Charleston és a fehér terrorizmus kísértete

Június 17-e estéjén a dél-karolinai Charleston városában kilencen vesztették életüket, mikor egy feketék által látogatott metodista templom biblia-magyarázó összejövetelén a 21 éves, fehér bőrű Dylann Roof agyon lőtt hat nőt és három férfit, rasszista szólamok kíséretében. A támadást hatan túlélték, a beszámolók szerint Roof szerette volna, ha valaki majd el tudja mesélni, mi is történt, mivel ő öngyilkosságot tervezett. Másnap reggel tartóztatták le, lakossági bejelentés nyomán, miközben dél-karolinai rendszámtáblájú és szélvédőjén egy tripla konföderációs zászló-díszítéssel ellátott autóját vezette, a gyilkosság helyszínétől majd 400 kilométerre.

A charlestoni gyilkosságról szóló tudósítások és értékelések, az amerikai sajtóban éppúgy, mint a magyar médiában, jellemzően kerülték a terrorizmus szó használatát, annak ellenére, hogy Dylann Roof tette nem nélkülözi a terrorizmus definícióiban használatos elemeket. Háborús konfliktuson kívül, a civilek ellen irányuló erőszak, melynek explicit politikai célja van, de egy lakossági csoport megfélemlítésre is alkalmas. A 9 halálos áldozatot követelő gyilkosság gyanúsítottjának tulajdonított weboldalon (lastrhodesian.com) közzétett kiáltvány szerint a 21 éves Roof hisz a fehérek felsőbbrendűségében, szobatársa emlékei szerint pedig célja egy „fajok közötti” háborús konfliktus kirobbantása volt.

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

(A weboldal címe arra a Rodéziai Köztársaságra utal, amely 1965 és 1979 között létezett a mai Zimbabwe területén. A nemzetközi közösség által el nem ismert államot a helyi lakosság 3-5%-át alkotó, brit származású fehér telepesek hozták létre hatalmuk fenntartása érdekében. Az apartheid elnyomásnak a feketék 1972-ben indult gerillaháborúja vetett véget, Robert Mugabét juttatva az elnöki székbe; Ian Smith, Rodézia első és utolsó miniszterelnöke 1987-ig képviselő maradt, és 2007-ben hunyt el.)

A kérdést, amelyet az utóbbi napok vitáiban többen is megfogalmaztak az amerikai közösségi oldalakon, majd a sajtóban, mi is feltehetjük magunknak: vajon ugyanígy tálalta volna a történteket a média, ha egy szőke elkövető és 9 fekete áldozat helyett, más vallások, más ideológiák más konstellációkban szerepelnek a történetben? Vajon akkor is „templomi lövöldözőnek”, a „charlestoni mészárosnak” vagy „rémnek” neveznék az újságcikkek Roofot, vagy inkább fajgyűlölő terroristának?

Ha a médiamunkások bizonytalannak is látszanak a kérdésben, a szövetségi rendőrség ma is a „belső terrorizmus” hipotézisével folytat nyomozást, és a „fehér terrornak” nagy hagyománya van az USA-ban, magát az első szövetségi antiterrorista törvényt is a Ku Klux Klán ihlette 1871-ben. Hatályba lépésekor kilenc dél-karolinai megyében vezettek be szükségállapotot, és Roof elképzelései a fehér nőket megerőszakoló feketékről, akik átveszik az uralmat országban, ugyanazok az indulatok, amelyek a Klán tagjait táplálták, akik az erőszak és a megfélemlítés eszközével próbálták visszavenni a hatalmat a felszabadított feketék felett – emlékeztet rá Brit Bennett a New York Times hasábjain.

A feketéknek, zsidóknak, hispánoknak, kelet-ázsiaiaknak és a hazafiságnak külön részeket szentelő kiáltványa alapján úgy tűnik, Roof motivációjában fontos szerepet játszott a feketék elleni aránytalan és gyilkos rendőri erőszak, így pl. a Trayvon Martin halála nyomán indult felháborodás. Majd egy olyan, konzervatív, fehér nacionalista és fehér szeparatista mozgalmakat támogató szervezet, a Council of Conservative Citizens (CofCC) webszájtja, ahol számtalan oldalon át olvashatta a feketék fehérek ellen elkövetett bűneit.

Barack Obama is utalt rá a tragédia nyomán tartott beszédében, hogy nem először támadják meg a feketék templomait ebben az országban, maga a metodista Mother Emanuel is azért égett porig korábban, mert a hívek a rabszolgaság vége érdekében léptek fel – mondta az elnök -, aki a templomot „Charleston és Amerika egyik szent helyének” nevezte. Az afro-amerikaiak által látogatott templomok nemcsak a régmúltban váltak támadások célpontjává, a polgárháború közben és azután, hanem a polgárjogi mozgalmak idején, majd a kilencvenes évek elején is. Ekkor olyan mértéket öltöttek a „gyanús” tűzesetek és bizonyítottan rasszista indítékkal végbevitt rongálások, hogy külön szövetségi törvény született e tárgyban, amely súlyosbító körülményként rögzítette a rasszista, a bőrszín vagy az etnikai csoport elleni indíttatást.

A dzsihadista terror következő nyugati epizódjánál érdemes lenne észben tartanunk, hogy ma senki sem várja el a „fehérektől”, hogy „elhatárolódjanak” a szőke srác tette miatt. De Bennett azon állításán is érdemes meditálni kicsit, hogy „a fehér terrorista anomáliaként jelenik meg, és nem kötődik össze a fehér terrorizmus hosszú [amerikai] történelmével”. A karolinai írónő pontosan érzékelteti, milyen az, ha egy nemzet, egy ország úgy dönt, inkább nem néz szembe azzal a „rémmel”, amelynek ideológiai alapja, a rasszizmus még ma is meghatározó erővel bír az államszervezet bizonyos struktúráiban:

„A fehér terrorista egy rejtély. A fehér terroristának nincs történelme, nincs kontextusa, nincs származása. Mindörökre megmagyarázhatatlan. Maga a léte is kimondhatatlan. Látjuk, de úgy teszünk, mintha ez képtelenség lenne. Egy lebegő kísértet az éjszakában.”

Pedig az a fajta szélsőjobb ideológiával alapozott erőszak, amelynek sémájába Dylann Roof tette is beleillik, korántsem afféle éjszakában lebegő kísértet, hanem az Egyesült Államokban fennálló legsúlyosabb terrorveszély, legalábbis a rendőrség szerint. Több kutatás és statisztika is ezt igazolja, állítja Charles Kurzman és David Schanzer a New York Times hasábjain, miközben az átlag amerikai újságolvasó feltehetően a rá leselkedő legfőbb veszélyként inkább a muszlim dzsihadista csoportokat és elkövetőket azonosítja. A valóság azonban kissé különbözik a szalagcímekben sugallt képtől.

A két szerzőnek a Police Executive Research Forum–mal 2014-ben végzett kutatása alapján, a rendfenntartó szerveknél megkérdezettek túlnyomó többsége fontosabbnak tartotta a szélsőjobb ihletésű, önvédelmi milíciák, kormányellenes csoportok, szuverenisták, neonácik képviselte kockázatot, mint az iszlamista ideológiából táplálkozót. Igaz, a felmérés még azelőtt készült, hogy az Iszlám Állam szervezetének stratégiája a nyugati államok területén szervezett merényleteket támogatta volna, és egyes rendvédelmi dolgozók pont azért minősítették veszélyesebbnek az államellenes, szélsőjobbos merényleteket, mert e megerősödni látszó trendre még nincsenek felkészülve a hatóságok.

Az amerikai jobboldali radikalizmus céljai, jellemzői nagyon szerteágazóak, az abortuszellenes mozgalmaktól, a szabad fegyverviselés jogának követelésén vagy az adóellenességen át a „klasszikus” homofóbiáig vagy rasszizmusig bezárólag. Legkisebb közös nevezőjük a szövetségi állam elleni indulat lehet, az erőszak legradikálisabb képviselői pedig az abortuszellenes és a fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportok, az utóbbiak Obama megválasztásával külön svungot kaptak. Az elnök bőrszíne mellett egészségügyi reformja vagy a fegyvertartás szabályozására vonatkozó javaslatai sem tetszettek a „patriótáknak”: a gyűlölet szervezeteket nyilván tartó Southern Poverty Law Center (SPLC) szerint 2012-ben történelmi rekordot döntött a hazafias csoportok és milíciák száma; az akkor összeszámolt 1360 sejtecske Obama megválasztásához képest nyolcszoros növekedést jelentett. Az SPLC ma 784 csoportot tart számon, akikről térképet is vezet,  fehér nacionalisták, rasszista szkinhedek, Klántagok, neo-konföderalisták mellett találunk köztük fekete szeparatistákat és pl. önkéntes határőröket is.

Charles Kurzman összesítése alapján 2001. szeptember 11. óta évente 6 terrorista összeesküvés tulajdonítható az al-Kaida vagy az Iszlám Állam szervezetéhez kötődő csoportoknak. Ezek közül többet sikerült elhárítani, és 20 járt sikerrel, összesen 50 halálos áldozatot okozva. Természetesen ez is túl sok, de a jobboldali szélsőségesek eközben a szeptember 11-et követő évtizedben 337 merényletet szerveztek, és 254 személyt öltek meg, állítja Arie Perliger, a United States Military Academy’s Combating Terrorism Center munkatársa. Más kutatások, részben eltérő kritériumok alapján (Global Terrorism Database, International Security Program) szintén arra jutottak, hogy a „nem dzsihadista” vagy szélsőjobb ideológiájú erőszak jóval több merényletért felelős, mint a muszlim szélsőségesek, bár a két hivatkozott esetben a különbség sokkal kisebb a két típus között.

Szögezzük le azért, hogy 2001. szeptember 11-e mint a fejlett országok területén elkövetett leggyilkosabb, leglátványosabb, és mind szimbolikus, mind sokkoló erejét tekintve az elmúlt évtizedek legnagyobb hatású és horderejű merényleteként fog bevonulni a történelembe. De talán érdemes mellétenni egy másik adatot is. Ahogy arra Kurzman és Schanzer is felhívják a figyelmet, a terrorizmus – a neki szentelt figyelem, az általa táplált indulatok, félelmek és persze politikák jelentősége ellenére – az USA területén megnyilvánuló erőszak kicsiny szeletét alkotja, összességében ugyanis 2001. szeptember 11. óta több, mint 215 ezer gyilkosságot követtek el az Államokban.

„Egy nap, nekünk mint országnak foglalkoznunk kell majd a ténnyel, hogy effajta tömeges erőszak nem létezik más fejlett országokban. Máshol nem történik ilyesmi ezzel a gyakorisággal.”

(Barack Obama a charlestoni tragédiáról)

Közismert, hogy az USA-ban a lakosság jelentős része mennyire ragaszkodik a lőfegyverekhez, ahogy az is, hogy az e fegyverekkel végbevitt erőszak arányaiban jóval fölülmúlja az európai trendeket, de érdemes felidézni a konkrét számokat is.

A civilek által birtokolt fegyverek számát tekintve az USA nagyon veri az egész mezőnyt. Egyrészt a világ lakosságának mintegy 5%-val a civilek által birtokolt könnyűfegyverek 35-50%-át bírja, állapítja meg egy 2012-es összefoglaló cikkben a Guardian datablogján Simon Rogers. A Small Arms Survey 178 országból gyűjt adatokat; az ő számításaik szerint a világban létező mintegy 875 millió lőfegyvert túlnyomórészt civilek használják. Ez a 650 milliósra becsült állomány nemcsak békés családapák, hanem gengszterbandák (2-10 millió), magáncégek (2,7-3,7 millió) és nem állami, magánhadseregek (1,1-1,8 millió) kezében van. A fenti ábrán az látható, hogy a szervezet 2007-es adatai szerint hogyan oszlik meg ez fegyvertömeg a top10 országai és a többiek (Others) között.

E felmérés szerint az USA 100 lakosra vonatkoztatva is mindenkit maga mögé utasít, a jenkik 89 darabjához képest a második helyezett Jemen 55/100 fővel, majd Svájc következik, ahol a katonakötelezettség ideje alatt a leendő katonák otthon tárolhatják fegyvereiket:

A vonatkozó statisztikák másik fontos eleme, a lőfegyverekkel meggyilkoltak számára vonatkozik. E téren az Egyesült Nemzetek Szervezetének Drog- és Bűnügyi Hivatala (UNODC) adatai mérvadóak, bár itt is akadnak persze hiányos és pontatlan becslések. Kína, Oroszország vagy Afganisztán, azaz kulcsfontosságú országok nem szolgáltatnak megbízható információkat, jegyzi meg Rogers; de a latin-amerikai helyzet kutatói is figyelmeztetnek arra, hogy számos régióban a bűnügyek jelentős része bejelentetlen marad. E tökéletlen statisztikák alapján a legkatasztrofálisabb a közép-amerikai helyzet: hivatalosan Honduras a világ legerőszakosabb országa, itt 100 ezer lakosra 90,8 gyilkosság jut (ami borzasztóan sok), a második hely Venezueláé (53,7), majd Belize (44,7) és Salvador következik (41,2). Az Amerikai Egyesült Államok ennél sokkal-sokkal biztonságosabb, de ha az ő átlagukat (2,97 halott/100 000 lakos) a fejlett országok jóval alacsonyabb rátáival hasonlítjuk össze, kicsit más a kép, nem véletlen, hogy az alábbi grafika az elmúlt napokban újra sok helyütt felbukkant.

Az Államokon belül is léteznek olyan tanulmányok, amelyek szerint azokban „az otthonokban, városokban és régiókban, ahol több fegyvert birtokolnak, nagyobb az emberölés kockázata mind a nők, mind a férfiak esetében” – idézi a Washington Post a Harvard School of Public Health kutatását. Majd megállapítja, hogy még azok a szabályozási ötletek is elbuktak a Kongresszusban döntő befolyással bíró fegyverlobbi ellenállásán, amelyekkel amúgy a fegyvert birtoklók túlnyomó többsége is egyetértett volna. Azaz a sorozatos tragédiák ellenére korántsem látszik, hogyan javulhatna az USA javára az megdöbbentő statisztika, mely szerint egy magyarnak jó negyvenszer kisebb az esélye arra, hogy halálát egy lőfegyver okozza, mint egy amerikai polgárnak.

Dobsi Viktória

Korábban írtuk:

A francia dzsihadizmus természetrajza – így nevelkedtek a párizsi vérfürdő tettesei

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: ha Magyarországra jössz, vasárnap úgyse költheted el másra. Tudnivalók itt.