Negyven éve vették át a hatalmat a helyi kommunisták Afganisztánban

A világhálón magyar nyelven jóformán csak pár régebbi tudományos munka és ismeretterjesztő cikk foglalkozik  részletesebben a Szaur néven ismertté vált  eseménnyel, mely negyven éve, 1978. április 27-én zajlott le Kabulban. E napon az ANDP (Afganisztáni Népi Demokratikus Párt, vagyis a helyi kommunisták) puccsal átvették a hatalmat. Évtizedes, permanens háború vette kezdetét, három, egymással összefonódó fronton. Az első ilyen a párton belüli frakcióharc, ismétlődő gyilkosságokkal, tisztogatásokkal. A második a szovjet típusú (reális támogatottsággal, hatalommal leginkább csak a nagyobb városokban rendelkező) új kormány és az afgán vidék törzsei közötti polgárháború. A harmadik pedig a szuperhatalmak, valamint a környező államok direkt vagy közvetett beavatkozása révén létrejövő, majd eszkalálódó nemzetközi hidegháborús konfliktus. 

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Nemcsak a bipoláris világrend utolsó forró hadszíntere gyanánt értelmezhető a Szaur révén indult láncreakció. De két totalitárius, fundamentalista eszme – a hanyatlóban lévő moszkovita kommunizmus és felemelkedő pályára állt bigott, dzsihádista iszlám csatájaként is. Afganisztán harcterein született meg a tálib rezsim és az al-Kaida. Majd 9.11-et követően, a térségben beavatkozó USA kudarcba fulladt háborúja után a bin-Láden afganisztáni központú mozgalmát lepipálni akarók hozzák létre az Iszlám Államot, mely egy sor világi államot (Líbia, Irak, Szíria, Egyiptom) destabilizált, az arab tavaszt iszlám téllé változtatva.

Az afgán kommunista diktatúrára reagáló afganisztáni mudzsahed felkeléssel szinte egy időben az iráni sah rezsimjét is nagyrészt vallási alapú rezisztencia döntötte meg. A szunnita és síita iszlám pedig kölcsönösen radikalizálta egymást. A muszlim szélsőségesek a Szovjetunió – részben pont Afganisztán, „a szovjet Vietnam”  miatti – széthullása után megjelentek a posztszovjet utódállamokban. Ami a csecsen háborúkhoz, a moszkvai bombamerényletekhez, Putyin hatalomra kerüléséhez vezet. Az eseménysor, amelynek következményeként világunk úgy néz ki, ahogy, sok tekintetben a Szaur napjával kezdődött.

Az 1965-ben alakult párt, az ANDP Mohammad Daud rendszerét dönti meg 1978. április 27-én. Daud 1973-ban szintén úgy került hatalomra, hogy államcsíny után száműzte Zahir királyt, akinek unokaöccse (s korábban miniszterelnöke) volt. Daud lényegében személyi diktatúrát valósít meg uralma során. Egy kézben összpontosította az állam-, és kormányfői, de a kül-, és hadügyminiszteri posztot is. A puccs idején még a kommunisták és az iszlamisták egyaránt támogatták, de végül mindkét irányzat ellene fordult. Prezidenciális egypártrendszert vezetett be.

A később egymást váltó diktatórikus rezsimek, háborúk alatt az afganisztáni lakosok jelentős része mindinkább a Daud által megbuktatott, 1933-73 közötti Zahir-monarchiát tartja a stabilitás aranykorának. Tény: a király idején a nők oktatást és választójogot kaptak, (s ebben az időben rövid szoknyában járhattak iskolába, koedukált osztályokba) a média többé-kevésbé szabad lehetett. (Mind Daud, mind a kommunisták, mind a tálibok üldözték a szólásszabadságot.) Ám az ország elmaradottságán, a vidéken uralkodó középkori, feudális állapotokon a király se tudott lényegileg változtatni.

Daud pedig csak rontott a helyzeten. Az alkotmányos monarchiát felváltó nyílt diktatúrában a belpolitika is a szélsőségek felé tartva polarizálódott. (Ironikus, hogy a korábbi reformokat – például a nők jogait – épp Daud 1953-63 közötti miniszterelnöksége idején fogadták el.) Az iszlamisták Pakisztánból támogatott felkelését még sikerült Daudnak levernie, ám a kommunisták (akikkel 1975-ben szakított, kirakva őket a kormányból) a Szaur Forradalmának nevezett hatalomátvétellel szétzúzták rendszerét. (A szaur jelentése: bika.)

Daud nem volt olyan szerencsés, mint az 1973-as puccs idején épp külföldi gyógykezelésen tartózkodó Zahir (aki majdnem harminc év száműzetést követően, a tálibok bukása után 2002-ben hazatérhetett Afganisztánba.) Őt egész családjával lemészárolták, s (akárcsak Nagy Imrét) jeltelen sírba temették, amelyre csak 2008-ban bukkantak rá.

A kiépülő szovjet mintájú diktatúra jelentős részben olyan modernizációs célokat tűzött ki, amelyek egy polgári demokráciában is természetesek. (Nők teljes egyenjogúsítása, általános tankötelezettség, egyház és állam szétválasztása, vallási és törzsi jog helyett világi-polgári törvénykezés, feudális privilégiumok eltörlése, egységes politikai nemzet létrehozása, a gazdaság fejlesztése.) De mindezt olyan eszközökkel kívánta megvalósítani, akárcsak a tálibok a vallás totális uralmát. Terror, üldözés, betiltás. Nyilvánosan égették a Koránt, imámokat végeztek ki. Ráadásul egy ilyen megosztó, népszerűtlen programhoz a minimális tömegbázissal sem rendelkeztek.

Bár az ANDP néppártként, az egyszerű emberek pártjaként definiálta önmagát, mindössze 6000 fős tagságában alig volt kétkezi dolgozó. (Komoly, szervezett ipari munkásság eleve nem nagyon létezett, a parasztok pedig mélyen vallásosak voltak.) Diákok, értelmiségiek, újságírók, hivatalnokok, katonatisztek, jómódú családok lázadó gyermekei alkották a párt zömét. Elitista intellektuelek, akik (az élcsapat-mentalitás bűvöletében) fegyverrel akarták népboldogítónak vélt eszméiket a társadalomra kényszeríteni.

Aminek kivitelezését tovább nehezítette, hogy a törpepárti méretű, elenyésző kisebbséget alkotó ANDP maga is súlyosan megosztottnak bizonyult. Két jelentősebb frakció volt: a Khalk (Nép) adta a párt (illetve a puccs után egyeben az ország) első emberét, Nur Mohamed Tarakit. A helyettesét, Babrak Karmalt pedig a Parcsam (Zászló) nevű irányzat. Az egymást metsző pártvonalak között jelentős etnikai, kulturális és politikai nézetkülönbségek feszültek. A Taraki (és a csúcsvezetésbe ugyancsak bekerülő Hafizullah Amin) vezette Khalk leginkább pastu származásúakból állt, s radikálisabb volt.

A tadzsikok (és más etikumok) dominálta, Karmal által fémjelzett Parcsam némiképp mérsékeltebb, s (mint a későbbi események bizonyítják) jobb és szorosabb kapcsolatot ápolt a szovjetekkel. (Aminek oka lehetett, hogy a Parcsam jelentős részét alkotó, a fárszi nyelv helyi dialektusát beszélő tadzsikok könnyebben teremtettek bizalmas nexust a gyakran ugyancsak tadzsik származású KGB-s vagy GRU-s tanácsadókkal.)

1978 folyamán mindenesetre a belső harc a Khalk javára dőlt el, az alacsonyabb rangú parcsamistákat megölték, bebörtönözték. De a magasabb rangúakhoz (így Karmalhoz vagy jobbkezéhez, Mohamed Nadzsibullah-hoz) a fölöttük lévő szovjet politikai védelem miatt nem mertek nyúlni, őket nagyköveti pozíciókba száműzték.

A szovjetek azonban mindezek dacára 1979 első felében (mint azt Sz. Bíró Zoltán cikke is állítja) még nem terveztek katonai intervenciót. Ugyanakkor a khalkista politikusok irányította rezsim helyzete egyre romlott. A gyors szovjet típusú erőszakos modernizálás, vallásüldözés miatt 1979 márciusában Heratban felkelés tört ki. A szovjetek bizalmát egyre inkább eljátszó rendszer emellett a Nyugattal is szembekerült. Melynek legfőbb oka egy, 1979. február 14-én történt incidens. Egy szakadár maoista terrorcsoport, a Szetem-i Milli elrabolta Adolph Dubs USA-nagykövetet, az amerikai diplomatáért cserébe az egyik vezetőjük, Barrudim Báhesz szabadon bocsátását követelve. Az afgán kormányerők, illetve a szovjet biztonsági szervek lerohanták a terroristákat, a tűzharcban azonban Dubs is életét veszítette.

Több elmélet is felvethető. Az egyik szerint a KGB (és a nekik „dolgozó” Parcsam-szárny) provokációja volt, hogy lejárassák a Khalk-rezsimet. A szovjetek persze CIA-műveletről beszéltek. S ha ez persze nem is feltétlenül igaz, az kétségtelen, hogy az amerikai stratégia ekkor már egyre inkább a Szovjetunió „halálra fegyverkeztetése” volt. Melynek része lehetett, hogy mint több fejlődő világbeli kalandba ugrassák bele Moszkvát. (Szinte az összes ilyen szovjetbarát „gyarmat” ráfizetéses volt anyagilag.)

De – tekintve a csoport maoista jellegét – az is felmerülhet, hogy a kínai hírszerzés akarhatta nevető harmadikként egymás ellen kijátszani a két szuperhatalmat. Ám a legvalószínűbb, hogy a nagykövet egyszerűen áldozatul esett a polgárháborús erőszaknak, melyet a kormány mind kevésbé tudott ellenőrizni.

A helyzet pedig egyre kaotikusabbá vált. A párton belüli „testvérháború” 1979 második felében már a Khalkba is „begyűrűzött”. Taraki és helyettese, Amin egymás ellen fordultak. A párharc Taraki bukásával végződött: utóda a párt és az állam élén Amin lett. (A házi őrizetbe került Tarakit hamarosan meggyilkolták.) 1979. szeptember 15-én (Taraki külföldi útja során készítve elő az újabb puccsot) Amin átvette a hatalmat.

Az egy tanulmány szerint sokak által „afgán Tito” néven becézett Khalk-politikus igyekezett konszolidálni a hatalmát, lazítani a a szovjetektől való függésen, belpolitikai gesztusokat tenni egyes törzsi és vallási méltóságok felé, enyhíteni a terrort. Próbált a nyugati hatalmakkal is jobb viszonyra törekedni. Ám az iráni válság miatt amúgy is lekötött, a választásokra készülődő Carter-kormánytól (főleg a Dubs-ügy után) reális segítséget nem várhatott. (Adolph Dubs nagykövetként kifejezetten javasolta: az USA kíséreljen meg a rezsimen belül pozíciókat szerezni, ajánljon együttműködést a hadsereggel, kínáljon lehetőséget tisztek Egyesült Államokban való kiképzésére, de a Carter-adminisztráció mindezt elutasította.)

A nyugatbarát húrokat pengető Amin csak annyit ért el a nyugathoz való közeledéssel, mint a Kállay-kormány 1944-ben a tétova különbéke-tapogatózásokkal: az ország megszállását. Mikor Amin látta, hogy nyugatról külső segítséget nem remélhet, s önerőből nem tudja a rezsimet konszolidálni, előre menekült. Ő maga hívta be (mint ez a publikáció is leírja) a szovjet csapatokat (az elnöki palota környékét is afgán egyenruhába bújt szovjet egységek őrizték: ezt maga Amin kérte.)

Nem tudott róla, hogy száműzött riválisa, Babrak Karmal ekkor már a bagrami szovjet légibázison tartózkodik, sőt, hogy őt Moszkva halálra ítélte. A szovjet hírszerzés (mint annyiszor előtte és utána) mérgezéssel próbálkozott. Ám mivel egy államfő meggyilkolása hatalmas nemzetközi botrányt okozhatott volna, a dolgot még az Amint kezelő szovjet orvosi stáb előtt is titokban kellett tartani. Így azok gyomormosással megmentették a politikus életét. (Több sikertelen mérgezési kísérlet is történt.)

Végül a palotát a különleges szovjet Alfa-, és Zenit-egység rohanta le azután, hogy Amin rájött: az életére törnek, s az angol nyelvű Khalk-párti lap, a Kabul Times 1979. december 26-i vezércikke így zárult: „Le a megszállókkal.”  A parancs szerint nem hagyhattak túlélőket, Amint is meggyilkolták. De próbáltak olyan látszatot kelteni, mintha a kommunista politikust afgán elvtársai buktatták volna meg, s helyi „népbíróság” ítélte volna „törvényesen” halálra. De ezt persze már szinte senki nem hitte el.

Hogy a renitens elnök számíthatott a támadásra, az is jelzi, hogy a palotaőrség keményen ellenállt. A 700 fős szovjet egységből több mint száz KGB-elitkatona halt meg (köztük Grigorij Bojarinov ezredes, a titkosszolgálat balasihai kiképzőbázisának parancsnoka is.) A szovjetek már az elején leckét kaptak abból, hogy mekkora véráldozattal jár az „internacionalista segítségnyújtás.”

A többi – az évtizedes háború, a bábrezsim szovjet kivonulás utáni elszigetelődése és bukása, a frakcióharcok kiújulása, a mudzsahedek, majd a tálibok diadala – ismert. Kérdés, a tálibokon és hadurakon kívül kinek érte meg az afganisztáni háború? A Szovjetuniónak biztosan nem. Valószínű, hogy a szovjet rendszer a háború nélkül is összeomlik (de minimum súlyos válságba kerül.) Ám a háború miatti anyagi és emberi áldozatok, a nyugati szankciók, a bojkottált 1980-as olimpia miatti presztízsveszteség nélkül a dolog bizonyára kevésbé lett volna fájdalmas.

De az USA is felteheti a kérdést: megérte-e bigott és reakciós törzsfőket, terrorgyanús kalandorokat fegyverrel, pénzzel támogatni a szovjetek és helyi bábjaik ellenében? (Holott a szovjet blokk anélkül is hanyatló fázisban volt már.)

Miközben – Khomeini 1979-es hatalomra jutása után – akkor is jól látszott, hogy az iszlám fundamentalizmus legalább annyira veszélyes (sőt, még veszélyesebb) mint a szovjet fenyegetés. Miként Arab Tavasz esetén is látszott, hogy a felkelők jelentős része nemhogy nem demokrata vagy mérsékelt, hanem szélsőségesebb, mint a diktatúra, ami ellen lázad.

De a legfontosabb tanulság: a vallás politikai uralma, a bigottság, az elmaradottság, a fanatizmus ellen nem lehet terrorral, diktatúrával sikeresen felvenni a harcot. Az afgán kommunistákhoz hasonlóan a ’70-es években megszilárdult líbiai és szíriai rezsim is az iszlám kultúrkörben próbált valamiféle szocializmust építeni. Kegyetlenül üldözve vallási ellenzékét. De náluk is csak az lett a vége, hogy polgárháború robbant ki a világi és vallási önkényuralom hívei között. Vagyis a Szaur – a Bika – végül ott is önmagát öklelte fel.

Papp László Tamás