Macedónia és Szerbia határán az El Camino de Balkan

14 kilométerrel több gyaloglás a macedón rendőrök miatt, papírosztó tábor a szerbiai Presevo közepén, és a városukon áthaladó menekültek miatt nem idegeskedő albánok: a migránsokkal együtt Görögországból Magyarország felé tartó, névtelenségbe burkolózó magyar újságíró újabb útibeszámolója.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

„Abszurd dráma, második felvonás, első szín. Macedónia és Szerbia határán, ötszáz méterre a határtól. A susnyás szélén.

Előzmények:

El Camino de Balkan: vonattal és busszal Skopjéba

Hangulatjelentés Gevgelijából – már Macedóniában tart az El Camino de Balkan

Indul az El Camino de Balkan – gyalogtúra Görögországtól Magyarországig a menekültek között

A nyugat-balkáni útvonal (grafika: innen)

Pedig minden olyan jól alakult. Kumanovo éréntésével Tabanovce külsőn tett le az ember, aki a kumanovoi buszpályaudvarról jelentős kedvezményt ígérve hozott el a tíz kilométeres útra. Hét Euro, igazi „zondernagebot”. A hivatalos határátlépő előtti utolsó autópálya-letérőnél egy láthatóan alig használt körfogalomnál tett ki, az erdő felé mutatott, majd gyorsan elhajtott.

Én még éppen azon gondolkodtam, hogy akkor érdemes-e ennek a dolognak így egyedül nekivágni, amikor megérkezett még két autó és hét – mint később kiderült – szír szállt ki belőle. Jól öltözött fiatal férfiak és nők, ugyanazt az útbaigazítást kapták a sofőröktől, mint én.

Együtt indultunk neki az erdőnek, aminek jobb oldalán a vámudvar kerítése volt. Egy autók által kijárt csapás keresztben egy tisztáson vezetett. A fasor vagy ötszáz méterre lehetett.

Aztán mögülünk megérkezett a macedón rendőrség Land Rovere, két rendőrrel. Elénk kerültek, majd megálltak. Mutatták ők is az utat. Mentünk tovább, én próbáltam egészen kicsire összehúzni magam. Nem tudom, miért szúrt ki az egyik rendőr.

– Papírt – mondta.

Mivel nekem semmilyen papírom nem volt, csak a műanyag magyar személyim, azt vettem elő.

– De hát te nem vagy „illegál”.

– Nem.

Azt, hogy hogy kerültem az országba, nem részleteztem.

– Akkor neked a hivatalos határátkelőn kell menned. Arra, körbe fel. – mutatott az autópálya felé.

Még próbálkoztam egy darabig, hátha, de hajthatatlanok voltak. Elindultam. A GPS 14 kilométert mutatott Presevoig. Aszfalton, árnyék nélkül, 35 fokban. Lélekemelő dolog.

Legalább maunában (csendben – a szerk.) haladva volt időm végiggondolni az előző esti beszélgetésemet a Balkan Insight tulajdonosával, Chris Delisioval. Szerinte a macedónokat nem nagyon izgatja maga a menekültválság. A házi feladat adott: minél szervezettebben és gyorsabban keresztülnyomni őket az országon. Még az EU megalázó kilencvenezer eurós menekültügyi támogatásához is képesek voltak jó pofát vágni.

– Miközben EU-s országok milliókat kapnak rendkívüli alapokból, a macedónoknak kiszúrták a szemét ezzel a pénzzel.

Persze a macedon ellátórendszer lepukkant és kiskapacitású, de ha kritizálnák őket, akkor még mindig elővehetik Borisz Trajkovszkij volt macedón elnök bon mot-ját, amit még 1999-ben a Szerbia elleni NATO-háború idején mondott a svédeknek, akik megszólták az akkor éppen négyszázezer koszovói albán gondját viselő macedón kormányt: el lehet vinni őket Svédországba, válaszolta Trajkovszkij, és ezzel le is zárta az ügyet. Többet nem basztatták.

Így van ez most is. A rendszer akadozik, de nincs is nagyon szükség rá. Macedónia csak egy állomás.

Az afgánok, úgy nyolc kilométernél bukkantak elő az autópálya másik oldalán lévő árokból. Én bal oldalon mentem, rettegve attól, hogy egy kamionos éppen akkor alszik el, amikor mellém ér. Amikor megláttak, az egész csapat megindult keresztbe. Másztak, tornásztak keresztül a vaskorlátokon. Kilencen voltak, és egyikük sem beszélt angolul. Csak azt hajtogatták: asyl, asyl. Gondoltam Presevoba, a legközelebbi menekültközpontba igyekeznének, így mutattam nekik, jöjjenek velem.

Az sosem derült ki, hogy kerültek az autópályára, én viszont így érkeztem meg Presevoba kilenc afgánnal a hátam mögött.

Presevo a kétezres évek eljén Koszovó de facto függetlenedése után a szerbiai albán szeparatizmus központja volt. Aztán elcsendesedett a fegyveres jövés-menés. Az albánok lakta dél szerbiai terület nem szakadt el Szerbiától. Maradtak a dolgos hétköznapok, meg nyaranta a Svájcban élő rokonok fogadása.

Most a rokonok mellett a menekülteknek is otthont ad Presevo. A városba bevezető út mellett, rögtön a vasútállomás mögött van a „kamp”. Így hivja mindenki. Hivatalosan „Egyszeri megállóhely”. A névválasztáson most felesleges lenne politikai vitát nyitni. Egyszeri és kész. Itt osztják azt a papírt, amit a macedónok a gevgelijai rendőrségen. Hetvenkét órás tartózkodásra jogosít.

A tábor kapujában óriási a csődület. Kordonok között állnak, akik be szeretnének jutni. A papírmunka itt is kézzel megy, lassan. Teljesen reménytelennek tűnik az egész. A probléma csupán annyi, hogy aki hivatalosan az állomásról induló menekültjárattal szeretne Belgrádon keresztül Szabadkára érni ingyen, annak be kell szereznie egy ilyen papírt.

A vonat minden nap hat óra után indul. Itt nem volt olyan kalkuttai élmény a szerelvény megérkezése, mint Gevgelijában. A rendőrök felsorakoztatták a menekülteket, és mindenki szépen felszállt a kocsikba. Igaz, jóval kevesebben is voltak.

Az egyik rendőr szerint sokan kikerülik Presevot, és taxikkal mennek tovább a magyar határ felé.

– Semmi más, ez is csak pénz kérdése.

Visszafelé, amikor megálltam néhány percre, a tábor kapujában a sorból Mahmoud integetett.

– Sir, sir hello.

Mahmoud az ifjú házas Homszból, abban a csoportban volt, amivel átsétáltunk a macedon-görög határon. Kérdően nézett rám, „nem tudnál segíteni”? Nem akartam nemet mondani, csak széttártam a kezem. Értette.

Közben az utca túloldalán egy roma fazon harmonikával, egy másik meg egy dobbal balkáni muzsikát kezdett el játszani az egyik kávézó teraszán. Vagy öt szíriai körbeállta, összekapaszkodtak, és táncolni kezdtek az ismerős dallamokra.

Az Oszmán világ öröksége így ért össze ott a presevoi „kamp” kapujával szemben, a reménytelenség közepén.

Percekkel később, hogy a dráma íve meg ne törjön, jött egy szerb rendőr és leszólta az idős romát. Az valamit visszaszólt, aztán a rendőr jött. Ez így ment egy darabig. Mindenesetre a bulinak vége lett.

Pedig a presevoiaknak semmi bajuk a menekültekkel. Míg Szkopjéban kérdés formájában többször előjött a szakállas mudzsahedin, a presevoi albánok, bárki, akivel eddig beszéltem, csak megvonta a vállát: jönnek és elmennek. Nagyjából ezzel a kijelentéssel lehetne összefoglalni a helyiek és a menekültek kapcsolatát firtató kérdésemre adott válaszokat.

Pedig a tábor látványosan a városban van. Elkerülhetetlenül. Előtte mindig tömegek állnak, ülnek, fekszenek. És mégis. A fene se érti ezt.

Presevo 2015. augusztus 9.”

A Facebook-on is követhető El Camino de Balkan állomásairól folyamatosan beszámolunk.

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 1077 új előfizetőre van szükségünk ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.