A magyar társadalom hanyatlása: egyre kisebb önállóság, egyre nagyobb függőség

Valuch Tibor kilenc éve publikálta A jelenkori magyar társadalom története c. kötetét, ezt akkor „Lejtmenetben” címmel recenzáltuk. Az egyébként történész szerző most folytatta, kibővítette társadalomtörténeti munkáját, hasonló struktúrában, 9 tematikus fejezetben tekintve át az országban uralkodó állapotokat.

A témák: demográfia, térbeliség, kisebbségek és etnikumok határon innen s túl, társadalmi rétegződés és mobilitás, társadalmi rétegek (elit, közép és alsó), politika (választások, aktivitás), közgondolkodás és értékek, szociális viszonyok és deviancia. És az utolsó fejezetben közép-európai összehasonlításban – a szintén EU-tag Lengyelországgal, Csehországgal és Szlovákiával – elemzi a helyzetünket. Szpojlerveszély: amiben rosszabbnak lehet lenni, abban rosszabbak is vagyunk. 

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Az előző kötet is elmehetne tankönyvnek összefoglaló jellege és mély, de közérthető elemzése miatt – már ha mernék mindezt így okítani a tanárok a felmondás veszélye nélkül. És noha az előző kötet a második Orbán-kormány első ciklusának idején, azaz a 2010-es évek első felében íródott, a szerző már ott is elég kritikus volt.

Valuch Tibor: Honnan hova? –Társadalmi változások Magyarországon a késő kádárizmustól az illiberalizmusig – közép-kelet-európai összehasonlításban
Kronosz, 2024
411 oldal, 6500 Ft 

Az új kötetben pedig nem is tehetett mást, mint hogy még inkább bírálóan szóljon ki a tudós köpönyege alól, így például világosan és sokoldalúan mutatva be azt is, hogy mit jelent az illiberalizmus, és mit is eredményezett ez a politikában, a gazdaságban, az oktatásban stb. Némi hiányérzetünk talán csak azért lehet, mert a mindennapi életről alig szól (bár más munkáiban igen), vagy a digitalizáció hatásáról, például hogy a hagyományos kulturális elitet leváltja(-e?) az új celeb-„kultúra” elitje (anyagilag különösen).

Mert tíz éve ők még kevésbé voltak ennyire érzékelhetők, a hatásuk meg egyre nagyobb, akár a politikában (ld. a kegyelmi botrány utáni Hősök-téri tüntetést, ami a könyv megjelenésekor a pártpolitikai színteret is seperc alatt átrendezte – bizonyítva, milyen nehéz mindig naprakész könyvet írni e témákban). De a Covid-19 járvány hatásáról sem esik túl sok szó a kötetben, pedig ezek a témák kétségkívül a politikán innen s túl is igen mélyen befolyásolták a társadalom állapotát. No, persze, mindent nem lehet megírni. Egyébként is, szomorúságra így is van épp’ elég okunk. 

Szóval, közvetlenül Orbán tusványosi, minden idők egyik legzagyvább politikai beszéde („programja”) után, kánikula, nyári szabadság ide vagy oda, üdítő volt olvasni egy összefüggő könyvet, társadalomtörténeti elemzést arról, mi is történt a magyar társadalommal a késő Kádár-kor áporodott időszakától kezdve a rendszerváltás néminemű reménykedése után az illiberális ámokfutásig, az ország egyik összeroppanásától az újabb hanyatlásig.

Legalábbis az én rövid, egymondatos értelmezésemben, hiszen Valuch Tibor jóval árnyaltabb képet fest az állapotokról. Hiszen az utóbbi kb. negyven év aligha írható le egyöntetű fejlődésként (mínusz „elmúltnyócév”) vagy épp zuhanásként, politikai ízléstől, opciótól függően. 

A kötetben viszont gyakorlatilag nincs olyan terület, ahol az utóbbi évtizedekben, illetve 2015 óta pozitív változás történt volna. Akadnak persze jobb adatok, mint a foglalkoztatottságé – csak hát összeszerelő üzemmé silányul a gazdaság, nem pedig tudásalapú-információs társadalom épül. Vagy: a gyerekhalandóság is minimálisra csökkent, ahogy az öngyilkosságok arányszáma is jóval alacsonyabb, mint 1989-ben.

Aztán rögtön hozzátehetjük: az alkoholizmus, a kábszer-fogyasztás és a mentális betegségek terén a 2010-es évek se hoztak pozitív változást. Ugyanakkor a szerző gyakran hangsúlyozza, hogy a sok negatív tendencia még a Kádár-kor előttről is származik, például a szolidaritás, az együttműködés hiánya. A saját magunknak kaparás, azaz az önzés mintegy örök jellemzőjévé vált a magyar társadalom darabjaira hullott tagjainak.

Hovatovább az idegengyűlöletben is folyton tudunk „újítani”. (Mondjuk, a 2015-ös menekülthullám kiváltotta gyűlölet-elharapódzásról – ami részben persze a kormányzat propagandájának az oka – sem esik szó, ha jól látom.) Ehhez képest alacsonynak mondható a választási részvétel, a politikai aktivitás, főleg a civil, a szakszervezeti ügyködést meg a hatalom minden eszközzel megtorolja. Ennek nyomán

egyre kisebb az autonómia vagy annak igénye, a kockázatvállalás, ezzel párhuzamosan viszont nagyobb a függőség, a hierarchia kialakulása a legalsó szintekig.

Fenn Orbánnal kell jóban lenni, lent meg a helyi erős fideszes emberrel, oszt’ hátha akkor csurran egy kis lé, ha földbérleti jogra, akkor arra, ha térkőre vagy EU-s lombkorona-sétányra, hát arra, de főleg zsebbe. A nemzet ügye meg úgy alakult, hogy – miképpen Valuch mondja – a kormányzati politika mára csak kommunikáció, az ő szemszögükből „vagyunk mi”, akik „a magyarok”, ez a híveiknek közösséget teremt; a másik oldalon meg vannak az „ők”, akik kizáródnak e közösségi élményből, és jobb is, ha közömbösek maradnak, már jót akarnak maguknak.  

Igaz, a magyarok örültek legkevésbé a rendszerváltásnak is, mit nékik a demokrácia, ha akad egy vezér. S akárcsak Kádárék alatt, ma is az informális folyamatok a mérvadók a gazdaságban – így ezek tudományosan nagyon nehezen megfoghatók és értelmezhetők. Ipari méretűvé vált a korrupció, az illegális juttatások és jövedelemszerzési technikák a torukat ülik, Mészárostól az utolsó autóvizsgáztatóig. 

A könyv azonban ennél szikárabban és szakszerűbben írja le a folyamatokat, az elkeseredett hang inkább csak kiolvasható a számos adatból. Így – noha semmi új a nap alatt – még mindig megdöbbentő ezt hallani: „A társadalmi mobilitást vizsgálva látható, hogy az ezredfordulót követő évtizedben és

a 2010-es években erősödött a társadalmi helyzet átörökítése,

ez a marginalizált helyzetben levők esetében éppen úgy markáns tendencia, mint a társadalmi közép és a felső csoportok esetében.” Vagyis ahová születsz, vélhetően ott is maradsz/ragadsz, de nem csak te, hanem a gyerekeid is.

Hát persze, ha az oktatásra egyre kevesebbet költünk, már jóval az EU-s átlag alatt. S a felemelkedés esélyét tekintve óriási a szakadék azok közt, akik elvégezték legalább a középiskolát és azok közt, akik nem – utóbbiak mehetnek a kukába vagy az akku-gyárba.

Némiképp furcsa azt olvasni, hogy „a kulturális és tudományos elitcsoportok megítélése, elfogadottsága általában sokkal kedvezőbb a gazdasági, de különösen a politikai elitcsoportokhoz képest” – én inkább a megvetés növekedését érzem –, s hogy a politikusokkal szemben igen alacsony a bizalom. Mert a kormányzat a kultúra, illetve a tudomány és az oktatás embereit ott üti, ahol éri, méghozzá úgy, hogy ez a közvélemény kritikus szintjét, ingerküszöbét azért el sem éri. 

Mi szépet is említsünk meg még társadalmunkról Valuch Tibor könyvéből? A szerző a kutatásokat összegezve úgy látja, hogy a 21. század magyar társadalmának kb. 2-3 százaléka (ez 60–70 ezer családot jelent) tekinthető az elitnek (ebből úgy 100 egyén/család az ultragazdag, a tudjukkik). Emellett ott van a 7-8 százaléknyi (úgy 150–200 ezer család) jómódú réteg, azaz azok, akiknek van saját jól felszerelt lakásuk (esetleg több is), házuk, némi megtakarításuk, s akár két autójuk és nyaralójuk is. Ez úgymond jó hír, infó – de ha megfordítjuk, azt látjuk, hogy

a magyar társadalom 90 százaléka nem tartozik az elithez, és nem is jómódú,

így aligha találunk itt pozitívumot. Aztán ott az eltengődők egy szélesebb rétege, a szellemi munkát végzők népes serege: „Szintén a társadalmi közép különböző csoportjaihoz tartozik például az iskolaigazgató, a képzett, beosztott tisztviselő, a gimnáziumi tanár, a tanító, az alkalmazásban álló értelmiségiek és alkalmazott szellemi foglalkozásúak többsége. Az ő kulturális tőkéjük rendszerint meghaladja az érettségizettek szintjét, nagy részük felsőfokú végzettséggel rendelkezik. Ennek ellenére ők az illiberális berendezkedés legnagyobb vesztesei közé tartoznak. A társadalmi középhez tartozását csak folyamatos többes jövedelemszerzéssel tudja biztosítani.”

Még jó, hogy így ők lennének az egyik feszültségforrás – mint írja a szerző –, amely elveszítette annak esélyét, „hogy betöltse azt a kiegyensúlyozó szerepet, ami a modern társadalmakban a középosztály szerves feladata. A réteg sajátos léthelyzetéből eredő függőség, kiszolgáltatottság mérsékli a társadalmi autonómiaigényt, a pozíció megőrzéséért folytatott küzdelem pedig nehezíti az öntudatos polgári magatartás- és viselkedéskultúra kialakítását is.”  Mindeközben tehát politikai téren egy „színlelt demokráciában” élünk, s mindenki magának akarja „kibulizni” a jót.

Végezetül ne hagyjuk szó nélkül az egyik legakutabb problémát, a romák helyzetét sem. S hogy jókedvünk végképp ne támadjon, beidézném Valuch Tibor e témában tett összegzését: „Magyarországon a legkomolyabb, etnikai alapú problémát egyértelműen a cigányellenesség jelentette és jelenti a 2020-as évek elején is. A cigányokkal szembeni ellenszenv a lakosság többsége számára nyíltan vállalt, élő és könnyen aktivizálható vélekedés.

Egyre inkább megfigyelhető a szélsőjobboldali diskurzusokban, hogy a korábban jellemző leegyszerűsítő, de viszonylag ártatlan sztereotípia (hangos, temperamentumos, muzikális) megváltozott. A magyarországi cigányság egyre inkább agresszív, veszélyes, fenyegető és kriminális kisebbségként jelent és jelenik meg. S ezt időről időre a hatalmat gyakorlók is erősítik.” 

Szerbhorváth György 

Címlapkép: Hősök tere, Budapest (fotó: Wikimedia/Paul Mannix)