A visegrádi államok és a Nagy Uniós Demokráciavita

Jórészt a V4 államoknak köszönhetően pörgött fel az utóbbi időben a tagállami demokráciák állapotával kapcsolatos vita az uniós intézményekben: az elmúlt két évben az Európai Parlament összesen tízszer vitázott a kérdésről általánosságban vagy valamely tagállam, illetve a tagjelölt Törökország kapcsán. A legtöbb esetben eredményről ugyan túlzás lenne beszélni, a V4-ek politikusainak e vitákhoz való hozzáállása azonban itt is igen tanulságos.

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Az elsőség az uniós fellépés belpolitikai ügyek miatti kiprovokálásában Ausztriát illeti, még a Jörg Haider Szabadságpártjával 2000-2002 között együtt kormányzó Schüssel-kabinet idejéből. A tagállami demokráciahelyzet témája azonban ma még a Haider-féle uniós bojkott idejéhez képest is jóval hangsúlyosabban jelen van az EP-ben, ahogyan azt az ehhez a témához kapcsolható viták nagy száma is mutatja:

Magyar nézőpontból ezek az EP-beli viták ugyanannak a – megalapozott – percepciónak a két oldalát mutatják meg. Azt, hogy az Európai Parlament alapvetően politikai intézmény, így még a viszonylag egzakt jogi fogalmak alapján megfogható kérdésekben is csak az eltérő politikai álláspontok és értékek ütköztetésére, és nem a viták eldöntésére alkalmas. Így aztán érdekes módon az egyes tagállamok jogállami működését egy-egy témában kritizáló EP-határozatokat politikai elfogultságuk és alaptalanságuk támadó hangok (a magyar képviselők közül a kormánypártiak, illetve a jobbikosok) annyiban akár közös nevezőre is hozhatóak a határozatok támogatóival, hogy utóbbiak – amellett, hogy jellemzően valóban a belpolitikai vitákat transzponálták mindenféle szűrés nélkül Strasbourgba – szintén nem az EP fellépésétől, hanem például egy rendszeres monitoringmechanizmus létrehozásától és működtetésétől várnának előrelépést. Ha valamiben elvi egyetértés van tehát az érintett országok politikusai között, az éppen az, hogy az EP eleve nem alkalmas eszköz ezeknek a vitáknak az előre vitelére. Ennek megfelelően nem is tesz senki túl sokat annak érdekében, hogy ezek a viták tartalmasak és konstruktívak legyenek.

A fenti táblázatban szereplő tíz demokráciavita abból a szempontból viszont érdekes, hogy a műfajjal kapcsolatos elvi álláspontot – kevesebb vagy ennél is több beleszólása legyen az európai intézményeknek a tagállami demokráciák működésébe – mennyiben befolyásolják a konkrét érintettségek, illetve az európai pártcsaládok állásfoglalásai.

Az uniós mechanizmusokról vita eddig egy, az EP által a Bizottsághoz címzett jogalkotási kezdeményezésig jutott, amit aztán a Bizottság idén januárban minden fontos elemében visszautasított. A javaslatok megvalósítása hosszabb távon az alapító szerződések módosítását, rövidebb távon pedig az uniós intézmények közötti együttműködési paktum megkötését jelentette volna. Utóbbi az Európai Unióról Szóló szerződés sokat emlegetett 7. cikke szerinti eljáráshoz kapcsolódó, a jogsértéssel érintett tagállammal vagy uniós szervvel való együttműködés részletes rendjét határozná meg, formalizálva az európai intézmények eljárását. Ez persze érdemben erősítené az uniós mechanizmusok szerepét elsődlegesen a tagállami szuverenitás körébe tartozó tárgykörökben is. Ugyanakkor el is tolná az alapvetően politikai alapú számonkérést a tények és a jogi eljárások irányába, amit a nemzeti szuverenitást védő álláspontból támogatni, de ellenezni is lehet.

A Fidesz képviselői közül Tőkés László és Schöplin György – nem függetlenül attól, hogy a határon túli magyar képviselők a kisebbségi jogvédelem hatékonyabb eszközét látták a kezdeményezésben – ezekben a vitákban az előbbi megközelítést követte, és párttársaikkal és a néppárti többséggel együtt megszavazták a tavaly szeptemberi kezdeményezést. A magyar kormánypárti EP-képviselők nagy többsége azonban így is nemmel szavazott. Ez az intézmény várható tényleges működésével kapcsolatos azon dilemmát tükrözi, ami Gál Kinga hozzászólásában úgy jelent meg, hogy egy új mechanizmus csak tényeken, objektivitáson és valós problémák felvetésén alapulhat, és nem „sajtóhíreken és kreált problémákon alapuló frusztrált politikai vádakon”. A Jobbik ezzel szemben a kezdeményezést eleve az EU-nak a szuverén nemzetállamok feletti dominanciáját célzó kísérletnek minősítette, és ennek megfelelően szavazott is a kezdeményezés elutasítására.

Hasonló dilemma a többi V4-osrzágban az ügyben nem alakult ki: a lengyel kormánypártok EP-képviselői egységesen elvetették a kezdeményezést, és a szlovák és a cseh képviselők is az európai mechanizmusok belpolitikai szerepéről alkotott elvi álláspontjuknak megfelelően szavaztak. A cseh néppárti Michaela Šrojdrová elsősorban azzal – a Bizottság későbbi elutasító érvelésében is központi szerepet játszó – érvvel indokolta a kezdeményezés elutasítását, hogy a meglévő mechanizmusok megfelelő keretet jelentenek ezekre az eljárásokra. A szlovák néppárti Miroslav Mikolášik (KDH) a nemzetközi szervezetek és a civil szervezetek szerepét kritizálta, az euroszkeptikus ECR-hez tartozó szlovák hozzászólók – Richard Škripek (SaS) és Jana Žitňanská (NOVA) – pedig az uniós hatáskör hiánya miatt ellenezték a kezdeményezést.

Éppen a már említett kisebbségi jogvédelmi vetület szempontjából érdekes viszont a két szlovákiai magyar EP-képviselő tartózkodása. Közülük különösen a néppárti Csáky Pál (MKP) álláspontja figyelemre méltó, hiszen ő a javaslat felmerülésekor annak szorgalmazói között volt, ezért a tartózkodás esetében egyértelmű álláspontváltozást jelent. Ezt azzal indokolta, hogy a javaslat szerinti mechanizmust túl bonyolultnak tartotta.

A térség EP-képviselői tehát a jogállamisági mechanizmus reformját nagyjából azonos arányban támogatták és utasították el, az emberi jogok uniós helyzetéről szóló jelentések esetében pedig, ahol az összeurópai folyamtok mellett mind a négy állam egyszerre volt terítéken, érthetően mindig attól függően alakultak a szavazati arányok, hogy az adott tagállam számára tartalmazott-e neuralgikus pontokat a jelentés. Így esett például, hogy a 2013-14-es jelentést még a lengyel ellenzék többsége sem támogatta, a 2015-öst viszont még a magyar kormánypártok is.

Az elvi álláspontok hajlékonysága szempontjából ezért inkább az egyes tagállamokról szóló viták és határozatok érdekesek. A magyarországi helyzetről szóló két vita tartalmi ismertetése aligha jelentene újdonságot az olvasóknak, az 2017-esre meg már csak a fidesztolvajozós-sorosbérencezős stílus miatt sem érdemes visszatérni. A két szavazás eredményének összevetése azonban így is érdekes.

A 2015-ös határozatról sajnos nem szavaztak a képviselők név szerint, így ott nincs adat arról, hogy a régiós szavazatok hogyan oszlottak meg. Azt azonban tudjuk, hogy a korábbi szavazáshoz képest a változatlan összetételű EP-ben a magyar kormánnyal szemben kritikus jelentésre leadott igen szavazatok száma körülbelül harminccal nőtt, a nem szavazatok száma pedig nagyságrendileg ugyanennyivel csökkent 2017-re. Az is látható, hogy eközben a 2017-es szavazati minta mind a négy visegrádi ország esetén stabilan hozza az integrációpárti-szuverenitáspárti szavazati megosztást. E két tényből alappal lehet arra következtetni, hogy a két éve még a magyar kormányt támogató, most azonban már kritizáló szavazókat nem a V4-ekben kell keresni, azaz az Orbán-kormány nem vesztett pozíciókat e térség képviselői között.

Ehhez persze hozzá kell tenni azt is, hogy a 2015-ös EP-határozat még csak a halálbüntetés visszaállításának gondolatával kacérkodó miniszterelnöki nyilatkozat határozott, illetve a menekültellenes intézkedések és kampány ennél finomabb elítélését tartalmazta. Előbbit ráadásul a szürreális vita után – amelyben a magyar kormánypárti álláspont az volt, hogy nem akarjuk visszaállítani, de miért ne beszélhetnénk bármiről – év végén már azzal nyugtázhatta az EP, hogy valóban leszállt a magyar kormány az ügyről. Ehhez képest az idei Magyarország-határozat a vitának továbbra is a fókuszpontjában álló menekültügy mellett számos, változó mélységben kifejtett és változó fontosságú kérdésre lő – nem függetlenül attól, hogy itt nem egy kompromisszumos szöveg, hanem a baloldali frakciók eredeti javaslata ment át.

A szavazatarányok mellett mindkét vitában a térségbeli EP-képviselők – egyébként a Lengyelországról szóló vitánál jóval kisebb érdeklődést tükröző számú – hozzászólásai is a jelzett ideológiai törést tükrözték. Kiemelni talán csak a néppárti Nagy József (Híd-Most) hozzászólását érdemes, aki azzal indokolta a 2017-es határozatot elutasító álláspontját, hogy „nem ért egyet azzal, hogy választanunk kellene a nemzeti szuverenitás és a demokrácia között vagy a független tagállamok és az Európai Unió között”.

Ehhez képest érdekes látni, hogy mennyivel összetettebb a helyzet a lengyel helyzetről szóló vita és határozat esetében. A magyar belpolitika végletes megosztottságára a lengyel kormány természetesen bizton számíthatott: a magyar kormánnyal való párhuzamokat részletező szocialista, illetve zöldpárti képviselők természetesen a határozat mellett, az ügyek belpolitikai jellegét hangsúlyozó, a lengyel kormány demokratikus legitimitására hivatkozó magyar kormánypártok és a Jobbik pedig a határozat ellen érveltek és szavaztak.

A térségbeli EP-képviselők többsége mégis támogatta a határozatot, méghozzá döntően azért, mert a szlovák és a cseh néppárti képviselők is megszavazták azt. Némileg talán meglepő, hogy még a cseh kommunista Kateřina Konečná is támogatta a határozatot, a párt euroszkeptikus álláspontjával fennálló ellentétet azzal oldva fel, hogy ő ugyan elvi szinten ellenzi a tagállami belpolitikába való uniós beavatkozást, de a konkrét esetben a lengyel kormány olyan messzire ment, egyet kell értenie a kezdeményezéssel. A lengyel kormány egyetlen igazán harcos cseh védelmezője így az ekkor még az EFDD euroszkeptikus frakcióban ülő Petr Mach (Svobodní) volt. Hasonló a helyzet a szlovák képviselők esetében is: közülük hozzászólásával csak a más említett ECR-es Žitňanská utasította el a lengyel kormánnyal szemben kritikus kezdeményezést, ebben az esetben is az uniós kompetencia hiányára hivatkozva. A két szlovákiai magyar képviselő közül egyéként Nagy János – a néppárti frakció többségi állásfoglalását követve – igennel szavazott, Csáky Pál viszont nem vett részt a szavazáson.

A csehországi médiahelyzet – szavazásig egyelőre nem jutott – vitájában magyar részről csak Szanyi Tibor szocialista képviselő volt aktív, így ennek a vitának a résztvevői is megtudhatták, hogy ha Bizottság idejében foglalkozik a magyar médiahelyzettel, akkor most a csehek se járnának ott, ahol. Az Andrej Babiš pártvezér-médiamogul összeférhetetlenségi ügyei körül gomolygó, természetesen cseh hozzászólók által dominált vitához egyébként a többi térségbeli ország képviselői sem tettek sokat hozzá érdemben. Igaz, a lengyel Jarosław Wałęsa (Néppárt, PO) hozzászólásából legalább az kiderült, hogy támogatja a kérdés vizsgálatát és kritikusan szemléli a cseh belpolitikában kialakult helyzetet, a szlovák ECR-es Škripek hozzászólásaiból pedig az, hogy a vitát – többek közt a hagyományos sajtó tulajdonlása szerepének az internet korában történő leértékelődése miatt – értelmetlennek, illetve cseh belügynek tartja. Talán érdekesebb, hogy Csehországon belüli megoldást sürgetett a lengyel szocialista Bogusław Liberadzki (SLD) is, igaz, ő ezt nem elvi álláspontként, hanem a cseh hozzászólások tartalmát értékelve tette.

Volt viszont szavazás a török helyzetről szóló, az Erdogan-kormánynak az emberi jogok és a hatalommegosztás szempontjából vitatott intézkedései miatt konfliktusos jelentés esetében. Ez a vita persze a török tagjelölti státusz miatt eleve más keretek között zajlott, és az EP egészéhez hasonlóan a V4-es EP képviselők is nagy többséggel támogatták a törökországi folyamatokkal szemben kritikus határozat elfogadását. Sőt, a vitában a térségből érkezett egyetlen hozzászóló az euroszkeptikus Branislav Škripek (ECR, OLANO) volt, aki újabb kritiku