Izrael-Palesztina: egy aszimmetrikus konfliktus visszhangja a francia médiában

Franciaországban természetesen élénk figyelem kíséri az utóbbi hetekben újra eszkalálódó izraeli-palesztin helyzet alakulását. A közel-keleti állapotok reprezentációja és az arról szóló vita központi eleme a helyi nyilvánosságnak, egyrészt az ország geopolitikai pozíciója miatt, másrészt pedig azért, mert a lakosság egyes csoportjai közelebbről is érintettek az utóbbi évtizedek egyik legtragikusabb konfliktusában. Több szempontból is fontos tehát, hogyan jelenik meg a téma a sajtóban; ezért is tűnt érdekesnek a közelmúlt néhány médiakritikájának szemlézése.

Kezdjük egy keserű és radikális állásponttal, amelynek forrása a köztévé vezető csatornája, a France2 jeruzsálemi tudósítójának blogja:

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

„…Külföldön az izraeli megszállás képei zavaróak, és a nagy médiumok régóta nem mutatják őket. A gazdasági válság kényszerétől hajtva a látogatottságért folytatott harcra koncentráló nagy nyugati csatornák már nem tudósítanak a nemzetközi helyzet mindennapjairól. Ezen túl, Európában ezek a képek gyakran zsidóellenes reakciókat keltenek a lakosság egyes csoportjaiban és erősítik az antiszemitizmus különféle formáit. A jelenséget azoknak a zsidó közösségi szervezeteknek a hozzáállása is segíti, amelyek kritika nélkül támogatják az izraeli politikát, ezért azonosítják is őket azzal. Az antiszemitizmus növekedése megerősíti a média konceptuális tétlenségét. Nemrég egy nagy sajtóügynökség vezetője azt mondta nekem: „Vigyázni kell. Az antiszemitizmus példátlan mértékben emelkedik, és nem szabad Izrael számára túlságosan negatív témákat vagy cikkeket leadni.” Az eredmény: a palesztin dosszié gyakorlatilag eltűnt a nyugati nyilvánosságból. Ami magától értetődően az izraeli jobboldal érdekében áll, de van egy jelentős hátránya is: az ő álláspontjukat is kevésbé hallhatóvá teszi. Bizonyítékként említhetnénk azt a gyorsaságot, amellyel az USA, ez EU, Kína, India és Oroszország elismerte az új, a Hamász által is támogatott palesztin kormányt. Netanjahu álláspontja, hogy az iszlamista szervezet célja Izrael megsemmisítése, nem ment át.

A konfliktus feltartóztathatatlanul kiteljesedik majd, és nemcsak a régiót borítja majd lángba, de az arab világ és Európa muzulmán lakosságát is…”

Három nappal azután, hogy a fenti bejegyzés megjelent Charles Enderlin blogján, Ciszjordániában elrabolnak és megölnek 3 stoppoló izraeli fiatalt, alig hat héttel később pedig, július 19-én, Gázában 342 a halottak, 2280 a sebesültek száma – az ENSZ néhány nappal korábbi becslései szerint két-harmaduk civil. Két izraeli katona és két civil áldozat halála súlyosbítja a tragikus mérleget.

Enderlin a helyzet megoldásával kapcsolatban is kifejti álláspontját: szerinte csak az elvakultsággal magyarázható, hogy a Nyugat továbbra is ragaszkodik a két államon alapuló béke víziójához, miközben a tárgyalásokra, ahogy John Kerry legutóbbi kísérlete is bizonyítja, semmi esély. Szerinte elsősorban izraeli belpolitikai okokból; a legfőbb jobboldali párt, a Likud a kezdetektől ellenezte egy önálló palesztin állam létrejöttét, épp ezért egyik fő célja 1977 óta a ciszjordániai zsidó telepek létesítése. A ma 400 ezer főre rúgó kolónia léte radikálisan átalakítja a közel-keleti konfliktus adottságait – írja a tudósító, aki szerint „a PFSZ (Palesztin Felszabadítási Szervezet)  magánbeszélgetésekben már el is ismeri, hogy a független állam létrehozása nem lesz lehetséges”.

Jóval részletesebb és másképp politikus elemzést olvashatunk a konfliktus jelenlegi eszkalációjának a francia médiában folyó tárgyalásáról az Acrimed médiakritikai portálon. Julien Salingue alapos írása a minőségi információt előállító újságírók méltatása után azt, a konfliktus taglalását meghatározó alapvetést próbálja bemutatni, amelynek fő célkitűzése a „kiegyensúlyozottság”. A szerző megkísérli bizonyítani, hogy az Izrael és Palesztina viszonyát „kiegyensúlyozottan” taglaló reprezentáció, bármilyen okból történjen is, hiányos, depolitizált és tudatosan vagy sem, de orientált tartalmat állít elő:

„A meghatározó elképzelés szerint egyenlő felekként kellene felmutatni egyrészről, egy stabil intézményekkel, modern és a nyugati országokéhoz hasonló gazdasággal, valamint a világ egyik legjobban felszerelt és legerősebb hadseregével rendelkező államot, illetve a másik oldalról egy olyan népet, amelynek nincs se állama, sem életképes gazdasága, sem hagyományos hadserege. Ez az álegyensúly azt az illúziót kelti, hogy a konfliktus két, csaknem egyenrangú entitás között jön létre, ami nyilvánvalóan nem igaz.

Egyenrangú felekként kezelni egy államot, amely a nemzetközi jog szerint megszálló hatalom – és e minőségében rendszeresen el is marasztalják – illetve egy népet, amely évtizedek óta küzd, az ENSZ-határozatok által megerősített – nemzeti jogainak elismeréséért, egy olyan „konfliktus” illúzióját táplálja, amelyben a „felek” jogi szempontból szinte egyenrangúak, ami nyilvánvalóan nem igaz.

Ha mindenáron szeretnénk fenntartani a kiegyensúlyozottság látszatát, akkor kizárólag azokra az elemekre és eseményekre fogunk koncentrálni, melyeknek megtalálható vagy megkonstruálható a megfelelője a másik oldalon. Így pl. az egyik és a másik fél „lövedékeire”, az általuk okozott „károkra”, a „pánikra” vagy a „borzalomra” – itt Salingue több olyan újságcímet idéz, amelyek a civil áldozatokra utalva megfelejtkeznek arról a tényről, hogy július 15-ig (a 3 meggyilkolt fiút leszámítva) csak palesztinok haltak meg. (pl. Izrael-Hamasz: több mint 100 halott 4 nap alatt, Journal de Dimanche).”

A szimmetria fenntartása érdekében több olyan információ merül „feledésbe”, amelynek megfelelőjét nehéz fellelni a „másik táborban” – folytatja a szerző. Ami pl. a palesztin lakosság mindennapjainak, és magának a konfliktusnak lényeges elemeit iktatja ki a történetből. Izraeli területeken nincs megfelelője a megszállt területeknek, katonai táboroknak, terjeszkedő telepeseknek vagy checkpointoknak, a palesztinok nem építenek falat, nincsenek rekvizíciók, kitoloncolás, lezárt utak, letartóztatási kampányok, kijárási tilalom. A beszámolók ma nagyrészt nem is utalnak Gáza blokádjára, a Ciszjordánia és Jeruzsálem területén folyó telepbővítésekre vagy a megszállt területekre. Az elemzéseket rendszerint a 3 fiatalember meggyilkolásával indítják, mintha a tripla gyilkosság előzmények nélkül, váratlan villámcsapásként tűnt volna fel a derült égen.

Így a kronológiából többnyire kimaradnak a közelmúlt olyan eseményei, mint az izraeli börtönökben fogva tartott palesztin foglyok eddigi leghosszabb éhségsztrájkja (2014 április-június), a tévékamerák előtt lelőtt két palesztin fiú halála május 15-én, vagy az izraeli kormány pályázata a palesztin területek telepein létesítendő újabb 1500 lakásról (június 5). Ezeket az adalékokat, ekvivalens megfelelők híján éppúgy nehéz lett volna beiktatni a „kiegyensúlyozott” tálalásba, mint a 3 izraeli fiú június 12-i elrablása és a 30-án megtalált holttestük között eltelt eseményeket. Ezalatt az idő alatt 4 palesztint öltek meg, és több százat tartóztattak le az izraeliek egy ciszjordániai művelet során, köztük több képviselővel és a Parlament elnökével, illetve a Hamász korábban kiszabadult tagjaival. Az akció-reakció, halottak-megtorlás-halottak láncolatát némiképp bonyolító elemek többnyire kimaradnak az összefoglalókból, bár Salingue egy ellenpéldát is idéz a Le Monde-ból, ahol Benjamin Barthe, a napilap közel-keleti deskjének vezetője emlékeztet rá, hogy

„a gázai övezet megszállása, Izrael állításával ellentétben, nem ért véget utolsó katonájának távozásával 2005. szeptember 11-én. Ahogy a Gisha izraeli NGO is emlékeztet rá honlapján, a héber állam a gázaiak életének meghatározó elemeit ellenőrzi: a civil nyilvántartást, a vízgazdálkodást, a légteret és az egyetlen kereskedelmi terminált. … Ebből kifolyólag a legtöbb nemzetközi szakértő következtetése az, hogy a gázai övezet továbbra is megszállt terület. Ez az ENSZ hivatalos álláspontja is. Ez a státusz előírja a megszálló számára, hogy biztosítsa a megszállt lakosság jólétét. Ezen előírások alól azonban Izrael rendszeresen kihúzta magát.  A Hamásszal megrögzötten ellenséges, egyiptomi Abdel-Fattáh asz-Szíszi  támogatásának és a nemzetközi közösség apátiájának köszönhetően Gáza blokádja súlyosbodott. A palesztin statisztikai hivatal adatai szerint a 15 és 29 év közötti fiatalok munkanélkülisége 58% százalék volt az első félévben, a lakosság 70%-ának túlélése a humanitárius segélyektől függ.”

A konfliktus depolitizációja, azaz a politikai elemek kiiktatása a részben a fentiekből is következő fontos jellemzője a helyzet tálalásának, így pl. az egyiptomiak által ajánlott tűzszüneti tervvel kapcsolatban minden fórumon olvashattuk, hogy Izrael „elfogadta”, a Hamász pedig „elutasította”az ajánlatot – folytatja Salingue –, de kevesen vették a fáradtságot, hogy számba vegyék a visszautasítás okait. Nem feltétlenül azért, mert ez jobb színben tünteti fel az egyik felet, hanem talán azért is, mert a legtöbb média számára feltehetően alapul szolgáló AFP hírben tartalmazott részletek nem illenek az eddig tálalt narratívába.

„A Hamász a bombázások felfüggesztését, Gáza 2006 óta tartó blokádjának feloldását, a rafahi határátkelő megnyitását és a 2011-ben, Gilad Shalit izraeli katonáért cserében kiengedett, most pedig újból elfogott rabok szabadon engedését követeli” – írta az AFP.

Az egyszeri olvasó ezen a ponton okkal lepődhet meg: hogy kerül ide a gázai blokád és a foglyok? Nem a meggyilkolt izraeli és palesztin fiúk halálától indult az „erőszak-spirál”? Nem arról volt szó, hogy valaki visszalőtt?

A leegyszerűsítés és depolitizálás másik következménye, hogy az ábrázolt konfrontációban gyakran Izrael áll szemben a Hamásszal. Ugyanakkor a Hamász nem az egyetlen Gázában jelenlevő politikai erő, és nem is az egyetlen, amely rakétákat lő Izrael területére. Bármit is gondoljunk stratégiájáról és politikai programjáról, ez a párt az, amely a legutóbbi törvényhatósági választáson többséget szerzett, tehát nem a lakosságtól elszigetelt formációról van szó, ahogy maga a konfliktus sem szűkíthető a gázai övezetre.

A szerző konklúziója az, hogy az aszimmetrikus szituáció „kiegyensúlyozott”módon való tárgyalása, és a végletes leegyszerűsítés végső soron dezinformációhoz vezet, és inkább nehezíti a konfliktus valódi okainak, alakulásának megértését. Az általános médiazajból egy olyan „végtelen háború” bontakozik ki, ahol a tévedések, az áldozatok szükségképpen felelnek egymásra, és ahol a „szélsőségesek” felelősek minden bajért. Közben akár meg is felejtkezhetünk róla, hogy a nemzetközi jog szerint megszállt területekről van szó, akárcsak az izraeli börtönökben fogva tartott több ezer palesztin  fogolyról, a ma is táborokban élő menekültek millióiról, vagy arról, hogy a palesztin nép több követelését elismeri a nemzetközi jog. Amennyiben pedig a hatalom és a legitimitás mérlege a valóságban korántsem kiegyensúlyozott – zárja cikkét Julien Salingue – a semlegesnek gondolt, kiegyensúlyozott tárgyalás valójában az erősebb fél legitimitását erősíti.

Egy tüntetés margójára

Július 19-én, több ezer kilométerre az izraeli hadsereg szárazföldi hadműveletének 3. napján több, mint 40 halottat számláló Gázától, Párizsban a prefektúra 44 személy letartóztatásáról és 17 rendőr sérüléséről adott hírt, miután egy betiltott „pro-palesztin” tüntetésre vagy kétezren gyűltek a francia főváros egyik jellemzően arab negyedének szívébe. A jó órányi békés megmozdulás után a jelenlévők kisebb csoportja konfrontálódott a rendőrséggel. (Egy részletesebb beszámoló az eseményekről itt.) Az ország több nagyvárosában gond nélkül zajlott többezres felvonulások képei helyett könnygázfelhőben üvegeket és köveket dobáló fiatal férfiakat, feldöntött autókat látni a híradókban és a napilapok weboldalain. A környék csak három órával később csendesült le.

A tüntetés betiltására, több szervezet és politikai szereplő, sőt, kormánytagok, zöld és szocialista képviselők tiltakozása ellenére, azután került sor, hogy egy héttel korábban, egy másik hasonló jellegű tüntetés után „palesztin-pártiak” bonyolódtak utcai gerillaharcba rendőrökkel. Az antiszemita kiáltásokkal kísért, egy zsinagógánál lefolyt atrocitásokról a média elsősorban az AFP hírügynökséget követve tudósított, amely rendőri forrásokra hivatkozva foglalta össze az eseményeket. Ahogy a médiakritikával foglalkozó Arrêt sur image portál összefoglalójából kiderül, az AFP csak 2 nappal később korrigálta saját hírét, miután a helyszíni beszámolókból összeállt, hogy a zsinagógát többek között az erőszakos akcióiról hírhedt Zsidó védelmi liga (Ligue de défense juive, LDJ) nevű mikrocsoport „őrizte”, amely a twitteren egy nappal korábban be is jelentette a 17.30-ra várható „találkozást” a felek között. Feltehetően sokak véleményét fogalmazta meg a tüntetés betiltása ellen sajtóközleményben protestáló Emberi Jogok Ligája: „semmi értelme elfojtani a felzúdulást, amelyet a gázai lakosság elleni izraeli katonai intervenció okoz, kivéve, ha még inkább igazolni szeretnénk, hogy a kormány elkötelezte magát az egyik fél mellett. … Már volt alkalmunk meglepetésünket kifejezni a Zsidó védelmi ligát illető kivételező elbánás miatt, holott ez a szervezet soha nem leplezte, hogy akár törvényt is szegve, a Netanjahu úr kormányának tagjaihoz köthető politikai pártok milíciájaként viselkedik.”

A vasárnapi erőszak nyomán 6 embert tartóztattak le, akik a sajtótól a pro-palesztin jelzőt kapták – de csak a brit Daily Mail lepődött meg azon, hogy az LDJ tagjait nem vette őrizetbe a rendőrség. A letartóztatottak egyikét, a büntetett előéletű 23 éves Mohamed S.-t azóta már el is ítélték négy hónap letöltendőre. Őt és öccsét, valamint annak barátját három, autójából kiugró rendőr igazoltatta az „anti-burka” törvény alapján (a fiatalabb fiúk arcát kendő takarta), egyébként messze a megtámadott zsinagógától. A tárgyalást vezető bírónő, a Libération tudósítása szerint nem igazán volt kíváncsi a vádlott verziójára. E szerint, a rúgások és ütések kíséretében eljáró rendőrök (amit az egy napos munkaképtelenségét igazoló orvos és az arcán látható zúzódások is alátámaszthatnak; míg rendőri sérülésről nincs dokumentum) a földre teperték a „semmi dolgod Franciaországban, ha Palesztináért akarsz harcolni, menj Palesztinába” üzenet kíséretében. Mohamed ügyvédje azzal érvelt, hogy a fiút hiába igazoltatják heti rendszerességgel, még soha nem volt problémája ebből, így a rendőrök fellépése szerinte inkább tűnik túlkapásnak, rasszista felhangokkal.

A főleg fekete és arab, fiatal férfiakat előszeretettel igazoltató rendőri praxis ellen évek óta folyó kampánya fontos lépésenként tavaly feljelentette a francia államot és a belügyminisztériumot a CAF kollektíva és az Open Society Justice Initiative. A pert ugyan első fokon elvesztették, de ha valaki körülnézett tavaly nyáron a tárgyalóteremben, miközben az egyesület ügyvédei a rutinná vált megaláztatások gyakorlatát részletezték, könnyen megállapíthatta, hogy változás hiányában a legnagyobb vesztes Franciaország lesz. A jogi képviselőik érveit komolyan hallgató fiatalokkal dugig telt padsoroknál talán semmi sem fejezhette volna ki jobban, mennyire életbevágó bizonyítani a most felnövő generációk számára, hogy az állam egyenjogú polgárként tekint rájuk, jogaik biztosítása és az őket ért sérelmek orvoslása épp olyan fontos, mint bármely más francia polgáré. Ha nem ocsúdik hamarosan a francia állam, és a CAF-nak tett ígéreteiket amúgy megszegő, épp kormányzó szocialisták, akkor egy nap talán tényleg valóra válhatna Charles Enderlin fenn idézett sötét jóslata. De az azonnali és reális kockázat inkább az, hogy nehéz lesz kiverni a fejekből: a palesztinok helyzetére jellemző aszimmetria nyomokban itt is fellelhető. És ebben az esetben a tüntetés betiltása mellett érvelő államfő, François Hollande célja, az „izraeli-palesztin konfliktus importálásának” megakadályozása, hiú remény, rosszabb esetben cinikus retorika marad.

Dobsi Viktória