Strasbourg szétzúzta a visszaélésszerű adatkéréses érvelést

Nagyon rossz hír azoknak, akik hisznek abban, hogy egy, a közügyek ellenőrzésével foglalkozó szervezet adatkérése lehet visszaélésszerű: egy osztrák termőföldügyben az Emberi Jogok Európai Bírósága kimondta, hogy egy civil szervezet adatkérésének teljesítésének önmagában az ezzel járó munkateherre vonatkozó elutasítása sérti az európai emberi jogi egyezményt, azaz nagy terjedelmű adatkérés esetén is érdemben kell indokolni az elutasítást.

Az Európai Bíróság a napokban a pártállami állambiztonsági jelentésekkel kapcsolatos tudományos vitát megvédő Ungváry-ügy mellett a közérdekű adatok nyilvánosságáról is fontos döntést hozott. A szépnevű Österreichische Vereinigung zur Erhaltung, Stärkung und Schaffung eines wirtschaft­lich gesunden land- und forstwirtschaftlichen Grundbesitzes kontra Ausztria ügy (a döntés szövege itt érhető el) egyik szereplője a Tiroli Ingatlan-átruházási Bizottság, amely – bírósági jellegű, de közigazgatási szervként – a termőföldek megszerzéséhez kapcsolódó feltételek fennállását vizsgálja, és – magyar megfelelőihez hasonlóan – ő maga nem tett semmit közzé a tevékenységével összefüggő adatokból. A másik szereplő az ügy címét adó bécsi civil szervezet, amelyik kifejezetten a termőföldügyekkel foglalkozik, és amely még 2005-ben kikérte a tiroliaktól hat évre visszamenően az összes döntésüket anonimizált formában, de a költségek megtérítésének szándékát jelezve.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A hatóság azonban elhajtotta a civileket: saját gyakorlatunkból is ismerős érveléssel a kért adat szerintük nem minősült közérdekűnek, nem tartozott az osztrák információszabadsági törvény hatálya alá. Ha viszont – folytatták – mégis a hatálya alá tartozna, akkor a válasz előállítása olyan jelentős teherrel járna, ami veszélyeztetné a hatóság működését. Az érvelés aztán a civilek által elbukott osztrák bírósági és alkotmánybírósági eljárásokban kiegészült azzal, hogy az adatkérőnek a konkrét jogi érintettség hiányában joga sincs arra, hogy ilyen igényt terjesszen elő. Nagyjából tehát az összes érv előjött, amivel a magyar közigazgatás nekünk is jelezni szokta, hogy elgondolkodni se szeretne az adatkérésünkön.

Ehhez képest a Bíróság – korábbi gyakorlatát megerősítve – kimondta, hogy ’watchdog’-szervezetként a kérelmezőnek minden alapja megvan hasonló adatkérések beterjesztésére. Emellett azonban azt is kimondta, hogy – arra is tekintettel, hogy a hatóság semmit nem tett önkéntesen közzé – az ezzel járó jelentős terhekre alapozott elutasítás aránytalan jogkorlátozás volt, ami önmagában a megtagadást ebben az esetben nem alapozta meg. Az indokolás a nyilvánosság előtérbe helyezését – az anonimizálás és a költségtérítés elfogadása mellett – ugyan azzal is alátámasztotta, hogy a kért döntések polgári jogi jogosultságok tartalmát határozták meg, de a kimondott követelményt általánosságban fogalmazta meg.

A jogorvoslattal már nem támadható bírósági döntés – az Operaház vizsgálati jelentése kapcsán indítványunkra született alkotmánybírósági határozatot jól kiegészítve – bedöntheti a magyar adatkezelők kamuérveinek többségét is. Így talán végre eljutunk oda, hogy a pereink többsége nem arról fog szólni, hogy az alperes amúgy mit gondol az információszabadságról, rólunk vagy a saját működéséről, hanem hogy a konkrét információ nyilvánosságát kizárja-e valamilyen közérdek.

Sepsi Tibor