Kinek a Riviérája volt a Kádár-kori Balaton?

Ami a Balatonnal történik vagy száz éve, különösen a Kádár-korszakban és az utóbbi 14 évben, az az ország kicsiben. A táj átvétele, a környezet kihasználása, beépítése és rombolása, a telkek beépítése és a part elzárása, és persze hol kisebb, hol nagyobb mértékben magának a tónak, a víznek a tönkretétele. 

Nem is csoda, hogy kétféle embert ismerek: aki első szabad percében rohan „le”, vagy aki, ha teheti, oda se dugja az orrát. A feltétlen imádat ugyanúgy túlzás, mint a túlzó kritika, sőt, ellenszenv. Én is inkább az utóbbi csoportba tartoznék, pedig számos helyen töltöttem felejthetetlen pillanatokat. De most egy új könyv kissé helyreteszi felületes ismereteimet és a „horvát tenger azért százszor jobb” típusú attitűdömet, ahogyan azt is, hogy a tavat lehet szeretve szétbarmolni és szakmailag fejleszteni, már ha engedi a politika. Már Ady is rajongott a Balatonért, ahová orvosa küldte 1903-ban, viszont nem tetszett neki a villák épülése. Az aggodalom tehát igen régi.

Rehák Géza, aki amúgy turizmuspolitikából doktorált (egyébként történész, politológus, majd jogász végzettséget is szerzett), némi történelmi felvezetővel kezdi kötetét, hisz már Horthyék is felfigyeltek a tóra, miután Trianonban elvesztek a hegyek, a főleg a határon túlra került fürdők, és számos villa, kisebb szálloda, étterem is épült – hogy aztán 1945 után legyen mit elzabrálni.

Rehák Géza: Vörös riviéra. A Balaton a Kádár-korszakban
Jaffa Kiadó, 2024
223 oldal, 4999 Ft 

Még ki sem tört a Rákosi-éra a maga brutalitásával, már 1946-ban azon puffogtak a sajtóban, hogy „az üdülőhelyeken még mindig csak a naplopók és nem a munkások nyaralnak”, illetve „nyilasok, spekulánsok, orgazdák dőzsölnek”. De a „rendteremtésnek” és a tervezésnek is 1956 után jött el az ideje, ám hely még kevés volt, hogy minden munkás-paraszt itt áztassa a lábát, és rájöttek, hogy a hidegháború elejének a közepén kéne nyugati deviza is. Csak hát ekkor mindenki gyanús volt, főleg, ha nyugati.

E dilemmára kellett volna csomót kötni a következő években, így fonódott össze a turizmus és a politika, megfejelve a marxista (vagy úgy értelmezett) ideológiával. Mert hogy is néz ki az a szocializmusban, hogy

egy német itt szuper autókkal furikázik, népszerűsíti a nyugati életformát, az üdülőközpontokban meg rögvest elkezdődik a harácsolás, a spekulálás, a kispolgári szerzésvágy.

Ez a hatvanas években azért nem gátolta meg a hatalmat abban, hogy az új szállodák mellett, melyeket elsősorban külföldieknek szántak, legyenek már kaszinók, játékgépek is; valamint nyugati valutáért magyar különlegességeket áruló – az ilyen árucikkekhez halandó magyar hozzá sem férhetett – speciális boltok, vagy cigányzenét szolgáltató csárdák, borospincék. Azzal együtt, hogy a szőlészetet-borászatot is oly mértékben vágták gajra, ami csak a szocializmusban volt lehetséges.

A mestertervbe tehát rögtön hibák is csúsztak, pedig agyaltak az elvtársak, mi hol legyen a szállodáktól kezdve a motelokig (motoros hotelekig, értsd: legyen hol fedett parkolója az autósnak), a szakszervezeti üdülőktől a kempingekig. Az ötletnek egy igazán jó alapeleme volt: a turizmus húzóágazat lehet, és a néptömegeknek is kell valamit adni.

Utóbb így osztogattak ki parcellákat, telkeket (például a szövetkezetek, állami birtokok által művelhetetlennek tartott szőlőket a hegyoldalakban) boldog-boldogtalannak. Hogy aztán engedély nélkül gányoljanak a zártkertekbe sufnit, bódét, de akár rendes víkendházat is, végzetesen csúfítva el a tájat. Arról nem is beszélve, hogy az őslakosok életére hogyan hatott az ország egész részéből ideérkezők tömege, akik persze főleg csak nyáron szívták ott (el) a levegőt. Igaz, gondolom, akkor azért legalább nem ment ipari méretekben a hétvégi fűnyírás és a flexelés.

És akadtak akár filmbe illő szereplők is – olvashatjuk az olykor száraz, hisz szakszerű kötetben –, mint egy bizonyos Ónody Lajos, aki bizniszmenként, mondhatni kapitalista avagy utilitarista szemlélettel állt neki a hotel- és egyéb ügyekhez. A hatvanas évek legelején hozta is az eredményeket a déli parti idegenforgalmi fejlesztésekben érdekelt Éttermi és Büfé Vállalat vezetőjeként, a Siófok és Balatonföldvár közti szakaszt futtatva fel, de a kijárásban is jó volt az elvtársaknál.

Aztán egész csapatával került előzetesbe már 1964-ben csalás, sikkasztás vádjával. Ezen ügy kapcsán terjedtek el a mendemondák az egész országban, hogy Ónodyéknál titkos orgiák zajlottak akár a pártvezetőkkel is:

„óriási ezüsttálcákon meztelen lányokat szolgáltak fel aszpikban, vagy ruletten desszert gyanánt csokoládéval leöntött stewardesseket lehetett nyerni.”

Meg volt szó itt kábítószerről, kémkedésről – bár bizonyítást semmi sem nyert. Talán ha a hatóságok ma mennének utána elitünknek, mely lassan az egész Balatont lenyelte, találnának hasonló dolgokat – teszem hozzá én, mert a szerző egyébként nem tér ki arra, mi történik napjainkban, igaz, nem is ez a könyv témája. Amúgy Ónodyék bukása után került a fejlesztés súlypontja a déliről az északi partra, jól érzékeltetve, olykor min is múlik egy-egy régió sorsa, ha csak ideiglenesen is.

Mert a téma elsősorban az, hogy kik s hogyan karolták fel a Balaton ügyét a Kádár-érában (maga az öreg is, hisz szeretett ott nyaralgatni, számára fontos volt a mezőgazdasági beszállítók ügye), miképpen mondtak igent az üzletszerű idegenforgalomra, lemondva a nagy ideológiáról. Hogyan készültek fenn és akár lentebb a tervek, a programok, mi is lett volna a cél. Kik voltak a nagy hotelek építészei, miként épültek be – olykor szó szerint maguk is – a tájba, mert az hamar kiderült, nagyon el lehet rondítani a Balatont. Végül a húszemeletes monstrumokról le is mondtak Füreden, Almádiban, másutt.

A kötet legérdekesebb fejezete az utolsó, a Világnézeti Balaton című, ahol elénk kerül Pap János, a Veszprém megyei pártbizottság hírhedt vezére, aki 1956 végétől – némi pesti kormányzati kitérővel – a nyolcvanas évek közepéig volt a megye korlátlan ura. Felfelé nyalt, lefelé rúgott, a Balaton-partot illetően némi kognitív disszonanciával. Hisz a szocializmusban az ipart és a mezőgazdaságot kellett fejleszteni, nem a tétlen üdülés színterét. Az ötvenes évek végéig még „a Balaton kipucolása” volt a cél a nemkívánatos személyektől.

Papp nyugdíjaskori visszaemlékezéseiből is idéz Rehák Géza: micsoda dilemmák is kínozták a mindennapokban a pártcsinyovnikokat. Hisz eleget kell tenni a pártnak, amely kiemeli a Balatont, no de a turizmusból nekik hasznuk nincs, mindent lefölöz az IBUSZ, a HUNGAROHOTELS, a MAHART, őket meg letolják, ha nincs elég kolbász meg lángos, és sör se, vagy ha igen, az is meleg. Szórakoztató része ez a könyvnek, persze, anno ennek ára is volt, helyi és országos szinten is.

Itt esik szó a szőlészetről, amit úgy kezdtek el fejleszteni – ha már munkaerő sem akadt elég, a „Mi nem kapálunk, hanem vegyszerezünk” mottóval –, hogy elkezdték a permetezést, műtrágyázást. Ez Pappnak ínyére volt, hisz vegyésznek tanult, a megye lett a vegyipar központja, kutatóintézetesektül, és a jeles, balatonfűzfői Nitrokémiával.

Aztán a tonnaszámra ontott rovarirtók, a porozószerek szépen leszivárogtak a Balaton vizébe.

Így történt, hogy 1965-ben a vegyi szennyezés megtizedelte a tó halállományát, 50 vagon hal pusztult el, jórészt fogassüllő, a Balaton legértékesebb hala. Ekkortól Pappék kissé visszafogták magukat, persze a felelősséget senki sem ismerte el. Meg úgy gondolták, hogy a tó vizéből kiválóan lehetne öntözni, de szerencsére a vízügyesek közbeszóltak, hogy a vízszint így vészesen csökkenne.

Papp másik kedvence a füredi hajógyár lett – hisz a szocializmusban ez az acél országa –, ami kezdetben még a Balatonra épített jachtokat, kisebb hajókat. Aztán jött a „vaskorszak”, és hatalmas uszályokat építettek – no, ekkor már volt zaj rendesen. A közvéleményt az Egyiptomba készülő nílusi uszályok témája ragadta magával, ezekhez már hatalmas daruk is kellettek, elcsúfítva a tájat, reggel hatkor meg az a sziréna verte fel a turistákat, amely az ezer munkást hívta.

És súlyos probléma volt, hogy a Sió-csatornán úsztatták a nílusi uszályokat, ami vízleeresztéssel járt. Ez pedig környezetvédelmi problémákat okozott, amire már a hatvanas években figyelmeztettek a szakértők, de nevezett elvtársunkat ez nemigen érdekelte, szerinte azok ágálnak a hajógyár ellen, akik a szocializmust akarják ilyen mód lejáratni. A nyolcvanas években már veszteségesen termeltek, pedig még norvég megrendelést is kaptak, végül a kilencvenes években ment az egész a kukába.

A kötetet kézbe véve, a címet olvasván azt hihetnénk, a turistákról lesz benne elsősorban szó, meg például a nyolcvanas években itt várakozó, disszidálni szándékozó NDK-sokról, a szórakozási formákról, étkekről, miegyébről. De nem, egészen másról esik szó, ám a könyv elolvasását nem bántam meg, és úgy a Balaton híveinek, mint a megrögzött fanyalgóknak ajánlható.

Szerbhorváth György  

Címlapkép: Balatonalmádi, 1954 (fotó: Fortepan / Alföldy Mari)