„Pontosan tudom, hol a férjem. Szibériában”

Az esküvőt szervezték, és már a helyszín is megvolt, amikor kitört a háború. Toma kijutott az ostromlott városból, de katona vőlegénye, Szerhij orosz fogságban van. Életfogytiglanra ítélték.

„Lesújtó”, írta Toma. „Nem értjük, hogyan lehetséges, ezer között egyikünk hozzátartozója sincs.” Azután kerestem meg ismét, hogy Ukrajna és Oroszország végrehajtotta az isztambuli tárgyalások egyetlen eredményét, a fogolycserét. Mindkét oldalon ezer hadifogoly szabadult, illetve az elesettek holttestét is kicserélték.

Toma és sorstársai, feleségek, anyák, testvérek arra számítottak, hogy szeretteik is visszatérhetnek az orosz börtöntelepekről. Vőlegényét, Szerhijt – beszélgetésünk alatt férjének nevezi – Mariupol eleste után fogták el. „Hat éve vagyunk együtt”, ebből Szerhij már hármat töltött orosz fogságban.

A vőlegény – a férj –, huszonhat éves. Toma elbizonytalanodott a kérdés hallatán, majd szinte felkiáltott, „ó, te jó ég, én meg huszonnégy”. „Mindig elfelejtem, milyen idős vagyok”, a felvetést pedig, hogy a huszonnégy mégiscsak kevés, lemondóan hárította: „a bensőm már nagyon öreg”, marja a stressz.

Toma vőlegénye három éve van orosz fogságban (fotó: Makai József)

Szerelem a tenger partján

Akár iskolai szerelem is lehetett volna az övék, ha nem csupán látásból ismerték volna egymást. Később találkoztak, véletlenül, valamelyik mariupoli kávézóban, és Szerhij hamar elbűvölte a lányt. Mesélt neki a görög mítoszokról, idézett Dante Isteni színjátékából, amelyből több példányt is tartott otthon, négy vagy öt nyelven.

„Akárhányszor olvasom, valami újat tanulok belőle”, mondta Szerhij, talán a költészet iránti állítólagos rajongással hódító húszévesek hányaveti módján. „És én meg azt mondtam, nos, ez egy érdekes srác. És azóta együtt vagyunk” – Toma nem sok kétséget hagyott afelől, ki döntött a kapcsolatról.

Mindketten az Azovi-tenger partján fekvő kikötővárosban és nehézipari központban, Mariupolban nőttek föl. Szerhij talán tizennégy volt, amikor rákban meghalt az anyja, apját nem ismerte. Az árván lett fiút a nagymama és a nagynéni nevelte.

Aztán jött 2014 és a harcok, a mostani orosz agresszió bevezető szakasza. „A házad fölött gránátok repülnek, fekszel a kanapén és nem érted, mi is történik”, a kamasz Szerhij így élte meg az időszakot. Később mintha megtalálta volna a helyét, 2018-ban az Azov harcosa lett, egy évnyi felkészülés után teljesítette a felvételi követelményeket.

„Össze kell pakolni a bőröndöt? Vagy otthon maradni és megnyugodni?”

Ez volt Toma dilemmája, amikor 2021 végén feszültebbé vált a helyzet. A vőlegénye (férje) épp Lemberg környékén volt szanitéctanfolyamon, telefonon beszéltek, és Szerhij nyugtatta menyasszonyát, hogy minden rendben lesz.

De nem lett minden rendben. 2022 februárjában kitört a háború, Szerhij pedig visszatért Mariupolba. Ám nem találkozhattak, a férfi az alakulattal volt, ráadásul a térerővel is problémák adódtak. „2022 januárja óta nem láttam.” – mondja a nő.

A második élet

Toma március 18-án hagyta el Mariupolt: „emlékszem, aznap volt anyám születésnapja és úgy éreztem, kaptam egy második esélyt”. Az élet második változatát.

Két nappal azelőtt ugyanis lebombázták a színházat.

„A színház volt a város szíve”, az egyetlen hely, ahol segítséget lehetett remélni: „például jött a rendőr, és azt mondta, ma lesz zöld folyosó, aki szeretné, elhagyhatja a várost”. Vagy azt mondta, hogy nem lehet kijutni. „Vagy segélyt hoztak, élelmet, gyerekeknek tápszert.” Március 16-án Toma kiment a színházból, több százan viszont ott maradtak.

„Óriási robbanás volt, napokig nem hallottam, olyan közel voltam”, hisz percekkel korábban lépett ki az épületből.

„A robbanás után a földön feküdtem. Felálltam, és megláttam a férfit, felém futott, az egyik karja leszakadt. Vér mindenütt, és nem tudtam, hogy segíthetnék, kifogyott mindenem, csak néhány fájdalomcsillapító maradt. Csak néztem őt. Meghalt.”

Két nap múlva Toma elindult Zaporizzsjába: „életem leghosszabb útja volt, talán húsz órán át tartott”. Dnyipróban találkoztunk, egy ideje ott él.

Kínzások után életfogytiglan

Márciusban is beszéltek a vőlegényével/férjével, akkor Szerhij azt mondta, jól van, csak megsebesült, és fáradt. A lábában volt néhány repesz. „Emlékszem, sírtunk, és tudod, még sose hallottam sírni.” Azt is mondta, „sajnálom, hogy Mariupolban maradtál, hogy nem hagytad el a várost”.

Áprilisban Szerhij az Azovsztalból hívta. „Azt mondta, három napja csak egy kevés kását evett. És friss vizet se láttak.”

Akkor is beszéltek, amikor a harcosok azt a parancsot kapták, hogy tegyék le a fegyvert. „Azt mondta, őrület, orosz fogságban leszünk. Mindenki azt mondja, hogy majd rendben lesz minden, lesz telefon, étel, víz. És néhány hónap múlva hazamegyünk. De ezek az oroszok.” Szerhij azóta se tért haza.

„Én pontosan tudom, hol van most. Szibériában van.” – mondja a nő.

Szerhijt életfogytiglanra ítélte valamelyik orosz bíróság, Toma szerint kínzások után.

„Találkoztam egy fogságból visszatért fogollyal, ő mesélt erről.” Vagy aláírja, vagy megölik. Miközben a volt fogoly beszélt, „ő is sírt, én is sírtam, azok is sírtak, akik velünk voltak”. A szabadult fogoly azt mondta, a fogságban nincs választás. „Megértettem, hogy az életet választotta.”

Toma úgy tudja, Szerhij életben van, a tárgyalásáról beszámolt az egyik orosz tévé, akkor látta is. Lefogyott.

A nő három éve próbálja elérni, hogy a mariupoli védőket is elengedjék az oroszok. Eddig nem sok sikerrel: az utolsó, a legnagyobb fogolycserében csak hetvenen voltak a mariupoliak közül. Moszkva állítólag jelezte az amerikaiaknak, hogy június 22-e után kész a béketárgyalások következő fordulójára.

Makai József (Dnyipro)

A címlapkép illusztráció, forrás: Pixabay