Bezárás
Cikkek

Közérdekű bejelentők Magyarországon és az EU-ban: mit ér nekünk, aki sokat kockáztat értünk?

Van úgy, hogy az ember rájön, hogy valami jelentősebb disznóság folyik a környezetében, amit ellen valamit tenni kéne. Ismerünk például egy volt adóellenőrt, aki nem is olyan rég belefutott valamibe, amiről azt gondolta, hogy jelentősebb disznóság, és kitartóan próbálkozott azzal, hogy a rábírja azokat, akik tehetnek ellene, hogy tegyenek valamit.

Konkrétan úgy találta, hogy van egy kivételezett adózói kör, amelynek az áfa-befizetései nincsenek rendben, és ezzel évi ezermilliárdos nagyságrendben rövidíti meg a közös kasszát. Először a főnökeinek mondta el, de a főnökei nem áhították ezt a tudást, inkább elvették tőle a vizsgálatokat.

Aztán elment a főnökei főnökeihez, de a jelek szerint azok sem értékelték a felfedezéseit, vagy csak nem tudott nekik újat mondani.

Ezután elment az adóhivatalt felügyelő Nemzetgazdasági Minisztériumhoz, és ott próbálta elérni, hogy foglalkozzanak a dologgal. Mindhiába. Végül feljelentést tett az ügyészségen, és nagy vonalakban (a konkrét érintettek azonosítására alkalmas adatok említését gondosan kerülve) a nyilvánosságnak is elmondta, hogy mi történt.

Aztán munkanélküli lett. Azonnal feljelentették rágalmazás (Btk. 226.§), hivatali visszaélés (Btk. 305.§) és személyes adattal való visszaélés vádjával (Btk. 219.§), amelyekért egyenként és sorrendben (a minősítő körülményekkel együtt) kettő, három és három éves szabadságvesztést lehet kiszabni, majd az utóbbi vádpont rugalmasan információs rendszer vagy adat megértésére változott (Btk. 423.§, alapból max. 2 év).

Az adóhivatal vezetője ezen kívül hárommillió forintra kezdte perelni. Személyében is rögtön pocskondiázni kezdték részben adóhivatali vezetők, részben kormánypárti politikusok, akik tudathasadásosnak, illetve futóbolondnak bélyegezték. A kormányszóvivő pedig kijelentette, hogy az ország érdekeivel ellentétes, amit csinál.

Kapcsolódó cikkeink

Elindult a Bejelentővédelmi Együttműködés: Ne azoknak kelljen félniük, akik jelentik a korrupciót!

Lefokozták, megalázták, most munkaügyi perben harcol az állásáért egy volt NAV-vezető

Törvénysértő lehet a Horváth András elleni büntetőeljárás

Horváth: A zöld dossziét akarták a rendőrök – videóinterjú

Julian Assange: „A csend a visszaélések melegágya”

Újságírói forrásvédelem: működik a Nemzeti Együttműködés Rendszere

Horváth András esete egyáltalán nem különleges. A közérdekű bejelentők tipikusan így szoktak járni. Nemcsak nálunk, máshol is. Itt van például egy cikk, ami négy nagyobb ügy (három brit és egy svájci) bejelentőjének sorsát mutatja be részletesen, egy-másfél-két évtizeddel a bejelentés megtétele után.

A tanulság körülbelül az, hogy a közérdekű bejelentés megtétele olyan kockázatvállalás, ami jó eséllyel a bejelentő egész további életútját döntően befolyásolja.

A bejelentők döntő többsége nemcsak az állását veszíti el, hanem a szakmáját is, mert jellemzően soha többé nem alkalmazzák abban a szektorban, amelyikben leleplezett valamilyen disznóságot. Az évtizedes bíróságra járásnak legtöbbjük személyes, családi élete is áldozatul esik. Jelentős részük néhány év alatt anyagilag teljesen tönkremegy.

Sokan arra kényszerülnek, hogy az eredeti otthonuktól távol, gyakran más országban próbáljanak új életet kezdeni.

A legtöbben arról számolnak be, hogy miután megtették a bejelentést, ez abban az értelemben is meghatározta az életüket, hogy egyrészt a környezetük szinte kizárólag ennek alapján kezdte azonosítani és értelmezni őket. Azok, akik azt ígérték, hogy mellettük fognak állni, idővel általában elmaradnak mellőlük, a bejelentő a legtöbb esetben az élet szakmai és személyes dimenziójában is egyedül marad.

Sok bejelentő többé-kevésbé előre látja, hogy körülbelül erre számíthat. A velük foglalkozó pszichológusok arról számolnak be, hogy a sajátos pszichológiai alkatuk, ami miatt a bejelentést mégis megteszik, legjellemzőbb vonása, hogy az átlagembereknél sokkal kevésbé képesek arra, hogy szőnyeg alá söpörjék magukban az erkölcsi konfliktusokat.

Méltó és igazságos lenne, hogy a köz megvédje, vagy legalábbis mindent megpróbáljon, hogy megvédje az ilyen embert. Ez ráadásul nemcsak erkölcsi kötelesség lenne. A köznek szüksége van ilyen emberekre.

A korrupció általában titokban történik. Szükség van hozzá hatalmi helyzetben levő emberre, aki a döntéshozói pozícióját használja jogosulatlan előnyszerzésre, és szükség van hozzá a félelemre, ami befogja azoknak a száját, akik helyzetükből adódóan óhatatlanul látják, hogy mi történik.

A korrupció leleplezésére fő szabályként akkor kerül sor, ha közülük valaki mégis úgy dönt, hogy inkább a hatalmasokkal vállal konfliktust, mint a lelkiismeretével.

Ez igaz a közszférában is, ahol alkalmasint a közpénzek sorsa, az egészségünket, biztonságunkat védő szabályozás üzleti érdekből történő elhalasztása, vagy valami hasonló a tét, és igaz a magánszférára is, ahol más jellegű ügyek vannak – olyanok, mint a hivatkozott cikk egyik példájában, egy magánvállalkozás által üzemeltetett idősotthonban, ahol például az volt a tét, hogy tisztességesen és emberségesen bánnak-e a beteg és kiszolgáltatott idősekkel.

Ha valaki látja, hogy baj van, és szól, biztos lehet benne, hogy olyanokkal kerül összetűzésbe, akiknek megvan a lehetőségük, hogy megkeserítsék az életét. Ha viszont nem szól, a disznóság megy tovább a maga útján, mert nincs más, aki leleplezze.

Ahhoz, hogy a társadalom megvédje a bejelentőt, azt sem lehet elvárni, hogy igaza legyen. A nyomozás, ami megbízhatóan megállapítja, hogy mi történt, a hatóságok feladata. A bejelentőtől nem azt kell elvárni, hogy tévedhetetlen legyen, hanem azt, hogy jóhiszemű.

Mindenekelőtt azt a lécet kellene megugrani, hogy a jóhiszemű bejelentőt a köz nevében eljáró hatóságok ne kezeljék bűnözőként. Aztán, amennyire csak lehetséges, gondoskodni kellene a védelméről. A törvénynek nemcsak úgy általában tiltania kellene a jóhiszemű bejelentőkkel szembeni bosszút, hanem a bosszúállást érdemben szankcionálni is kell, és kell, hogy legyen olyan hatóság, aminek kifejezetten feladata, hogy a bejelentőket a vegzálástól megvédje.

A bejelentőnek (és sokszor a hozzátartozóinak is) munkajogi védelemre, jogi segítségre és sokszor anyagi támogatásra van szüksége. És vannak esetek, amikor a védelem egyetlen hatékony eszköze, ha a bejelentő névtelenül tehet bejelentést.

A hatályos szabályozás szerint Magyarországon a névtelenül tett bejelentéseket a hatóságok egyszerűen ignorálhatják. Azzal is védheti magát a bejelentő, ha a hatóságok helyett egy újságírót keres fel, akiben megbízik. Ennek azonban csak akkor van értelme, ha a jog maximálisan elismeri az újságíró jogát arra, hogy megvédje az információforrását, és persze akkor, ha a hatóságok nem tehetnek úgy, mintha a sajtó útján megtett leleplezések nem is léteznének.

Ezeket a dolgokat a közérdekű bejelentésre vonatkozó jogi szabályozással kell elérni. Ebből a szempontból nem állunk jól. A közérdekű bejelentésekről szóló 2013. óta hatályos törvény sok szempontból jelentős visszalépés az általa hatályon kívül helyezett (a gyakorlatban soha nem alkalmazott) korábbi szabályozáshoz képest is.

A szabályozás hiányosságairól viszonylag őszintén szólt a Nemzeti Korrupcióellenes Program februárban társadalmi egyeztetésre bocsátott tervezetének a közérdekű bejelentésről szóló fejezete. Ezt azonban már hiába keresné az olvasó a kormány által elfogadott és publikált programban, egyszerűen kihúzták az egészet. (A tervezet elérhető itt, a Program végleges, publikált változata pedig itt.)

Nem Magyarország az egyetlen ország az Európai Unióban, ahol a bejelentővédelmi szabályozás gyenge vagy hiányos. Sokakban fölvetődött a kérdés, hogy miért nem lehet egy uniós direktívában meghatározni azokat a követelményeket, amelyek a bejelentővédelem közös európai minimumát jelentenék.

Az Európai Parlament az előző ciklusban is, és már ebben a ciklusban is több alkalommal hívta fel a Bizottságot arra, hogy kezdeményezze egy bejelentővédelmi direktíva elfogadását, a Bizottság ezt minden alkalommal, lényegében indoklás nélkül elutasította. Az uniós szabályozásnak persze akkor lenne hitele, ha maguk az uniós intézmények is rendben lennének ebből a szempontból.

Az európai intézményekben dolgozó tisztviselőket a jogállásukat szabályozó jogszabály arra kötelezi, hogy vállalják a közérdekű bejelentést, ha a munkavégzésük során erre okot adó dolgot tapasztalnak. Ugyanez a jogszabály az uniós intézmények számára előírja, hogy 2014 januárjától olyan belső bejelentővédelmi eljárásokat működtessenek, amelyek megvédik a bejelentést tevő munkavállalókat, és egyben garanciát adnak a bejelentések kivizsgálására.

Az európai ombudsman februárban közzétett egy jelentést, ami azt állapította meg, hogy az általa vizsgált kilenc uniós intézmény közül mindössze kettő tett eleget ennek a kötelezettségnek. Uniós szinten sem állunk tehát jól a bejelentővédelem területén.

A héten két európai parlamenti képviselő, Eva Joly és Jávor Benedek konferenciát rendez Budapesten, az Európa Pontban (második kerület, Lövőház utca 35, 2015. október 1., csütörtök 14.00) ezekről a kérdésekről. A konferencia a bejelentővédelemben érdekelt brüsszeli és hazai civilszervezetek szakembereinek segítségével állít fel diagnózist és keresi a terápia lehetőségeit mind az európai, mind a hazai szinten. A konferencia részletes programja itt elérhető.

Rauschenberger Péter

(A szerző Jávor Benedek EP-képviselő tanácsadója)

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 945 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.

4000__ani_6

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nincs kitömve állami hirdetésekkel, és nem akarjuk a Fidesznek ajándékozni nemzetstratégiai érdekből. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom