Veszélyes-e kipát viselni a francia utcákon?

Alig egy hónappal a januári párizsi merényletek után egy izraeli újságíró videója meglehetősen ijesztő képet adott arról, milyen reakciókkal szembesülhet valaki, ha a francia utcákon kipában mutatkozik. Most egy gall páros is megismételte a kísérletet, és tapasztalataik egészen másképp alakultak.  

Zvika Klein, az izraeli NRG portál újságírója a januári merényletek után néhány héttel tette közzé másfél perces videóját, amely a leírás szerint 10 órányi séta képeiből lett összevágva, miközben Klein Párizs és külvárosainak utcáit járta, és számos sértésben volt része.

86%

Év végéig még

14 672 646 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A videót kísérő „Sértések, pillantások, köpések: 10 óra Párizsban a fejeden egy kipával” című, 3 nyelven olvasható cikkben az újságíró leszögezte, hogy „manapság Párizs bizonyos negyedeibe tilos belépniük a zsidóknak”, és saját tapasztalatáról többek között azt állította, hogy

„Olyan volt, mint Rámalláh óvárosában sétálni. A nők többsége burkát visel. A férfiak többsége muszlim típus. Mindenütt arabul beszélnek.”

A szövegben több olyan szituációról is olvashatunk, amit a videón nem látunk, így pl. az egyik ilyen „muzulmán többségű” negyedben egy kisgyerek azt kérdezi édesanyjától: „Anyu, mit csinál itt ez a férfi? Nem tudja, hogy meg fogják ölni?” Klein különféle többé-kevésbé sértő reakciókról számol be, van, aki kérdőre vonja, van, aki egyenesen felszólítja a távozásra, akadnak agresszívabb gesztusok, beszólások és köpések is. A történet végén az őt kísérő biztonsági őr megállapítja, hogy „Még néhány perc, és meglincselnek bennünket … Húzz el innen azonnal”. Klein cikkének konklúziója a párizsi zsidókról szól, akik szerinte „esténként inkább nem mennek sehová, otthon nagyon biztonságban vannak”.

Franciaországban természetesen viszonylag nagy visszhangja volt a hírnek, a videót majd 5 milliószor láttak a youtube-on, ezért is dönthetett úgy két francia sajtómunkás, maga is próbát tesz, hogy saját bőrén tapasztalja meg, veszélyes-e kipát hordani a francia utcákon. Félórás dokumentumfilmjüket október közepén sugározta a France2 állami televízió oknyomozó magazinja.

Thierry Vincent 120 kilométert tett meg 12 nap alatt, gyalog és tömegközlekedési eszközökön utazva, Párizsban, Lyonban, Strasbourgban és elővárosaikban, biztonsági őr nélkül, a rejtett kamerát kezelő operatőr, Julien Nativel társaságában. 60 órányi felvételt rögzítettek, miközben felkeresték a politika és a média által „konfliktusosnak” tartott településeket is a nagyvárosok agglomerációjában. Konklúziójuk némileg árnyalja Klein megállapításait.

A film egy zsidó ünnepen kezdődik a Párizs közelében fekvő Créteilben, ahol a látszólag idilli hangulattal kontrasztban, két tucat kamionnyi rendőr emlékeztet arra, hogy a merényletek legfőbb potenciális célpontjai között vannak a zsidó közösségek. Bár arcukat vállalva kevesen nyilatkoznak az antiszemitizmusról, de szinte minden megszólított jelenlévőnek vannak idevágó történetei: elsősorban verbális agressziókról számolnak be, de egyikük testvérét meg is ütötték az utcán.

A riport ezután felidézi Klein videójának keletkezési körülményeit, és bevágják az amerikai Fox News interjúját is, ahol a műsorvezető megállapítja, hogy Benjamin Netanjahu nemhiába buzdítja távozásra az európai zsidókat, hisz az antiszemitizmus növekvőben van – Klein pedig maga is elismeri, hogy aggódott a saját életéért, majd még explicitebben fogalmazza meg, amit cikke is sejtetett:

„A muszlimok antiszemitizmusáról beszélünk, akik nem ismerik el a zsidók jogát a létezésre, ezért erőszakos tetteket követnek el” – a mondat a francia törvények szerint büntethető, teszi hozzá Thierry Vincent.

A 60 órás gyaloglás meglepő élményeket hoz végül, Vincent, aki sértésekre és agresszivitásra, ellenszenvre készült fel, végül leginkább közönnyel találkozott, és több pozitív reakcióval. Szinte zavarba jön, amikor egy muszlim kendős asszony Shalommal köszönti, és miután több – a közbeszédben gyakran veszélyesnek beállított fiatal srácokból álló – csoport mellett is elmegy, és végül megszólítják, a felvezető „sétálgatunk?” kérdést követően barátságos csevej következik a szép időről, majd még teára is meginvitálják.

A fiúk elismerik, hogy még sosem láttak erre kipát (Ah, kipában jött, normális!), de úgy vélik, „errefelé semmilyen veszély nem fenyegeti, fütyülünk erre, mind egyformák vagyunk”, és az egyikük megjegyzi, hogy édesanyja szomszédja már 30 éve egy zsidó nő. Amikor Vincent felveti, hogy mégis gyakran hallani, hogy a zsidókat agresszió éri a külvárosi negyedekben, a reakciók a következők: „K…a hazudozók. Az az újságírók hibája. Mert meg akarnak osztani bennünket. Rossz benyomást akarnak kelteni a muszlim vallásról és a „negyedekben” élő fiatalokról. Micsoda marhaság, nem inna valamit?”

Vincent szerint több tucat hasonló beszélgetésben volt része; a filmben még egy látható, a párizsi Barbès negyedben, ahol az utca egy négyzetméterére eső arab férfiak száma bizonyára a legnagyobb a francia fővárosban, egy srác meg is nyugtatja, „Ne aggódjon, itt nincs rasszizmus, itt mindenki szabadon éli a saját a vallását, és azt csinál, amit akar.” Szelfik készülnek a kipás férfival, mielőtt „minden közösségi oldalra felraknák őket”, az újságíróktól pedig így búcsúznak: Legyetek üdvözölve, srácok.

Thierry Vincent 60 órás kísérlete alatt végül egyetlenegy agresszió, támadás vagy sértés sem érte. Az antiszemitizmus természetesen létezik, és súlyos probléma Franciaországban, teszi hozzá rögtön. A film nagyobb része egyébként erről is szól majd, de előbb az újságírók utána akarnak járni a két kísérlet közötti drasztikus különbség lehetséges okainak, és felkeresik Zvika Kleint Izraelben. Az újságíró egyben cionista aktivista, korábban az izraeli hadsereg kommunikációs részlegénél dolgozott, jelenleg pedig egy vallásos napilapnál, az nrg portál mellett, mindkettő tulajdonosa a Benjamin Netanjahuval jó kapcsolatokat ápoló, a republikánus pártot bőkezűen támogató amerikai milliomos, Sheldon Adelson.

Klein nem ad magyarázatot arra, hogyan lehetséges, hogy ennyire különböző eredményre jutottak, bár örül a francia kolléga pozitív benyomásainak, a saját élményei akkor is frusztrálóak voltak. (Itt derül fény egyébként arra, hogy Klein egyáltalán nem beszél franciául, és nem is élt az országban.) Amikor nekiszegezik a kérdést, mit gondol arról, ha egyesek propagandaként tekinthetnek a videójára, azt válaszolja, hogy a „cionizmus céljai között szerepel a zsidók visszatérése Izraelbe. Semmi olyasmit nem találtunk ki, ami ne létezne. Nem hiszem, hogy e videó miatt bárki is Izraelbe költözne.”

Az utóbbi állítást nehéz cáfolni vagy bizonyítani, ami bizonyos, az az, hogy a bejelentett antiszemita tettek száma jelentősen növekszik Franciaországban, a tagektől kezdve a fizikai agresszióig, a 2013-as 423 eset után, 2014-re 851-re nőtt. De ahogy a France2 kísérlete is illusztrálja, tévedés vagy a valóság elferdítése lenne azt állítani, hogy az antiszemitizmus és a zsidók elleni agresszió kizárólag a muszlim vagy az arab lakosság, esetleg ezen belül bizonyos szociológiai csoportok felelőssége lenne; ahogy azt is, hogy a lakosság ezen csoportjai általában és jellemzően antiszemiták, „veszélyesek” vagy agresszívek lennének.

Harc az iszlámista terrorizmussal kollaboráló média ellen

Jelen írás forrása a Buzzfeed francia oldalán megjelent cikk, melynek szerzője, David Perrotin, múlt szombaton a magyar hírekbe is bekerült, miután az AFP francia hírügynökség épülete előtt több fiatal férfi támadt rá, a Zsidó Védelmi Liga (Ligue de défense juive. LDJ) szélsőséges szervezet tüntetésén. Perrotin szerint egy nő felismerte, és odaszólt neki: Várjon csak, hívom az LDJ-t!, majd hamarosan kb. tízen üldözőbe vették, és több ütést is kapott, mielőtt be tudott volna menekülni az épületbe. Az LDJ, amelynek Perrotin több cikket is szentelt korábban, elhatárolódott az esettől, amely szerinte a rohamrendőrök felelőssége.

Október 22-én az LDJ felhívására mintegy százan gyűltek össze, „AFP collabo”, „Eljövünk majd értetek!”  kiáltásokat skandálva a hírügynökség épülete elé, hogy „számon kérjék az Izraellel kapcsolatban dezinformáló média bűneit”.  A Guardiannak az egyik tüntető azt nyilatkozta, hogy az „AFP-hez hasonló szervezeteknek dolgozó újságírók az iszlamista terroristákat támogatják”. Később petárdák és más lövedékek is bevetésre kerültek, a rendőrség pedig könnygázzal oszlatott.

Ahogy az esetről beszámoló Le Monde is megjegyzi, a tüntetés engedélyezésére annak ellenére került sor, hogy az LDJ szélsőségesen erőszakos szervezet. Legutóbb tavaly nyáron lángolt fel a vita arról, hogyan lehetséges, hogy az USA-ban és Izraelben egyaránt betiltott Jewish Defence League francia szárnya legálisan működhet, hiába hírhedtek erőszakos akcióikról. 2014 júniusában két tagjukat 6 és 10 hónap letöltendő börtönre ítélték, amiért bombát helyeztek egy fiatal zsidó férfi autója alá, aki blogján anticionista megjegyzéseket tett.

A dokumentumfilm nagyobb része az áldozatokkal foglalkozik, megszólal egy tanár, akit egyik este összevertek az utcán; egy zsugorodó zsidó közösség rabbija, de egy olyan családdal is találkozunk, akik az emigráció mellett döntöttek – akárcsak 5100 francia idén január és augusztus között, ami az izraeli hatóságok szerint a tavalyelőtti szám duplája. Érveik között első helyen állnak: Ilan Halimi, akit 2006-ban napokon át kínoztak, majd brutálisan meggyilkoltak; Mohamed Merah, akinek 2012-ben 7 áldozata közül 4 zsidó volt, hárman gyerekek; és a kóser vegyesbolt, ahol idén január 9-én négy embert ölt meg Amedy Coulibaly. A családfő szerint Franciaország háborúban áll az iszlamofasizmussal.

Egy másik áldozattal, egy 2003-ban arab fiatalok által megütött rabbival is megismerkedünk, aki az agressziót követően megalapította az első zsidó-muszlim barátság egyesületet. 12 éve járja az országot, megszólítva a járókelőket, több-kevesebb sikerrel bizonyítva, hogy az izraeli-palesztin konfliktus nem határozhatja meg a francia polgárok közti viszonyt, és a közvetlen kommunikáció segíthet az előítéletek feloldásában.

Végezetül az antiszemitizmus merőben más arcai is felbukkannak… 3 héttel a januári merényletek után ment végbe a legjelentősebb sírgyalázás egy izraelita temetőben. Az elzászi városkában 250 sírt rongáltak meg, és ugyanazon az éjjelen felgyújtották egy részben zsidó család erdei házát is, ami porig égett. Az elkövetők tősgyökeres, középosztálybeli családok fiatalkorú gyermekei, szüleik között vannak a település elöljárói is. A srácok nyíltan terjesztették a gyűlölködő, revizionista, zsidóellenes kontentet a Facebookon, jellemző tüneteként annak a trendnek, amelyben az internet vált a szélsőjobb és az antiszemitizmus, a holokauszttagadás fórumainak elképesztően dinamikusan fejlődő, s nehezen szabályozható eszközéve. Ahogy egy internetes hálózatokra specializálódott cég szakértője megállapítja, a legjobb márkák stratégiája is elbújhat a gerilla módra terjeszkedő hálózatok professzionalizmusa mögött.

Kapcsolódó cikkeink:

A francia dzsihadizmus természetrajza – így nevelkedtek a párizsi vérfürdő tettesei

Merénylet Párizsban – Akkor sem félni

Álkeresztény rasszizmus: a francia jobboldal erősödő trendje

Izrael-Palesztina: egy aszimmetrikus konfliktus visszhangja a francia médiában

Természetesen Thierry Vincent-ék kísérlete, és maga az egész riport sem adhat átfogó képet erről a súlyos, és konkrét társadalmi feszültségeket gerjesztő problémáról. Ahogy a statisztikák is csak megközelítőleg vázolnak bonyolult társadalmi folyamatokat, de ezzel együtt is tanulságosak lehetnek. Az Emberi jogok nemzeti konzultatív bizottsága (CNCDH) 1990 óta készíti a bejelentett esetekre és kutatásokra épülő elemzését, a legfrissebb idén áprilisban jelent meg, A rasszizmus, antiszemitizmus és idegengyűlölet elleni küzdelem címmel. A már idézett számok (itt olvasható egy összefoglaló) az antiszemita tettek masszív növekedését mutatják az utóbbi években, miközben a kutatók szerint az utóbbi időszakban jóval dinamikusabban terjed az iszlámellenesség, mint az antiszemitizmus.

Sőt, hosszabb távon és általában véve is igaz, hogy a zsidókra jóval elfogadottabb kisebbségként tekint a francia társadalom túlnyomó többsége (az ún. toleranciaindexük 79,5, ami a feketékre vonatkozóan 73,6, és 62,16 az észak-afrikaiak, 53 a muzulmánok, 28,5 a romák esetében.) Míg 1946-ban csak a franciák harmada állította, hogy „a zsidók olyan franciák, mint bárki más”, ma ez 85% (a muszlimok esetében 20 ponttal kevesebb); 86% büntetné a „mocskos zsidó” kijelentést – ennél többen (90%) csak a „mocskos francia” kiszólást szankcionálnák, míg a más csoportokra vonatkozó inzultusok elfogadottsága jóval nagyobb.

Ezzel együtt is masszívan jelen vannak olyan előítéletek, amelyek a pénzhez való speciális viszonnyal (63%), vagy a túl nagy hatalommal (37%) kapcsolatosak. A zsidó közösség megítélésnek változását több politikai-társadalmi folyamat is befolyásolja – így pl. a kutatók megjegyzik, hogy a zsidó személyeket célzó merényletek után hozott állami intézkedésekkel párhuzamosan, paradox módon romlott a zsidók megítélése. Vagy utalnak arra, hogyan befolyásolják a közel-keleti folyamatok, az erőszak fellángolásai a francia viszonyokat; hogy milyen szerepe van ebben az izraeli kormánypolitika növekvő népszerűtlenségének és azoknak a meghatározó zsidó szervezetnek (pl. CRIF), amelyek feltétlen jelleggel állnak ki a mindenkori izraeli kormány döntései mellett.

A fentiek ellenére is az azonban a kutatók konklúziója, hogy az antiszemitizmust nagyjából ugyanazok a faktorok magyarázzák, mint a többi előítéletet. És hozzáteszik:

„Az antiszemitizmus, a bevándorlóellenes rasszizmussal ellentétben, a megkérdezett személyek származásától függetlenül átszeli a kutatásban vizsgált minta egészét. Az antiszemita előítéletek aránya a méréseink szerint ugyanolyan magas a nem európai szülőkkel vagy nagyszülőkkel (elsősorban maghrebi származású) rendelkezők körében, mint azoknál, akiknek nincsenek külföldön született felmenőik. A bevándorló eredetű (ma elterjedt kifejezéssel: a diverzitásból származó) Franciaország nem antiszemitább – épp annyira antiszemita –, mint az átlag.”

Dobsi Viktória

Az illusztráció a France2 riportjának egyik jelenete, a felirat szövege a következő: „Micsoda hülyeség, nem kér valamit inni?” Forrás.

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 945 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alapműködésünk közösségi finanszírozású legyen.Tudnivalók itt.