Szemezgetés a történelemből, ami talán nem is úgy volt, ahogy tanultuk

David Graeber és David Wengrow kötete szerint a régmúlt nem is úgy volt, ahogy tanultuk, és a primitívnek tartott népek szabadabban éltek, mint a modern társadalmak. „Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!” – talán ez is lehetne a kötet alcíme. Mert voltunk rabok és szabadok is, de a könyv arra is választ keres, lehetünk-e még igazán szabadok, és részben egyenlők.

Mi még a nyolcvanas években a marxista-evolucionista nyomvonalon kábé úgy tanultuk a törit, hogy az ősember vadászgatott, gyűjtögetett, aztán rájött, legjobb közösen szakadékba zavarni a mamutokat. Néha már összecsaptak a csoportok, utóbb rájöttek, jobb letelepedve megművelni a földet, abból többlet is származik. Törzsekbe szövetkeztek, meg egymás ellen is, fosztogattak, háborúztak, de már kereskedtek is, építkeztek, egymástól tanultak, és létrejött a civilizáció az egyre bonyolultabb kooperálás révén. Aztán ennyi, ülj le, fiam, ötös.

Hogy a helyzet bonyolultabb, azt persze érzékelhette bárki, aki legalább valami, a témába illő lektűrbe, dokumentumfilmbe is belenézett (hogy a nyelv kialakulására most ne is utaljunk), nekem például kedvencem lett a Háborúk, járványok, technikák című tudományos-ismeretterjesztő könyv 1997-ből Jared Diamond tollából, amiből kiváló dokufilm is készült.

Abban ő azt vizsgálta, hogyan hatottak a különféle földrészek adottságai arra, hogy az őslakosok milyen technológiai és katonai erőt tudtak kialakítani a gyarmatosítók ellen, hogyan fejlődhettek annak függvényében, milyen növényeket termelhettek és milyen állatokat nevelhettek, vagy hogy egyáltalán milyen ércek voltak például egy-egy szigeten. Azaz szerinte nem a képességeken és az intelligencián múltak az egyenlőtlenségek okai, hanem a környezeti és a történeti adottságokon.

Hasonló nyomvonalon kérdőjelezi meg a hagyományos történelmet a jelentős figyelmet kapó Mindenek hajnala (eredeti címén The Dawn of Everything: A New History of Humanityi) az egyébként a kötet írása során elhunyt David Graeber, illetve David Wengrow szerzőpárostól.

David Graeber – David Wengrow: Mindenek hajnala – Az emberiség új története
Helikon, 2025
686 oldal, 8499 Ft

A szerzők Diamondot is kritizálják: nem volt itt anno semmiféle Édenkert, ahol a kis csoportokban szépen megbeszélték egymással a dolgokat, célokat, nem volt személyes tulajdon és pláne nem vezető. Utóbb kiderül: azért voltak ilyen kis csoportok, hordák, törzsek, amelyekben megfigyelhetőek voltak az ilyen jelenségek. Csakhogy a szerzők szerint mi a saját fogalmainkkal, illetve az utóbbi két-három században történt megfigyelésekkel és az azok nyomán kialakult fogalmakkal operálunk, azt vetítjük vissza, mint a szolidaritás, az együttműködés különböző formáit, így az egyenlőségét avagy egyenlőtlenségét is, azt, hogy volt-e törzsfő, vezér.

Pedig például egy-egy csoportnál akár szezonálisan is változhatott, hogy elfogadnak-e egy autoriter vezetőt: a munka dandárjakor, tavasszal nyáron igen, ősszel-télen nem. A szerzők ráadásul folyamatosan hangsúlyozzák, hogy az esetleg megfigyeléseken alapuló és saját előítéleteinkkel ötvöződő koncepciók is ugyanolyan megbízhatatlanok, a korabeli élet- és gondolkodásmódra csak rávetítjük saját vélt és/vagy vágyott elméleteinket. S mindez igen szelektív módon történt és történik, oly sok mindent nem tudunk.

Egyébként a kötet kritikusai is éppen azt vetik a szerzők szemére, amit ők másokéra: szubjektíven szemezgetnek a történelmi példákból, hogy megcáfoljanak másokat.

Megvallom, a hatalmas könyv olvasása közben jómagam is elvesztem a példák között. Jórészt olyan nem európai népcsoportokra utalgatnak, amelyekről még véletlenül sem hallottam. A régészet pedig az utóbbi évtizedekben a legkorszerűbb technológiáknak köszönhetően eszement módon fejlődik, újabb és újabb települések, kultúrák, így etnikumok és vallások nyomait tárva fel. De a kutatásokat az is befolyásolja, hogy egyáltalán hol van ezekre lehetőség, például a háborúk miatt, ráadásul újabb és újabb térségek leletei módosítják elképzeléseinket őseink életéről. De a szerzők azokról is leszedik a keresztvizet, akik úgymond ismertebb terepen mozognak, mint az észak-amerikai indiánoké, a dél-amerikaiak vagy az egykori Mezopotánia, a Közel-Kelet vidéke.

A szerzők tehát az emberiség új történetét vázolják fel: szerintük semmi sem úgy volt, vagy csak részben, ahogyan eddig tudtuk, és ma leginkább azt tudjuk, hogy nem tudunk. Főleg a vadászó-gyűjtögető, illetve letelepedő, a mezőgazdaságot „feltaláló” társadalmakról ferdék, tévesek a nézeteink, de az államok kialakulásáról is „egyes” a tudásunk, lévén maga a fogalom legújabb kori, és ezt vetítjük vissza azokra, akiknek eszük ágában sem volt bürokratikus rendet kiépíteni, pláne nem abban élni, gyakran főnök sem volt, ha pedig igen, az erőszak monopóliumával sem mindig bírt.

Akadtak, akik számára az egyenlőség is csak annyit jelentett, hogy mindenki éljen boldogan, és csak annyit dolgoztak, amennyiből simán elvoltak, gyakran napi két-négy órai melóval (gyűjtögetéssel, vadászattal), maradék idejükben pedig pletykálgattak, szórakoztatták egymást. Vagyis sokkal szabadabbak voltak, mint mi, európaiak, illetve filozófusaik, akik számára kulcsfogalommá vált maga a szabadság szó, nyomában meg a többi. Amit a szerzők is fontosnak tartanak, az egyenlőséggel együtt, tehát van itt némi politikai üzenet is, miért kellene a múlt megértésével (vagy újraátértelmezésével) átgondolni azt, hogy a társadalmi és politikai struktúrák milyenek voltak, és esetleg ezt a tapasztalatot hogyan hasznosíthatnánk. De azért nincs itt szó olyan politikai programról, mint volt például a fasizmus vagy a kommunizmus szelleme.

Magyarán, a történelem, a múlt sose egy végleg megírt sztori, az újraírható, hisz az olyan változatos, legalábbis ha az egész emberiségről van szó (azaz nem az alapvető tényeket tagadnák). Még ha ők maguk radikálisan is nyúlnak a témához, ami nyilván hozzájárult ahhoz, hogy a kötetet gyorsan lefordították legalább 30 nyelvre. A könyv behemótságára tekintettel ez nem véletlen, pedig – vagy éppen ezért? – van itt minden: perlekedés főleg a 18. századi francia felvilágosodás filozófusaival, részletekbe menő bemutatása egyes korabeli társadalmaknak, és a folyamatos vita. Aki nem régész vagy antropológus – vagy éppen az? –, csak kapkodja a fejét, a meggyőző stílus miatt azonban hajlandó is mindent elhinni az amúgy szórakoztató szerzőknek. Akik tehát provokatív módon

azt is állítják, hogy a jövő, azaz egy új, a szabadságon és a (nagyobb) egyenlőségen alapuló társadalom felépítése a múlt átértelmezésével kezdődhet.

Egy recenzióban lehetetlen kiemelni egy-egy részt a könyvből, annyira (részlet)gazdag. Szó esik itt a haladás mítoszáról, a kultúra eredetéről és a magántulajdon kialakulásáról, továbbá arról, miért (nem) volt mégsem oly fontos mindig a szabadság, hogyan alakult ki a rabszolgaság. Miért építettek végül mégis városokat az emberek, ha boldogabbak voltak a kisebb közösségekben, vagy éppen hogyan alakult ki a szociális lakhatás módja, és aztán mit is gondoltak a szuverenitásról, a bürokráciáról és magáról a politikáról.

És különösen érdekes az, amit a mezőgazdaság kialakulásáról pedzegetnek: nem mindenki látott ebben éppen perspektívát, így például „a kaliforniai őslakosok nem a földművelés előtti népek voltak. Inkább azt kellene mondanunk, földművelés-ellenesek”. És ennek részben ökológiai okai is voltak, ti. hogy mi is a hatékonyabb: gyűjtögetni, ha már ott van minden, vagy évekre előre gondolkodva túrni a földet, aztán majd kiderül, mi lesz – hacsak az egészet el nem rabolja a szomszéd. A ma valójában az élelmet túltermelő, de azt jól el nem osztó világot látva lenne is mit tanulni őseinktől.

Jókat elmélkednek a kultúráról is, folyton kimutatván, hogy a „primitívek” éppen hogy nem voltak primitívek, csak mi, a civilizáció emberei szeretünk fölényeskedni, noha éppen ők éltek jól avagy jól-létben, mi csak jó esetben a kétes, anyagi, kényelmes jólétben, magunk alatt vágva a fát, kinyírva az ökoszisztémát. Sőt, odáig mennek, hogy a kultúrák valójában az elutasítás struktúrái. Nem úgy volt az, írják, hogy a társadalmak a különféle földrészeken el voltak zárva egymástól, mert potenciálisan minden stílus, forma vagy technika mindenki számára hozzáférhető volt, de ezeket vagy kölcsönözték egymástól, vagy éppen elutasították (jó esetben kombinálták), így is megkülönböztetve magukat a másiktól.

A kínaiak például evőpálcikát használnak, de kést meg villát nem. A thai nép pedig „kanalat igen, de evőpálcikát, és így tovább.” És tényleg, csak így tovább, van még mit tanulnunk magunkról, és akkor az emberiségnek még lesz valahol jövője. Az már megint más kérdés, hogy a szerzők szerint az emberek mindig is a múltjukról (és talán a jövőjükről) szóló narratíva tragikus verziója iránt éreznek ösztönös vonzalmat.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Átlátszó-montázs