„Hogyhogy él? Felborítja a számozást!” Megszólal az Aszad-rezsim fotósa

A szíriai biztonsági szolgálatok módszeresen halálra kínozzák a foglyokat, ugyanakkor mindent rutinszerűen dokumentálnak, és senki nem gondol arra, hogy ezek a fotók egyszer majd bizonyítékként szolgálhatnak.

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Két éven keresztül, 2011 és 2013 között fényképezte egy katonai fényképész az Aszad-rezsim által halálra kínzott foglyok meztelen holttesteit. A szolgálati számítógépén levő fotókat aztán titokban lemásolta, cipőjébe, övébe rejtett adathordozókon vitte haza, majd egy barátja segítségével csempészte ki az országból.

Miközben az Asszád-rezsim emberiség elleni bűntetteit hátborzongató alapossággal dokumentáló, 55 ezer fotó bejárta a világot, a szír fényképésznek sikerült megőriznie névtelenségét.

A The Guardian újságírójának sikerült felvennie a kapcsolatot Samival, a fényképész segítőjével és barátjával, majd egy idő múlva maga a fényképész is ráállt arra, hogy Caesar álnéven interjút adjon. A kezdeti bizalmatlan, feszült hangulat után Caesar – aki jelenleg Nyugat-Európában van – végül több, mint 40 órán át beszélt.

Alább részleteket válogattunk az interjúk alapján készült The Guardian-anyaból.

“A háború előtt olyan bűncselekmények és balesetek helyszíneit fotóztam, melyekben katonák is érintettek voltak. Például öngyilkosságok, vagy vízbe fúlások; közlekedési balesetek vagy leégett házak. (…) Fényképezd le ezt a személyt, vagy azt a tárgyat – mondta a nyomozó nekünk, amikor megérkeztünk. A mi munkánk kiegészítette az ő munkájukat. (…)

Könnyű, ezért népszerű munka

Abban az időben ez a munka népszerű volt az alacsonyabb rangú katonák között. Sokan szerettek volna ide bekerülni, mert nem volt nagyon nehéz munka. 2-3 naponta volt munkánk, és mi dönthettük el, hogy viselünk egyenruhát vagy sem.

A tisztek nem voltak túl lelkesek. A fényképészek és az archívum dolgozóinak az irányításáért nem járt elismerés, és a katonai rendőrségnek nem volt különösebb hatalma. (…) Mivel civilekkel nem volt dolgunk, csúszópénzt nem kérhettünk úgy, mint a vámosok vagy a kormányhivatalok.

A biztonsági szolgálatokban és a hadseregben nem volt befolyásunk. Senki nem figyelt a munkánkra a hierarchiában, a mi egységünk nem számított. (…)

Egy nap egy kolléga azt mondta, hogy néhány civil holttestét fogjuk lefotózni. Ő épp végzett a Daraa tartománybeli tüntetők holttesteivel; ezek voltak a polgárháború első hetei, 2011 márciusában vagy áprilisában. Sírt, mikor elmondta nekem: ‘a katonák tiszteletlenül bántak a holttestekkel, a bakancsaikkal rájuk tapostak, és üvöltötték: a k…a anyátok!

Pár hónap múlva már csak számok

(…) Amikor behívtak hogy elkészítsen a fotókat, megértettem, mi zavarta. A tiszt azt mondta, a halottak terroristák – ez azonban nem volt igaz, egyszerű tüntetők voltak. (…) Kezdetben minden holttesten ott volt a neve, egy idő – pár hát vagy egy hónap után – már csak számok voltak.

A hullaházban egy katona kivette a holttesteket a hűtőkből, lefektette őket a csempézett padlóra, hogy le tudjuk őket fotózni, majd visszatette őket. Akárcsak nekünk, nekik sem kellett egyenruhát vselni, bár tisztek voltak. Az első hónapokban alacsony rangot viseltek, később magasabb rangú katonákkal helyettesítették őket.

(…) A törvényszéki orvosok a feletteseink voltak. Beszélni sem volt szabad velük, nemhogy kérdéseket tenni fel nekik. Amikor parancsot kaptunk, engedelmeskedtünk. Azt mondták: ‘Fényképezzétek le ezeket a holttesteket az 1-estől a 30-asig, majd menjetek dolgotokra’. Hogy a dokumentumokban való későbbi keresést megkönnyítsük, több fotót készítettünk mindegyik holttestről – egyet az arcról, egyet a teljes testről, egyet oldalról, egyet a mellkasról, egyet a lábakról.

A holttesteket katonai egységek szerint csoportosítottuk – például külön hely volt a katonai hírszerzésnek és egy másik a légi hírszerzésnek. Ez megkönnyítette a fényképezést és az utólagos papírmunkát.

Halálra kínozták őket

Sosem láttam ehhez foghatót. A felkelés előtt a rezsim azért kínozta meg a foglyokat, hogy információkat csikarjon ki belőlük. Most halálra kínozták őket. Égő gyertyák nyomait láttam, máskor egy rezsó kerek nyoma volt egy halott arcán és haján.

Egyesek testén mély vágások voltak, mások szemeit kiszúrták, fogaikat kiverték, látni lehetett a bikázáshoz (motorindításhoz) használt hosszú kábelek nyomait a testükön. Egyes sebeket nem kezeltek, gennyel tele voltak, máskor a holttesteket friss vér borította, látszott, hogy nemrég haltak meg.

Szüneteket kellett tartanom, hogy ne sírjam el magam. Néha kimentem és megmostam az arcom. Otthon sem éreztem jól magam. Megváltoztam. Általában elég nyugodt vagyok, de most gyorsan felemeltem a hangom a szüleimmel, a testvéreimmel és a húgaimmal. Rettegtem. Vissza-visszatértek azok a dolgok, melyeket nap közben láttam. Azt képzeltem, hogy a testvéreim és a húgaim ilyen holttestek. Bele voltam betegedve. (…)

Fotó: Lucas Jackson/Reuters

Holttestek a garázsban

Egy adott ponton a holttesteket a Mezzeh katonai kórházba kezdték küldeni. Ez sokkal nagyobb, mint Tishreen. (…) Könnyebb volt Tishreen-ben fotózni a testeket, mert a napfénytől távol, a halottasházban, vagy amikor az megtelt, a folyosókon tárolták őket. Mezzeh-ben a szabad ég alatt a földre dobták őket, az egyik garázsba, ahol autókat javítottak. (…)

A holttestek lefényképezése mellett a kollégáimmal iratcsomókat is kellett számukra készítenünk. Ki kellett nyomtassuk a fotókat, kategóriánként ki kellett válogatnunk, kártyákra kellett ragasztanunk, majd arhiváltuk. Módszeresen dolgoztunk – egy személy nyomtatta a fotókat, a másik ragasztotta, a harmadik írta a jelentést. A feletteseink aláírták, és aztán elküldtük a katonai bíróságokra azokat. (…)

A holttestek száma egyre nőtt, főleg 2012 után. Egyfolytában dolgoztunk. A felettes tiszt ordibált velünk: „Miért nincs befejezve a munka? A holttestek felgyűlnek! Gyerünk, siessetek!”. Azt hitte, az időt vesztegetjük, de ennél gyorsabban nem tudtunk dolgozni. Egyre több holttest volt, és mivel sokan elszöktek az egységünktől, egyre kevesebben voltunk.

A szag őrületbe kerget

A Mezzeh-i garázs lassan megtelt holttestekkel, melyeket nem sikerült lefotóznunk. A forró napsütést a holttestek nem bírták túl jól, főleg ha pár napig hevertek a földön. Még a katonák is irtóztak megérinteni őket – bakancsaikkal rugdosták őket arrébb. A testek rohadoztak. Egyszer láttunk egy madarat, amint kivájta az egyik hulla szemét. Máskor rovarok támadták meg a bőrüket. És a szag… nem tudtunk szabadulni tőle, őrületbe kergetett. (…)

Reggel 8-tól 2-ig dolgoztunk, aztán délután 6-ig vagy 7-ig szünetet tartottunk. Este visszamentünk, és 10-ig dolgoztunk. Keményen dolgoztunk, mert nem szerettünk volna befejezetlenül hagyni a munkát. Mindig tudtuk, hogy másnap újabb holttestek érkeznek.

Hetente néhányszor elvittem a fotókat Saminak. Amikor egyedül voltam az irodában, felmásoltam a fotókat egy USB-stickre amit tőle kaptam, attól félve, hogy valaki bejön és meglát. Távozáskor a sticket a cipőmbe vagy az övembe rejtettem. Hazafele 4-5 katonai ellenőrzőponton kellett átmennem. Rettegtem, nem is tudom, mi történhetett volna velem. A katonák akkor is megmotozhattak volna, ha katonai igazolványom volt. (…)”

Titok, de részletesen dokumentált titok

Akárcsak egykor a kommunista országokban, Szíria minden dokumentumot és információ-morzsát megtart. Az állam mindenkire gyanakszik, és minden igyekezetével azon van, hogy megakadályozza a szabályok megszegését. Nem elég betartani a parancsokat, igazolni is kell azok betartását. Bizonyítani kell a feletteseknek, hogy a parancsok végre lettek hajtva – ellenkező esetben lázadással, gyávasággal vagy annál is rosszabbal vádolhatják, és tárgyalás nélkül a börtönben végezheti.

Tehát ha a fogvatartottak éhen halnak, vagy halálra kínozzák őket a titkosszolgálat börtöneiben, akkor ezt – bár titok – dokumentálják. Minden eseményt lelkiismeretesen leírnak, lepecsételnek, és egy olyan halotti bizonyítványt bocsátanak ki, miszerint a fogvatartott természetes halált halt – magyarázza a The Guardian újságírója.

Éreztük az ütéseket

„Rosszabb volt számítógépen nézni a fotókat, mint a holttesteket fényképezni. Ott kinn, miközben holttestek voltak körülöttük, nem volt időnk lazítani. A törvényszéki orvos sürgetett, a biztonsági szolgálatok tisztjei pedig figyelték a reakcióinkat. (…)

Azonban az irodában senki nem hajtott, és nyugodtabb volt a hangulat. Kinyomtattuk a fotókat, és nem tudtuk levenni a szemünket róluk. Szörnyű volt. Ott volt előttünk a jelenet: a fogoly életre kelt a szemünk előtt. Tisztán láttuk a testét, elképzeltük a kínzást, éreztük az ütéseket. Aztán meg kellett írnunk a jelentést – csak még jobban rögzítettük a memóriánkban, amit láttunk.

Egy hónap alatt egy fogoly arca teljesen megváltozik, annyira, hogy nem tudtuk őket felismerni. Egyik barátom meghalt a börtönben. Lefényképeztük a testét, de nem tudtuk ki ő. Csak sokkal később, amikor az apja megkért hogy diszkréten érdeklődjem utána, jöttem rá, hogy a fénykép a kezeinkben járt és nem ismertem fel. Csak két hónapot töltött a börtönben. És őt szinte naponta láttam, mielőtt bezárták.

A katonai rendőrség tudatta az apjával, hogy a fia meghalt a börtönben. Nem akarta elhinni. El kellett mondanom neki, hogy a hír igaz. (…) Valójában keresgéltem az archívumunkban és megtaláltam a fotót. Ezt persze nem volt szabad elmondanom neki. Senki nem tudta, hogy a holttesteket lefényképezik, mielőtt tömegsírba dobják.

A kék kapucnis dzsekivel álcázott Caesar az amerikai képviselőház külügyi bizottsága előtt. Fotó: Jonathan Ernst/Reuters

Hogyhogy él? Felborítja a számozást!

Egyik nap az egyik kollégám a Mezzeh kórházban volt. A holttestek egymás mellett feküdtek. Amint az egyik fölött állt, az az érzése támadt, hogy még él. Csendesen lélegzett. ‘Lefényképezzem? Még él’ – kérdezte a katonáktól, akik a holttesteket szállították.

Dühösen odament a törvényszéki orvos. ‘Hogyhogy él? Most mit csináljak? Felborítja a számozást!’ Azért volt dühös, mert már kitöltötte a jegyzetfüzetében a holttestek orvosi számait. Ha ez az ember él, akkor párat ki kell húznia, újra kell számozza, újra kell írnia a rovatokat, egy rakás munka. ‘Ne aggódj’ – mondta egy katona. ‘Menj igyál egy teát, és minden meg lesz oldva míg visszaérsz.’ Amikor visszajött, befejeztük a holttestek fotózását. (…)

Miért tartja meg a rezsim ezeket a fotókat? Ezt a kérdést gyakran feltettem magamnak. Mire jók a holttestek részletes leírásai, és az, hogy a dossziéba beteszik a fotókat is? Egyszerű ember vagyok, nem egy politikus, és egyszerű választ adok. A hírszerzés és a biztonsági szolgálatok nem működnek együtt. Egyik sem tudja, mit csinál a másik. Ki-ki felel a saját szervezetéért, és saját érdekeinek megfelelően dolgozik.

Mindent dokumentál, semmit nem felejt

A katonai rendőrség 50 éve készít feljegyzéseket a hadsereggel kapcsolatba hozható halálesetekről, arra az esetre, ha majd egyszer szükség lesz ezekre a katonai bíróságokon. A rezsim mindent dokumentál, hogy semmit se felejtsen. A haláleseteket is dokumentálja.

A fotók a bírók és a nyomozók hasznára lehetnek, kiegészítik a dossziékat. Ha egy nap egy bíró nyomozást rendel el, akkor erre szükségük van. A forradalom, majd a háború alatt mi nem változtattunk ezen a rutinon. És a rezsim sosem képzelte, hogy a mi munkánk tulajdonképpen ellene használható.

A biztonsági szolgálatok úgy érzik, érinthetetlenek. Nem tudják elképzelni, hogy egy nap felelősségre lesznek vonva a visszaéléseikért. Tudják, hogy hatalmas erők támogatják a rezsimet. Sosem gondolták, hogy ezek a fotók valaha kijutnak, és publikálva lesznek.”

Sipos Zoltán

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 945 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.