A gengszterek fogják eldönteni, melyik nap ölnek meg – új platform a veszélyben lévő újságírók védelmére

Stories stay alive, „a sztorik túlélik”  szlogennel indul útjára egy oknyomozó újságírók támogatását célzó platform, a Riporterek Határok Nélkül finanszírozásával és az ICIJ nemzetközi újságíró konzorcium közreműködésével.  A Freedom Voices Network várhatóan szeptemberre lesz operatív, jelentette be múlt kedden a cannes-i filmfesztivál margóján futó, dokumentumfilmeknek szentelt Doc Corner keretében Laurent Richard, francia újságíró, oknyomozó dokumentumfilm rendező.

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Az új platform célja, hogy biztonságos elhelyezést nyújtson olyan érzékeny anyagoknak, amelyek a szerzők bebörtönzése, túszul ejtése vagy meggyilkolása esetén, a kollégák révén feldolgozásra kerülhetnének. Richard szerint a rendszer kvázi életbiztosításként működne, ha az érintett sajtómunkásokkal történik valami, instrukciói alapján kerülnének felhasználásra az információk. A szóba jövő témák lehetnének az adóelkerülés, emberi jogok vagy például környezetvédelem, és mindez különösen a diktatórikus rezsimek esetében lehetne életmentő.

Az információk kódolása TOR hálózaton valósul majd meg, és többek között Edward Snowden közreműködik a technikai háttér kialakításában. A 2013-as revelációi óta Oroszországban élő Snowden, akinek tartózkodásiját nem régen hosszabbították meg 2020-ig, a távolból is elnökli a Freedom of the Press Foundation nevű, San Franciscóban bejegyzett szervezetet, amely többek között a The New York Times és a The Guardian által használt biztonsági programokat gyárt. Richard szavaival csodásnak találta az ötletet, és néhány telefonbeszélgetés után döntött úgy, hogy ő is megpróbál segíteni.

„Ha nem írnék többet, az lenne a halál”

Ha már működőképes lenne a Freedom Voices Network, talán többet tudhatnánk a május 15-én elhunyt Javier Valdez Cardenas halálának okairól, talán a mexikói újságíró ma is élne. Az 50 éves Valdez több könyvet írt a drogháborúról és a vele összefonódó korrupcióról, az általa alapított hetilap szerkesztőségétől néhány utcányira lőtték le.

Mint 14 éve szinte minden hétfőn, reggel bement a szerkesztőségi értekezletre, utána pedig írt egy cikket a tanárszakszervezet aznapi tüntetéséről, majd kocsiba ült.

Valdez halála után számos megmozdulás, tiltakozás szerveződött szerte az országban, fotó: Getty Images, forrás

Néhány perc múlva egy másik autó tartóztatta fel, az abban utazó 2 maszkos férfi a szemtanúk szerint kiszállította Valdezt járművéből, és 1-2 perc beszélgetés után letérdepeltették, majd 12 golyót eresztettek belé – ez a szám, a tizenkettő szerepel az újság nevében is.

Előrebukott testét alapító szerkesztő társa találta meg, híres kalapja épp csak félrecsúszott a fején. Valdez autójára is rábukkantak később, nem messze a tetthelytől – mindezt, bár a bérgyilkosok útvonalán és a kivégzés helyszínén is több biztonsági kamera található, azok nem rögzítették, ugyanis Sinaloa állam fővárosa, a 860 000 lakosú Culiacán önkormányzata több mint egy éve nem fizet az üzemeltetőknek.

„Lehet, hogy félünk, de akkor is tovább tudósítunk erről az emberi tragédiáról”

Ismael Bojórquez egy héttel később mesélte el egy szikár hangvételű cikkben, hogyan fedezte fel kollégája holttestét véletlenül az utcán, először arra gyanakodva, hogy valakit elgázoltak. A Ríodoce alapításakor, amikor az újságíróknak nem volt semmijük, csak „egy maroknyi álmuk”, és megunták, hogy a helyi történetek nem érdeklik a szövetségi médiát, a drogkartelléről hírhedt Sinaloa kormányzója „ki akarta őket éheztetni”.

Nem sikerült, és bár nem gazdagodtak meg, de egy jó minőségű, lassan mérvadóvá vált helyi lapot tudtak működtetni, majd másfél évtizeden keresztül, átvészelve a kartellek sorozatos háborúit is, „mindössze” egy, a szerkesztőségbe bedobott kézigránáttal.

Az utolsó fordulatot az állam leghíresebb szülötte, Chapo Guzmán 2016-ban történt letartóztatása hozta meg, amikor az idén januárban az USA-nak kiadott drogbáró gyermekei újabb harcba indultak a helyi biznisz kontrolljáért.

Az 1957-ben született Guzmán 2003 óta Mexikó piacvezető drogkereskedője, 2009 és 2011 között a Forbes magazin szerint a világ 100 legnagyobb hatalmú embereinek egyike volt, Mexikóban csak Carlos Slim milliárdos üzletember előzte meg.

A világ első számú kokainfogyasztó országa, az Amerikai Egyesült Államok hatóságai szerint „első számú közellenség” Guzmánt legendás szökése tette végleg világhírűvé. 2014 februárjában történt letartóztatása után alig 17 hónappal egy másfél kilométeres alagúton át szabadult „bombabiztos” börtönéből, hogy félévvel később újra elfogják, majd kiadják Washingtonnak a mexikói „közéletről” nyilván rendkívül érdekes információkkal rendelkező bűnözőt.

Valdezék tehát a világ egyik legveszélyesebb környékén próbáltak tudósítani a drog és az ellene folytatott háború pusztításáról, ahol az utóbbi hónapokban a kartellek közötti harc médiacsatává fajult: a Chapo-klán ellenségei nyilatkoztak a Ríodocénak, ami Bojórquez szerint összefügghet Valdez halálával. Több fenyegetés és figyelmeztetés érkezett, hogy ne közöljék az általa készített interjút, majd az ominózus lapszámot a Guzmán-fiúk megvették volna, de mivel ezt a szerkesztőség elutasította, a megjelenés napján, a kézbesítők mögött haladva felvásárolták az összes példányt.

Diákok tisztelegnek Valdez emléke előtt, forrás

A feszültség növekedése miatt hónapok óta szó volt róla, hogy Guzmán elhagyja a várost, esetleg újságíró szervezetek segítségével külföldön vészel át néhány hónapot, de ő családja miatt halogatta a döntést, az újságnál pedig nem erőltették a dolgot. Aztán úgy tűnt, minden elcsendesül… a gyilkosság napjáig. A lapigazgató szerint hiba volt beszállniuk a kartellek „médiaháborújába”, de a tragédia nyomán „senki nem tette fel a kérdést, folytatják-e, ez mindenki számára magától értetődő volt”.

Narkó-újságírás

Javier Valdez halála óriási tiltakozást váltott ki, nemcsak szűkebb hazájában, de a dél-amerikai kontinensen és szerte a világon is. Számtalan megemlékezés jelezte, hogy Valdez nemcsak a drogbiznisz pusztításának egyik legintimebb és beavatottabb riportere volt, de halála, akárcsak az utolsó csepp egy túlcsorduló pohárban, felszínre hozza az utóbbi évtizedek büntetlen gyilkosságai keltette felháborodást is.

Az idén ő a hatodik sajtómunkás, akit meggyilkolnak Mexikóban, egy a több mint 100 újságíró közül, aki 2000 óta feltételezhetően munkája miatt halt meg, és akiknek gyilkosait, a felbujtókat éppúgy, mint a kivitelezőket sosem találják meg. Az, hogy Mexikó az utóbbi másfél évtizedben a világ egyik legveszélyesebb helyévé vált a médiában dolgozók számára, összefügg azzal, hogy maga az ország is az egyik legveszélyesebb hely lett a világon, ahol a szervezett bűnözés és a politika összefonódása csak szorosabbá vált az utóbbi években.

A Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézetének (IISS) május elején megjelent összesítése szerint Szíria után a közép-amerikai országban szedett legtöbb áldozatot egy fegyveres konfliktus. A tavalyi év 23 000 halottjával gyilkosabb volt, mint az iraki (17 000) és afganisztáni (16 000) háborúk. Bár a szomszédos Salvador, Honduras és Guatemala területén is súlyos számokat produkált az erőszak (összesen 16 000 halott), a mexikói helyzetet, ahol a fragmentálódó kartellek közötti harcok csak növelik az áldozatok számát, a nemzetközi közvélemény közönye kíséri.

Ez talán nem független attól, hogy a mexikói kormányzat és maga a drog elleni háború is a szövetséges Egyesült Államok jelképes és konkrét támogatásával zajlik. Ahogy maga Valdez fogalmazta meg, amikor 2011 őszén átvehette a Committe to Protect Journalists (CPJ) díját, amelyet olyan sajtómunkásoknak és jogvédőknek adnak, akiket fenyegetés vagy erőszak ért munkájuk közben:

„Ez egy háború? Igen. A narkó kontrolljáért folyik. És mi, a polgárok szolgáltatjuk hozzá a halottakat. És a kormányok, Mexikóé és az Egyesült Államoké, a fegyvereket. És ők, a csúcsra jutott láthatatlanok, a rejtőzködők, a kormányokon belül és kívül, ők seprik be a nyereséget.”

„Culiacánban, Sinaloában, Mexikóban veszélyes élni, és újságírást csinálni olyan, mintha egy láthatatlan vonalon járnánk, amelyet azok a „gonoszok” húztak meg, akiket a kábítószerbizniszben és a kormányban találunk… Ilyen az élet majdnem az egész országban, vigyázni kell mindennel és mindenkivel, és sokszor nincs kihez fordulni.

Könyveimben elmeséltem azt a tragédiát, amely Mexikó osztályrésze, és ami miatt szégyellnünk kellene magunkat. Az ifjúság úgy fogja megőrizni emlékezetében, mint egy háborús időszakot, dns-ét golyók, puskák és vér tetoválták. Ez a holnap meggyilkolásának egyik formája. Saját jövőnk gyilkosai vagyunk. …

Ezt a díjat a bátor újságíróknak szeretném dedikálni, és azoknak a gyerekeknek és fiataloknak, akiknek osztályrésze a lassú halál. Ezeknek az áldozatoknak szerettem volna arcot és nevet adni, ezt az elkeserítő, szomorú panorámát szerettem volna felfesteni, ezeket a gigantikus lépéseket, amelyek a legrövidebb úton vezetnek az apokalipszis felé – ahelyett, hogy számoljam a halottakat és adatokra redukáljam őket.

Ez a díj olyan, mint egy világító torony a vihar túloldalán, egy biztos kikötő, az ítéletidőn túl. A Ríodocénál megtapasztaltuk a legmorbidabb magányt, mert bármit is publikáljunk, nincs visszhangja és folytatása, és ez az elhagyatottság még sérülékenyebbé tesz bennünket.

De mindennek ellenére, önökkel és ezzel a díjjal, azt mondhatom, van hol menedéket találnom, és kevésbé érzem magam egyedül. Nagyon köszönöm.”

Miért csinálják tovább?

A Valdezhez hasonló pályájú újságírók halálakor önkéntelenül felbukkan a kérdés, miért folytatta, ha pontosan tudta, hogy veszélyben az élete? Gabriela Polit egy texasi egyetem professzoraként évekkel ezelőtt elemezte Valdez rövid, novellaszerű írásait, amelyekben a fenti szöveghez hasonlóan, letisztult, érzékletes és empatikus stílusban állít emléket a drogok és a drog elleni háború áldozatainak. A kutatónak egy austini tévé tette fel a kérdést Valdez halála napján:

„Hogy miért csinálta? … Mintha elmesélni az erőszakot egyéni és tudatos választás lenne, amikor az ember foglalkozást  választ. Ezeket a férfiakat és nőket, anyákat, apákat, testvéreket, barátokat azért ölik meg, mert újságírók, de a mexikói társadalom tette őket az iszonyat íróivá. Arról a társadalomról írnak, amelyben élnek, és az iszonyat bekerítette őket, elárasztotta a szájukat szavakkal, amelyekkel megnevezhetik, és metaforákkal, amelyekkel menekülhetnek előle, megfájdította a tarkójukat, belakta az éjszakáikat, és belecsempészte a félelmet a legintimebb érzelmeikbe. Kényelmetlen tanúk, de nélkülözhetetlenek, ha tudni akarjuk, mi történik velünk. Valdezzel az egyik legjobbat ölték meg közülük. …

A büntetlenség jóideje elfoglalta Sinaloa életét, és Valdez szövegei, azokról az apró történésekről, amelyek révén megnyilvánult a társadalom dekompozíciója, szétesése a mindennapi kapcsolatokban, ennek legfőbb tünetére mutattak rá. Ha nincsenek olyan intézmények, amelyek fenntartják azt az elképzelést, hogy a közjó (az igazságosság keresése) lehetséges, semmi sem indít arra, hogy egy közösség részeként azonosítsuk magunkat.

Ezért abban a világban, amelyről Valdeznek kellett írnia, minden „ér”, és mindenki egyénileg keresi a boldogulást. Talán ez az az világ, amelyben minden társadalom leledzik, csak Culiacánban felmagasztalt formájában látjuk. Sokan hittük, hogy Valdezt megvédte a bajtól az a szépség és intimitás, amellyel feltárta ezt a titkot, és bár mindannyian aggódtunk érte, a halálát sosem képzeltük lehetségesnek.”

Ha egy újságíró az életét kockáztatja egy információért, kötelességünk, hogy folytassuk munkáját

– fogalmaz Laurent Richard, aki szerint a hasonló projektek érdekében együttműködő újságírói munkának nagy jövője van. A Panama Papers esetében 380 újságíró dolgozott együtt 11 millió dokumentumon, a legnagyobb titokban, de Richard megemlít egy azerbajdzsáni kezdeményezést is, ahol hasonlóképpen jártak el az újságírók 2014-ben, miután egyik kolléganőjüket letartóztatták. Szavai mintha Valdez mondatait visszhangoznák: ha az újságíróval valami történik, az ő utasításait követve, működésbe lépnének kollégái, akár egy igazi, csak épp decentralizált szerkesztőség, amely ellenőrzi és összerakja az információkat – egyszerre figyelmeztető világító torony és menedék, hogy ne érezze magát egyedül.

A népek küzdelmei és a földért folytatott harc volt az eredeti témája az Őslakos Kongresszusra készült festménynek; végül a Gran OM & El Dante kollektíva művére felkerült Valdez portréja is, forrás

A Freedom Voices Network őszi indulásáig még hónapok vannak hátra, de az már most bizonyos, hogy Valdez küzdelmeit mások viszik tovább hazájában. Halála után néhány nappal felkerült egy falfestményre, amelyet a jövőre esedékes választásokra készülő Nemzeti Őslakos Kongresszus rendelt fiatal művészektől. Valdez korábban személyesen is támogatta őket, pénzzel és más eszközökkel, „mindig arról beszélt, hogy fontos kimenteni a köztereket, a narkókultúra és jelenlegi politika korrupciója elleni harc részeként„, és ezért tetszett volna neki, ha így, az utcán örökítik meg portréját.

Dante Aguilera Benítez, a festményt készítő kollektíva egyik tagja beszél Valdezről

Javier Valdez „mindig hitte, hogy minden ember, a saját lövészárkából, a saját tereiben megharcolhat a minket ostromló sötétség ellen„, alakja nemcsak újságíróként volt jelképes, hanem azzal kapcsolatban is, amit egy állampolgár szerepe jelent. „Azt gondoljuk, hogy művészként is társadalmi szerepet kell gyakorolnunk, és ezekben az időkben szükséges, hogy mindenki csatlakozzon, és a rendelkezésére álló eszközökkel ellensúlyt képezzen.”

Dobsi Viktória

Címlapkép: Javier Valdez holtteste Culiacán egyik utcáján, 2017. május 15-én, fotó: Cuartoscuro/Especil Juan Valdéz, forrás.

Ha érdekesnek találtad a cikket, kövesd a Világtérkép Facebook-oldalát!