték összefogdosni a fiatal férfiakat, erőszakkal mozgósították, majd háborúba küldték őket.

„Olyan is előfordult, hogy egy tizenhét éves iskolást vittek el. A katonai sorozóiroda engem is hívott, de egy hónapra kikapcsoltam a telefonomat, és alig léptem ki a lakásból. Ráadásul nem sokkal a teljes körű invázió előtt a nagymamám szélütést kapott. Később megtudtam, hogy az egyik osztálytársamat mozgósították, és meghalt” – idézi fel Vladiszlav.

2022 februárjának végére, mindössze egy héttel az invázió kezdete után Donyeck stabil vízellátás nélkül maradt.

A harcokban megsemmisült a vízvezeték, a víz pedig luxuscikké vált.

„Eleinte hetente kétszer volt víz. Aztán még ritkábban – húsznaponta egyszer. Volt, ahol az emberek esővizet gyűjtöttek. Azzal mostak, az ivóvizet pedig szó szerint az utolsó cseppig beosztották. Elviselhetetlenné vált az élet. Rájöttem, hogy valahogy ki kell jutnom a városból. Munkát vállaltam, hogy pénzt keressek a költözésre. Informatikát kezdtem tanítani.”

Vladiszlav két éven át dolgozott egy donyecki főiskolán. A diákok okleveleit közönséges nyomtatókon nyomtatták. A munkakönyvek újra meg újra elégtek, vagy valamilyen módon nyomuk veszett. Minden évben új tankönyvek érkeztek, elsősorban történelemből. Vladiszlav megpróbálta elmagyarázni tanítványainak az igazságot a megszállásról, miközben maga is tisztában volt azzal, hogy az orosz uralom alatt nincs remény jobb jövőre. A gyerekeket leendő katonákká nevelték, és végtelen háborúkra készítették fel.

„Láttam a Junarmijába belépő gyerekeket. Homokszínű egyenruhát és piros sapkát viseltek. Ők a jövő katonái. Az én nemzedékem még nyíltan gúnyolta a Donyecki Népköztársaság alakjait, ma viszont már hősként magasztalják őket. Egy új szokás is megjelent: az oktatási intézményekben minden hétfőn, az orosz himnusz hangjaira behozzák az orosz zászlót, és elkezdődik a tanóra, amelyen a gyerekeket orosz propagandának teszik ki, ez a »Beszélgetések fontos dolgokról«.”

A megtervezett menekülés

Vladiszlav jó előre megtervezte, hogyan hagyja el a megszállt területet. Félretette a jegyekre valót, és 2025-ben orosz útlevelet szerzett. Szerencséje volt: elkerülte a kényszermozgósítást. Fedőtörténete szerint Szentpétervárra utazott, valójában azonban Ukrajna felé vette az irányt.

„Életem felét az »orosz világ« jelszavai között töltöttem, és tulajdonképpen ennek a borzalomnak az enciklopédistájává váltam. Amikor megérkeztem az Ukrajna által ellenőrzött területre, azonnal szabadnak éreztem magam.”

A zaporizzsjai fülesbaglyok

Ihort – nevét biztonsági okokból megváltoztattuk – tizenhat évesen megkínozták és kegyetlenül megverték. Szülővárosát a zaporizzsjai körzetben 2022 márciusának elején szállták meg. A várost blokád alá vonták, sem humanitárius segélyt, sem élelmiszer-szállítmányokat nem engedtek be. Az úgynevezett Donyecki Népköztársaság harcosai és Kadirov emberei – az oroszok oldalán harcoló csecsenek – vették körül.

Ihor összegyűjtötte a hozzá hasonlóan gondolkodó barátait, és partizánmozgalmat szervezett. A fiúk titokban eltávolították a városból az orosz jelképeket, elégették őket, és az orosz megszállással szembeni ellenállásra buzdító röplapokat terjesztettek. Nyolc kamasz – tizenkét és tizenhat év közöttiek – csatlakozott hozzá. Később egyikük úgy döntött, hogy átáll a megszállók oldalára.

„Egy elhagyott garázsban gyűltünk össze, ott beszéltük meg, mit fogunk tenni. Letéptük az orosz zászlókat a közigazgatási épületekről, elégettük őket, mindezt videóra vettük, majd megosztottuk a felvételeket. Ellenállásra buzdító röplapokat szórtunk szét. Az egyik fiú információkat adott át az ukrán fegyveres erőknek arról, hol található az orosz haditechnika.”

A partizánok Puhacsinak, vagy uhuknak nevezték magukat. Tisztában voltak a kockázattal: lelőhetik őket, az oroszok pedig vadászni fognak rájuk. Tavasz végén a kollaboránsok elárulták a fiúkat az oroszoknak. Ihort és a többi partizánt több hétre bebörtönözték.

„Rájöttek, hogy én szerveztem a csoportot. Az orosz rendvédelmi szervek emberei meg voltak győződve arról, hogy az ukrán fegyveres erők irányítanak bennünket. Képtelenek voltak elhinni, hogy a szabadságért és az eszményeinkért harcolunk. Rendszeresen megvertek, zsákot húztak a fejemre. Rugdostak, ököllel, gumibottal és betonvassal ütöttek, áramütésekkel kínoztak. Többször elvesztettem az eszméletemet. Ellenem és az egyik barátom ellen büntetőeljárást indítottak. Két FSZB-tiszt, Altaj és Szever vitte az ügyet. Tizenöt év oroszországi börtön fenyegetett bennünket.” A legsúlyosabb kínzásokat a Szövetségi Biztonsági Szolgálat, illetve az Oroszországi Föderáció Nyomozó Bizottságának tisztjei által vezetett kihallgatásokon alkalmazták.

Az ENSZ egyik jelentése szerint az orosz hatóságok a fogvatartottakkal szemben – Ukrajna megszállt területein és Oroszországban egyaránt – rendszerszerűen alkalmaztak kínzást, kényszerítő eszközöket és megfélemlítést, hogy információt szerezzenek tőlük.

A fiúknak szerencséjük volt. Ihor visszaemlékezése szerint az FSZB-tisztek hamis tárgyi bizonyítékokat gyártottak. Éppen a bíróságra vitték az ügy iratait, amikor útközben felrobbant a járművük.

A tisztek meghaltak, a büntetőügy aktái és a partizánok elleni összes bizonyíték pedig a járművel együtt elégett.

Ihor ezután véget vetett az ellenállási mozgalomnak, mert tudta, hogy az orosz rendőrök szoros megfigyelés alatt tartják. Többször házkutatást tartottak nála, és újra meg újra arra kényszerítették, hogy jelentkezzen a rendőrőrsön. Úgy döntött, beiratkozik egy főiskolára.

„A gyerekeknek azt mondták az iskolákban, hogy jobb lett az élet, és Oroszország felszabadított bennünket. Új tankönyveket hoztak, különösen a történelem volt fontos. A főiskolán minden második tanterem falán Putyin arcképe függött. Szinte minden oszlopot orosz zászlók díszítettek, még a padokat is az orosz zászló színeire festették át. Őszintén szólva ettől dühbe gurultam.”

Ihor észrevette, hogy a megszállt városban megnőtt a rendőrök száma. Néhányan nyíltan elismerték, hogy Oroszországból érkeztek. Az elmenekült ukránok hátrahagyott házaiban szállásolták el őket, ezeket a megszálló közigazgatás „gazdátlannak” tekintette.

Ihor gondosan felkészült arra, hogy elhagyja a megszállt területet, és eljusson az ukrán kormány ellenőrzése alatt álló ellenőrizte területre. Kapcsolatba lépett ukrán önkéntesekkel.

Ismerősökön keresztül orosz útlevelet szerzett és kitalált egy fedőtörténetet: Rosztovba utazik dolgozni és tanulni.

A közösségi médiában új ismerősöket szerzett ott, történetét pedig megrendezett telefonbeszélgetésekkel és üzenetváltásokkal támasztotta alá. Felidézi, hogyan készült az úgynevezett szűrésre – az eljárás megkerülhetetlen volt ahhoz, hogy elhagyhassa a várost és beutazhasson Oroszországba.

„Az ellenőrzőponton, amikor elhagyni készültem a várost, az orosz biztonsági szolgálatok emberei hallgattak ki. Az egyik FSZB-tiszt megpróbált provokálni, fel akart dühíteni, és folyamatosan káromkodott. Nyilván nem tetszett neki a külsőm – azt ordította, hogy skinhead vagyok. Valóságos előadást rendeztek. Átnézték a telefonomat, de előtte töröltem minden üzenetváltásomat az ukrajnai önkéntesekkel.”

Hat napjába telt, mire elérte az Ukrajna ellenőrzése alatt álló területet. Tavaly ősszel érkezett meg a fővárosba.

„Megláttam az ukrán zászlót, megláttam egy ukrán katonát, és azt éreztem, hogy végre otthon vagyok.”

Írta Leszja Keszarcsuk, fordította Makai József. A cikk a The Reckoning Project közreműködésével készült; az újságírókból és jogászokból álló nemzetközi csapat háború és emberiesség elleni bűncselekményeket dokumentál és publikál, illetve előkészíti a jogi eljárásokat.