Machiavellista ön? Ebből a könyvből megtudhatja

Ön rossz ember? Vagy inkább jó ember? Az embereknek úgy nagyjából 99 százaléka az első kérdésre bizonyára nemmel, a másikra igennel felelne. A legtöbb embertársunk alapvetően jónak gondolja magát, akit legfeljebb gonosz külső erők „ronthatnak el” önhibáján kívül. Aki pedig tényleg rossz, az legritkább esetben szokta a rá jellemző rosszindulatot nyíltan bevallani. Az igazi gonosz jóformán soha nem ismeri el saját gonoszságát. S főként nem teszi ezt, ha abból – környezetét manipulálva, orvul letámadva – haszonra, előnyre tesz szert. Így aztán a másokat törvénytelen és/vagy erkölcstelen célok érdekében félrevezető személyeket rendkívül nehéz tesztekkel, vizsgálatokkal kiszűrni.

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Kérdés: Bereczkei Tamásnak a Machiavellizmus – a megtévesztés pszichológiája című – mostanság, a permanensen manipuláló, végtelenített kampány idején rendkívül aktuális – kötete (Typotex. Budapest, 2016.) menyire képes ebben útmutatóul szolgálni? A kritikust nemigen sikerül meggyőznie, de az olvasónak (ha eddig nem tette) mindenképp érdemes a művet (amelyből részletek itt olvashatóak) kézbe venni, s elgondolkodni a lentebb felvetett dilemmákon.

Jók, pontosak, s hitelesek-e az ott publikált személyiségtesztek? Tudunk-e rájuk őszinte választ adni? Miként lehet politikai célra használni a lélektani teszteket? Ha Ön jobban szereti a szexet az átlagnál, akkor machiavellista? Vagy pont akkor az, ha vallásos? Netán, ha szigorú főnöki kontroll helyett jobb kedveli a szabadabb munkavégzést? Amennyiben kíváncsi a részletekre, olvasson tovább.

Hogy megértsük, mi a machiavellizmus, s mi a lélektani jelentősége, először is, tudnunk kell, ki volt Niccolo Machiavelli? Ugyanis nem csak nála fordul elő a történelemben, hogy egy gondolkodónak, tudósnak nem sok köze van a róla elnevezett vagy rá hivatkozó, az örökségét kisajátító, lejárató izmushoz. Darwin nem azonos a kutatásait lebutítva, összefüggéseiből kiragadva rasszista célokra felhasználó vulgárdarwinista, szociáldarwinista politikával.

Miként arról sem tehet, hogy a Föld első totalitárius államát létrehozó, tömegek haláláért felelős Lenin kedvenc íróasztali levélnehezéke egy emberi koponyát a kezében tartva, Darwin művein ülve gondolkodó majom szobra volt. A filozófus Nietzsche übermensch-fogalma nem azonos a náci diktatúra emberképével. Ahogy Sade márki gazdag és provokatív írói munkássága sem pusztán a szadista kínzásról szól.

Machiavelli a legfélreértettebb gondolkodók egyike volt. Évszázadokon át tartották zsarnokokat és tömeggyilkosokat legitimáló szörnyetegnek. Mi több, a legtöbben ma is annak tartják. Hangsúlyozva: A fejedelem című műve diktátorok generációjának volt a kedvenc olvasmánya. A róla elnevezett machiavellizmus pedig a rideg, könyörtelen hatalomgyakorlás módszertanaként híresült el.

Nem véletlen, hogy csak az utóbbi időben jelennek meg elfogulatlanabb, az utókor ítéletével szemben kritikusabb életrajzi művek. Ilyen például Michael White tollából a Machiavelli – Egy félreértett ember című biográfia. De a Fejedelem is megjelent a Helikon Zsebkönyvek sorozatban, 999 forintért bárki megveheti, s eldöntheti, mi a véleménye róla. (De online is hozzáférhető.)

Machiavelli rossz hírét főként az okozta, hogy a XV-XVI század fordulójának hírhedt alakja, Cesare Borgia romagnai herceg, VI. Sándor pápa fia volt az, aki a fő művét ihlette. Mint a firenzei városköztársaság csúcsvezetését alkotó Tízek Tanácsának tagja, Machiavelli gyakran járt a pápai udvarban, így ismerte meg az egyházfő törvénytelen gyermekét. De tekintsük bármennyire is cinikusnak és pragmatikusnak a nézeteit, azok több szempontból a korát meghaladóan demokratikusak, illetve mérsékeltek voltak. Például „…radikális nézeteket vallott abból a szempontból, hogy elvetette az uralkodó isteni kiválasztottságának tanát és tehetségtől függően bárkit alkalmasnak tartott a vezetésre.” – említi meg a róla szóló, fentebb is linkelt életrajzi szócikk.

E princípiumból jön majd létre az egyének szabad politikai versengésén alapuló demokrácia, ahol mindenki választható bármilyen pozícióra, származásától függetlenül. Machiavelli nem támogatta a politikai gyilkosságok, merényletek, a fizikai erőszak korlátlan. gátlástalan alkalmazását, felismerve, hogy ez a konszolidált politikai rendszer ellen hat. „Így például lehetőleg kerülni kell az emberölést, egyszerűen azért, mert ez ellenőrizhetetlen érzelmeket, bosszúhadjáratokat és megtorlásokat von maga után.” – olvasható az eme írás tárgyául szolgáló kötetben. (19. o.) Machiavelli nem helyeselte azokat a tömeges politikai tisztogatásokat, amelyeket majd a XX. század totális diktatúrái járatnak csúcsra.

A Fejedelem egyik legnegatívabb figurája Agathoklész, Szürakuszai királya. Aki puccsal kerül hatalomra: úgy, hogy a szenátus tagjait tőrbe csalja és lemészárolja. „Mégsem lehet virtusnak nevezni polgártársai legyilkolását, barátai elárulását, szószegéseit, könyörtelenségét és istentelenségét, amellyel hatalmat igen, de dicsőséget nem szerzett. Mert ha Agathoklész rettenthetetlenségét és rátermettségét a veszélyes helyzetekben fontolóra vesszük, semmivel sem kellene őt bármelyik kiváló hadvezérnél alábbvalónak tekintenünk. Mégis aljas kegyetlensége és a sok gyalázat nem engedi, hogy a híres emberek között emlegessük.” – írja Machiavelli a fő művében. (A Fejedelem. Helikon Zsebkönyvek, 2015. 44-45.o.)

VI. Sándor Itáliájában pedig Machiavelli ugyanilyen veszélyesnek, kora Agathoklészának tartotta Oliverotto Firmianót. (Eredeti nevén:Oliverotto Euffreducci.) Aki Fermo városának kívánt hasonló zsarnokává válni, de ebben Cesare Borgia akadályozta meg. Ekkor Machiavelli még nemigen vette észre (vagy nem akarta észrevenni), hogy „modellje”, akiről az ideális vezetőt mintázta, ugyanilyen szörnyeteggé vált. De ha a „politikai múzsáját” rosszul is választotta meg, a Cesare Borgia által ihletett mű révén vált Machiavelli az újkori Európa legelső politológusává. Aki (szemben a királyok udvari krónikásaival) nyíltan leírta: a politika nem feltétlenül szép látvány, néha kifejezetten piszkos munka.

Mint Bereczkei Tamás is utal rá a kötet 18. oldalán: „Machiavelli szerint az állam érdekében végzett tevékenység a célszerűség, a hasznosság és az ésszerűség világa, amely bizonyos értelemben független az erkölcs világától. Nincs köze az igazsághoz (ez a bíróság dolga), nincs köze a jósághoz (ez a vallás területe), és nincs köze a szépséghez (amivel a művészetek foglalkoznak)” (18.o.) A Machiavelli-biográfus, Michael White pedig – Francis Bacont idézve – e mottóval indítja a könyvét: „Sokat köszönhetünk Machiavellinek és azoknak, akik azt írták meg, amit tesznek az emberek, s nem azt, amit tenniük kellene.”

Bereczkei azonban nem annyira Machiavellivel, hanem sokkal inkább a róla elnevezett machiavellizmus lélektani oldalával foglalkozik. A kötetben leírtak szerint a machiavellista „…olyan ember, aki másokat eszközként használ fel arra, hogy saját céljait elérje.” (17.o.)  Az ilyen személyiségtípusnak „…öt alapvető jellemvonása van: manipuláció, amoralitás, cinizmus, érzelmi hidegség, empátia hiánya.” (20. o.)

Ugyanakkor a machiavellisták kiszűrésére alkalmazott, a kötet 21. oldalán is publikált Mach IV teszt kérdéseit látva rögtön felmerülnek az ellentmondások. A 20 állítást felsoroló vizsgálat során az alanynak egy hétfokú számskála révén kell értékelnie a mondatok igazságtartalmát. Melynek két szélső pólusa hogy teljesen egyetért (7-es) vagy egyáltalán nem ért egyet (1-es) a kijelentéssel. Az eljárás (illetve jó pár hasonló teszt) Achilles-sarka, leggyengébb pontja, hogy bár személyiségvizsgálatról beszélünk, az állítások mégsem „befelé” az illető személyiségére, önmagával kapcsolatos viszonyára irányulnak.

Hanem a világ, a társadalom, a többi ember „működésére” vonatkoznak. Amivel még nem lenne probléma, hisz az, ahogyan másokról vélekedünk, bennünket is definiálhat. Zavart, illetve hamis diagnózist az okozhat, hogy a válaszokból nem derül ki, a tesztalany valójában mit is gondol? Ilyennek tartja a világ nagy részét, az emberek többségét, de ő nem helyesli ezt, nem ért egyet velük, nem tartja jónak? Vagy neki magának sincs kifogása a dolgok ilyetén állása ellen?

„A legjobban úgy lehet az emberekkel bánni, ha azt mondjuk nekik, amit hallani akarnak.”  – szól az egyik állítás. Aki ezzel egyetért, cinikus machiavellista? Vagy csak úgy látja, a világ sajnos eme irányba tart? A harmadik NER-kétharmad, a Trump-győzelem, a Brexit – vagy akár a 2002-ben 13. havi nyugdíjat ígérő és 23 millió románnal ijesztgető, 2006-ban pedig az ország valós helyzetét elhazudó MSZP-politikusok után nehéz volna ennek igazságával vitába szállni.

„Kerülőutak nélkül nehéz az életben előrejutni.” – ezzel Magyarországon (és a világ számos egyéb pontján) az emberek 80-90 százaléka bizonyára egyetért.  „Minden esetben a becsületesség a legjobb politika.” – ezzel viszont csak nagyon kevesen. Mert ugyan hány, a népszerűtlen, embereknek nem tetsző dolgokról őszintén kampányoló politikus nyert abszolút többséget (pláne kétharmadot) az utóbbi évtizedekben? Machiavellisták lennénk attól, ha erre az 1-es számmal felelünk?

„Bölcs dolog fontos embereknek hízelegni.”  – jó kis tesztmondat. Mert alapból két dolgot is sugallhat. Ha a bölcsesség az igazságot a hatalomnál többnek gondoló ember sajátja, akkor nem igaz. De ha azt tekintjük bölcsnek, aki képes a pályafutását az elvei fölé helyezni, akkor már nem tagadhatjuk ennyire határozottan.

„Mindent egybevéve jobb jelentéktelennek és tisztességesnek lenni, mint fontosnak és tisztességtelennek.” – Milyen, számokra lefordítható válasz adható erre? Én, személyesen nehezen tudnám ezt „számosítani.” Szavakkal is csak valami olyasféle (az állítás kereteit feszegető) választ tudnék adni, hogy a jelentéktelenség nem jobb, hanem rosszabb, mint a fontosság. Kinek jó az a tudat, hogy könnyen pótolható? De ha fontos a lelkiismeretünk, akkor néha a jobb helyett ezt a rosszabbat kell választanunk. S legyünk tudatában ama lehetőségnek is: jelentéktelenségünk oka esetleg nem a tisztességünk megléte, hanem a tehetségünk hiánya.

Az a gond a teszttel, hogy tételmondatai ugyanolyan leegyszerűsítő, egybites faék-logikájú állítások, mint az óriásplakátos kampányszlogenek. „A legbiztosabb, ha számítunk arra, hogy adandó alkalommal mindenkiből előjön a rossz oldala.” – inkább igaz vagy sem? Ha azt kérdezték volna meg, hogy mindenkinek van-e rossz oldala, arra a válasz nyilván egyetértő. S bizony arra is igennel kell felelni, hogy az emberek elsöprő többségéből, de valójában szinte mindenkiből előjön valamikor ez a rossz oldal az élete során. De nem is ez az állításba csomagolandó kérdés. Hanem az, kiből mennyire jön elő? De ez a maga teljességében csak egy süllyedő hajón vagy egy haláltábor barakkjában derülhetne ki.

Ha a fenti állítással egyetértünk, a következővel („Lehetséges minden szempontból jó embernek lenni.”) pedig nem, akkor rossznak tartjuk embertársainkat? Netán magunk is azok kívánunk lenni, hisz ilyen a világ? De nem pont attól lesz rosszabb a világ, hogy az emberek jelentős része vakhitű, feltétel és kétely nélküli bizalmat táplál családtagjai, barátai, kedvenc művészei és politikusai iránt? (Az én gyerekem nem olyan, az én házastársam nem tehette, nem vagyok hajlandó elhinni, hogy az én miniszterelnököm/pártelnököm/celebem lop, hazudik vagy szexuálisan zaklat.)

Nem lehet, hogy pont az a baj, hogy képtelenek vagyunk elfogadni: bizony nem lehet élethossziglan jónak lenni? Hogy a rossz, mint olyan, az nem egy migráns, patával és szarvakkal, de nem is Orbán, Gyurcsány vagy Vona. Hanem egy, mindnyájukban ott lappangó attitűd. S bárki térhet rossz útra. S az a legjobb, ha ennek tudatában vagyunk, s erre figyelmezhetjük egymást.

„Tévedés azt állítani, hogy minden percben születik egy palimadár.” – ez a tesztmondat is trükkös. Mert mit jelent a rá adott válasz? Ha egyetértek ezzel, akkor az embereket átverhető balekoknak tartó machiavellista lennék? Vagy csak egy olyan ember, aki nem örül ennek, de látja, hogy ez van? Ez az állítás egyébként szó szerinti értelemben akár ténynek is vehető. Világszerte tíz-, és százmilliók esnek évente csalások, átverések, hazugságok áldozatává. Így aligha túlzás arról beszélni: naponta ezres nagyságrendben jönnek világra olyanok, akik majd bedőlnek ezeknek. Tehát a percenként egy, óránként 1440, évente 525.600 palimadár még egy nagyon optimista becslés.

Ezek után jön a Mach IV teszt legdurvább állítása.”A legtöbb ember könnyebben túlteszi magát a szülei halálán, mint a vagyona elvesztésén.” Amelyre az átlagember (pontosabban a magát az átlaggal, a többséggel azonosító ember) szinte biztosan nemmel felel. Ki merne erre igennel felelni? Vagy akár a feleletet az igen felé billenteni? Aki ezt tenné, arról sokan rögtön azt feltételeznék: ennyire rosszat gondol embertársairól – vagy magából indul ki, mert ő is rossz. Mert, aki tovább siratja a vagyonát, mint a szüleit, az csak rossz lehet.

Pedig a kérdés ennél bonyolultabb. Ugyanis a válasz függ attól, mikor történik a szülők halála? A szülők elvesztése egy kisgyereknek vagy kamasznak a legtöbbször hatalmas trauma. Ráadásul nem is vagy-vagy a kérdés, hisz ha egy gyerek elveszíti az őt anyagilag támogató szüleit, azzal jó eséllyel a „vagyona”, jóléte egy részét biztosan elveszíti, rosszabb helyzetbe kerül.

Gyökeresen más a helyzet, amikor az embernek akkor halnak meg a szülei, amikor már ő is túl van az élete közepén. Mondjuk egy nyugdíjkorhatár előtt álló embert valószínűleg kevésbé visel meg a nagyon idős szülei (abban az életkorban már várható) halála, mint egy kamaszt. Túlteszi magát rajta, hisz ez az élet rendje. Viszont, ha a nyugdíj előtt a teljes vagyonát elbukja, s hajléktalanná válik, az sokkal jobban felforgatja az életét. Az időskori halál elkerülhetetlen, a vagyonvesztés nem az.

S mit kezdjünk az olyan állításokkal, hogy emberek legtöbbje alapjában véve jó és kedves és bátor? Milyen „helyes” válasz adható erre a populista tömeguralom korában? Amikor gonosz, arrogáns, gyáva vagy buta kormányok, elit, politika létezhetnek, de hasonló mentalitású tömegek nem? A nép (a választó, a fogyasztó, a vevő) mindig bölcs, s mindig igaza van. Melyik politikus, kampány- vagy reklámfőnök merne mást mondani? Aki elitista, individualista vagy meritokrata, tehát úgy véli: tömegben nincs minőség, illetve többség nem feltétlenül jó, illetve bátor, könnyen a machiavellisták között találhatja magát.

De nem az machiavellista inkább, aki kritikátlanul hízeleg a tömegeknek, s mindig azt mondja, amit hallani akarnak? Az erkölcsösség nem számszaki kérdés: nem mindig azok a jók, akiknél a létszámfölény, a bátrak, a hősök pedig szinte mindig, minden társadalmon belül kisebbségben vannak.

Az utóbbi években például hány közmunkás, közalkalmazott és köztisztviselő mert szembeszállni főnökével, aki követelte tőle, hogy pártérdeket szolgáljon, s ha meg akarja tartani az állását, szavazzon a hatalomra? 2006 őszén hány rendőr tagadta meg a jogsértő parancsot? És hány mert tanúskodni atrocitást elkövető kollégái ellen? Szóval korántsem biztos, hogy az a machiavellista, akit az ilyen tesztek annak mondanak.

A tesztet összeállító és használó pszichológusok felelőssége komoly. Főleg, hogy politikai jellegű kísérleteket is végeznek. Ilyen volt például az úgynevezett kongresszusi kísérlet, amikor a tesztalanyok érvelő-, valamint meggyőzőképességét vizsgálták politikai témákban.

„Amikor a triviális témák kapcsán kellett az érveléseket előadni, a magas és alacsony Mach-pontszámokkal rendelkező emberek körülbelül azonos szavazatot kaptak. Nagy különbség mutatkozott viszont az érzelmi töltéssel rendelkező ügyeket illetően: a machiavellisták a többiekhez képest lényegesen több szavazati pontot kaptak. […] A kísérlet vezetői úgy magyarázták az eredményeket, hogy a machiavellisták azért teljesítették jobban a feladatot, mert racionális okfejtésüket nem zavarták érzelmek. Hideg fejjel érveltek, miközben az alacsony Mach-személyek figyelmét és koncentrálását gyakran megzavarták az érzelmi hatások.” (106-107.o.)

A hatalmon lévő vagy hatalomra törő politikus felhasználja a kutatások eredményét, sőt: időnként – lásd Kocsis Máté esetét – ő maga „rendel” ilyet. Ebből kifolyólag nem árt óvatosan bánni a diagnózissal.

Főként, ha ideológiai-vallási téma is keverednek a Mach IV-állítások sorozatába. „A gyógyíthatatlan betegségben szenvedőknek meg kellene adni a lehetőséget arra, hogy a fájdalommentes halált válasszák.” Most komolyan, itt melyik típusú válaszadó a machiavellista? Az eutanáziát törvényesíteni akaró  liberális? (Csak úgy megszabadulna az idős, beteg emberektől!) Vagy az élet szentségéhez ragaszkodó konzervatív? (Hagyja szenvedni gyógyíthatatlan embertársait!) Ki dönti el, melyik válasz kap piros pontot, és melyik feketét? Egy másik kísérlet alapján pedig könnyen juthatunk ama következtetésre, hogy a vallásos emberek egy része csak azért tesz jót, mert machiavellisták.

„Amikor a csoport többi tagja nem szerzett tudomást arról, hogy társaik miként döntenek, a machiavellisták közül nagyon kevesen ajánlkoztak önkéntes munkára. Amikor viszont a felajánlások a csoport előtt zajlottak, a machiavellisták háromszor-négyszer olyan gyakran jelentkeztek, hogy szeretnének részt venni a karitatív munkában.” (155. o.) Vannak, akik szerint a hívők jobb emberek, mint az ateisták.

Az idézett felmérés viszont az bizonyítja: ha figyelik őket, a rossz emberek is jónak álcázzák magukat. Márpedig a vallásosakat a hitük alapján mindig figyeli valaki: mégpedig Isten. Nem lehet, hogy bizonyos hányaduk nem azért jó, mert tényleg az akar lenni, csupán az őt örökké látó Isten előtt akar megfelelni? Nem önzetlenül jó tehát, csupán számításból: a túlvilági örök élet reményében, illetve a halál utáni büntetéstől rettegve.

De nemi életet szabadabban felfogók is aggódhatnak, hogy nem machiavellisták-e? „A machiavellisták szexuális viselkedése egyfajta „állatorvosi ló”, amelyben szinte minden jellemző tulajdonságuk érvényre jut.” A Mach IV teszten magas pontszámot elérő tesztalanyok „…szinte minden kérdésre más választ adtak, mint az alacsony pontszámúak. Különösen a szexuális kíváncsiság, az izgalmi állapotok és a promiszkuitás terén volt nagy különbség: a machiavellisták kifejezetten keresik az új élményeket és a változatosságot szexuális életükben.” Illetve „…nem kedvelik a szexualitásra vonatkozó erkölcsi és jogi szabályokat, inkább a „szabad szexualitás” hívei. […] a machiavellisták minden esetben gazdagabb szexuális tapasztalatokról számoltak be, mint a többiek. Korábban kezdték nemi életüket, több szexuális partnerük volt az elmúlt években, gyakrabban itatták le partnerüket, hogy szexhez jussanak, és így tovább. […] a machiavellisták azok, akik nincsenek megelégedve szexuális életükkel, mindig valami mást, valami újat akarnak.” (36.o.)

„Az eredmények azt mutatják, hogy a machiavellisták olyan személyek, akik másoknál inkább hajlandók részt venni érzelmi elköteleződés nélküli szexuális kapcsolatokban.” – vonják le a következtetést. (38.o.) Csakhogy mindez legfeljebb a hagyományos promiszkuitásra igaz. Tehát azokra, akik kettős életvitelt folytatva lépnek félre, csalják meg a párjukat. Úgy, hogy mind a házas-, vagy élettársuknak, mind az alkalmi partnerüknek hazudnak, mindkettőt becsapják. (Előbbit a viszonyuk eltitkolásával, utóbbit pedig azzal, hogy azt ígérik: majd elválnak, mert már romlóban van a házasságuk.) Az ilyen személyiségek gyakran valóban a hazudozás mesterei, partnereiket szexuális ragadozóként, félrevezetés révén – valóban machiavellistaként –  hálózzák be.

De mindez nem igaz a nyitott párkapcsolatra, ahol mind a tartós, mind az eseti partner előre tájékoztatva van a másik létezéséről, illetve szerepéről. S beleegyezik abba. Ámde ezt a különbségtételt a mű szerzője elmulasztja: nem is szól a nyitott kapcsolatformáról. Hanem lényegében kiszolgálja a hagyományos párkapcsolati értékrend támogatóinak nézeteit. Emiatt az átlagos szexualitású olvasóban ama hamis benyomás támadhat, hogy a zárt házasságban monogámok inkább rendes emberek, a nyitottabb, szabadosabb életvitelűek azonban többnyire „gyanús” manipulátorok. Megerősítve látván ezáltal saját előítéleteit.

Bereczkei hivatkozik két tudósra: Christie és Geis 1970-ben „…a machiavellisták egyik legfontosabb tulajdonságaként írták le, hogy ellenállnak a társadalmi elvárásoknak, nem hagyják magukat befolyásolni a közösségi szabályok és elvek által – és pontosan ez teszi őket sikeres manipulátorokká.” (25-27.o.) Másik ismérvük a machiavellistáknak egy 1992-es felmérés szerint hogy „…kifejezetten kedvelik azokat a szervezeteket, ahol nincsenek szigorúan előírt szabályok és szerepek, és nem felügyelik szorosan az eseményeket.” (61.o.)

Ez volna a machiavellisták Eldorádója? Nem pont azok a machiavellisták, akik befagyott hierarchiák, hatalmi piramisok különböző szintjein úgy érzik, az előrejutásért hazudozni, hízelegni, színlelni kényszerülnek, s mást is erre kényszerítenek? Érdekes, hogy miközben így definiálja a kutatás a machiavellizmust, épp a könyv idézi a Lawrence Kohlberg által kidolgozott modellt. Amelynek az alacsonyabb szintjén vannak a társadalmi konvenciók, elvárások, szabályok kikényszerítette megfelelés. Legmagasabb, 6. szintje viszont: „Az önállóan kialakított etikai elvek követése, melyben a meglévő szabályok és társadalmi normák csak akkor érvényesek, ha az egyéni elvek megfontolásain alapulnak.” (199. o.) De ez nem pont ugyanaz, amiért a machiavellistának nevezett embereket kárhoztatjuk? Hogy öntörvényű módon cselekszenek, szembemenve az elvárásokkal?

A kötet apropóján is merülnek fel kérdések a tesztekről. Például, ha közönséges „földi halandó” nem ismerheti meg ezeket a teszteket, akkor Bereczkei Tamás, a pszichológiai tudományok doktora, a Pécsi Tudományegyetem Pszichológia Doktori Iskolájának vezetője hogyan közölhette a Mach IV-tesztet a művében, holott a pszichológusok etikai kódexe ezt kifejezetten tiltja? Szónoki a kérdés, hisz a teszt rég megtalálható a világhálón, 2006 óta részben magyar nyelven is. Csakhogy amennyiben a teszt hatékonyságát és hitelességét gyengíti a nyilvánosság, akkor ugyan mennyire alkalmas egy ilyen teszt egy tudományos műben kifejtett tézis igazolására?

Ha viszont a teszt „erejét” nem gyengíti a publikálás, akkor miért nem hozzáférhető az összes? Ha a teszt ismerete lerontja annak hatékonyságát, akkor egy tesztalany vagy beteg élete során egy tesztet csak egyszer lehet bevetni? De a tudomány alapja nem a vizsgálatok megismételhetősége? Ülhet a szakmai titkain rigorózus kotlósként az, aki a tesztalanyoktól nyíltságot és őszinteséget vár? Jelzem, e kérdések már nem szónokiak: örülnék, ha választ kaphatnék rájuk.

Papp László Tamás