Könyv a romagyilkos halálbrigádról – Tódor János a gyűlöletbűnözők nyomában

 

Tódor Jánosnak nemrég az Osiris gondozásában megjelent könyve a rasszizmus érdes részét térképezi fel. Ez nem a Jobbik szalonrasszista zsúrpubijainak világa, akik céljaik érdekében, ha kell, rasszistákat dicsőítenek, hogy aztán lerázzák magukról az általuk felhergelt Kurucinfó-rajongókat, és átmenjenek cukiba. S nem is az etnobizniszniszben utazó, „megélhetési roma” kisebbségi politikusoké, akik, ha érdekükben áll, szintén hergelik, heccelik a demagógiájukra fogékony, mélyszegénységben élő szavazóikat. Hogy utána luxusautókért és politikai sztárgázsiért simán elárulják őket, magukra hagyva a nyomorgó „testvéreiket.” Nem azok terepe, akik, ha kell, gyilkosan demagóg szólamokat sulykolnak, de igazából semmit nem gondolnak komolyan – a saját pozíciójuk megőrzését leszámítva persze. Nem, Tódor János riportjainak „hősei” nem ilyenek. Ők, ha azt mondják, öld meg a más bőrszínűt, a cigányt, a magyart, komolyan is gondolják. S nem várnak rá, hogy más megtegye helyettük. Tódor könyve gyűlöletbűnözőkről szól. S csak kiszemelt áldozataik szerencséjén, a véletlenen múlt, hogy nem mindenütt sikerült a gyilkosságot végrehajtani. Azoknak, akik nagy hangon, árnyalatok nélkül szeretnek  a fenti ügyekben – Olaszliszkától a romagyilkosságokig – pro és kontra véleményt formálni, nem ártana előtte megvenni és elolvasni Tódor kötetét. 

Tódor János könyve, a Vadászjelenetek Magyarországon (alcím: Gyűlölet-bűncselekmények Olaszliszkától a cigány sorozatgyilkosságig) nem olyan mű, amelyről könnyű volna objektíven írni. Leginkább nyilván a témája miatt. Ezek a cselekmények olyan többirányú, kölcsönösen visszaható indulatot, rettegést, frusztrációt és haragot gerjesztettek, amely légkörben nehéz tárgyilagosnak, racionálisnak maradni. Mi több: a nyugodtan, az értelmi töltetet háttérbe szorítva, a civilizált hangnemre ügyelő stílusban megszólaló könnyen megkaphatja az érzéketlenség, a részvétlenség bélyegét.

Tódor János: Vadászjelenetek Magyarországon

Osiris Kiadó, 2017, 304 oldal, 2880 forint

Ráadásul a könyvszerző kollégával jó ismeretségben vagyunk. Pont a műve gerincét alkotó ügy, a romagyilkos halálbrigád pere „hozott össze” bennünket. Együtt ültünk végig jó pár tárgyalási napot – bár hozzá kell tenni: Tódor János jóval többször volt ott, mint én, ő szinte végigkövette az évekig húzódó teljes büntetőeljárást. Ugyanazon folyóirat, a Kritika hasábjain írtunk külön, egymástól független cikksorozatot a gyilkosságsorozatról.

Tódor (a szóban forgó kötetbe is beleválogatott) riportjai közvetlenül a cselekményekről, azok hátteréről szólnak, a tetthelyekre, az áldozatok és családtagjaik lakóhelyére, valamint a börtönben ülő vádlottakhoz elmenő, azokat faggató újságíró munkájának gyümölcsei. Én pedig Szörnylelkek emberközelből című sorozatomban a gyilkosok lélektanát, típusát próbáltam megragadni, nemzetközi analógiákat is hozva. Valamint a Beszélő közölte egy hosszabb tanulmányomat a rasszista gyilkosságsorozat nyomozása, illetve tárgyalása alatt felmerült összeesküvés-elméletekről.

Egyszóval nem kívánok úgy tenni, mint aki az ügy, illetve a róla írt mű fölött, illetve azon kívül áll, tudatosan nem akarok mesterkélten távolságtartó lenni. Benne voltam a dologban, közelről láttam a szerzőt az alkotási folyamat egy részében, időnként beszélgettünk, leveleztük is,  eszmét cseréltünk róla. Rám is elég mélyen hatott az, ami a tárgyalóteremben lezajlott, a Pest Megyei Bíróság által kiadott a 104. számú sajtóbelépő mai napig az íróasztalomon hever.

Ennyit az érintettségről. Tódor János könyvéről azt tudom mondani, hogy jó értelemben provokatív, s hatalmas vitát, „botrányt” kavarhatnának a szerző állításai a főáramú politika szinte minden zugában – ha ez még érdekelne ott bárkit is. De nem érdekel. Amikor a 2008-2009-ben történt események (illetve azok közvetett előzménye, a 2006 őszi olaszliszkai lincselés) zajlottak, jóformán a csapból is a romakérdés, a cigányügy folyt.

Mára azonban ez lekerült a napirendből, illetve a „cigány” mainstream politikai közbeszédben lévő – valós problémákból, sérelmekből, negatív tapasztalatokból levont előítéletes általánosítással megrajzolt  – rémalakját a „migráns” torzképe foglalta el. Ma a romák helyett a bevándorló a politikai kampánydivat gyűlöletreklám-figurája.

Máig ható tanulsága van annak, ahogy Tódor a gyilkosoktól rettegő falusi romák hangulatát ábrázolja. „Nem mondják ki ezek a cigányemberek, de sejtetik, gyanús minden idegen.” (228.o.) Joggal féltették az életüket ezek a romák? Bizony igen. Helyes volt, hogy minden idegenben potenciális gyilkost láttak? Nyilván nem. Ugyanez a helyzet ma a terrorizmustól okkal rettegő, de az összes menekültet oktalanul leterroristázó, a habonyi szellemiségű gigantposzterek által felhergelt többségi átlagemberre. A különbség annyi, hogy a romáknak nem volt pénzük gádzsóellenes óriásplakátokra.

A Tódor-kötet koncepciója (hogy együtt, azonos „motívumláncra” felfűzve tárgyalja Szögi Lajos és Marian Cozma roma származású elkövetők általi megölését, illetve a romákkal szembeni, fajgyűlölet, előítélet motiválta gyilkosságokat) kétségtelenül több politikai oldal által, különböző okokból bár, de egyaránt támadható volna. Illetve nem fér bele a hagyományos jobb-bal, többségpárti-kisebbségvédő felosztás sematikus törésvonalainak egyikébe sem.

A kötet „…az általában csak a többséghez kötött, fizikai agresszióban tetőző fajgyűlöletet párba állítja, együtt tárgyalja az olykor a kisebbségekre is ugyanúgy jellemző torz felsőbbrendűségi (általában éppen a kisebbrendűségi érzésből, a leküzdhetetlen, sokszorosan hátrányos helyzetből fakadó) rasszizmussal. És ezt nem elvi szinten teszi, hanem a brutális tények tükrében, tragikus bűnügyi történeteket elmesélve.”

Ebből fakad a kötet struktúrája. Az olaszliszkai gyilkosságot (amely a későbbi többségi rasszista erőszakcselekmények ürügye, hivatkozási alapja volt) egy folyamat indítólökésének tekinti, mondván:  „Az „Öld meg a magyart!” és a „Gyújtsuk fel a hulladék orkokat!” felhívás ugyanis egy tőről fakad.”

A kisebbségkutatók, szociológusok, rasszizmus-szakértő tudósok közül nyilván sokan vitába szállnának ezzel – néhányan el is ítélnék Tódort a párhuzamért. Magam sem állítanám, hogy a két jelenség teljesen ugyanaz, s nem folytattam ezt igazoló vagy cáfoló kutatást. De kisebbségi, többségi-roma együttélési ügyekben régebben sűrűn publikáló újságíróként nekem is volt olyan tapasztalatom, hogy a kisebbségellenes többségi előítélet, kirekesztés mellett ugyanúgy létezik többségellenes kisebbségi rasszizmus. (Minden népcsoportban van rasszizmus: miért pont a romáknál ne lenne?)

Ez a fajgyűlölet nehezebben megfogható: a roma előítéletnek nincsenek „hivatalos” nacionalista, szélsőjobboldali pártjai, tévéi, rádiói, nincs roma Kurucinfó és Roma Gárda, ahogy értelmiségiek által művelt, az előítéletet „tudományosan” legitimálni akaró „szakirodalom” sem. De a világhálós közbeszédben, online fórumokon, csoportokban, illetve véletlenszerű hétköznapi interakciók során  gyakran észlelhető, hogy a roma kisebbség egyes szegmenseinek, rétegeinek is megvan a faji, etnikai alapú ellenségképe.

Létezik általánosító, uszító indulat a „magyarokkal” a „parasztokkal”, a „gádzsókkal” szemben. A szegregáció, a gettósodás mellett van egyfajta etnikai gőgből származó elzárkózás, a „fehérek” lenézése, megvetése, a vegyes házasságokkal, etnikumközi kapcsolatokkal szembeni berzenkedés.

Ismert jelenség, hogy egyes roma fiatalok szórakozóhelyen, utcán, iskolában belekötnek a náluk jobban szituált, öltözött  többségi kortársaikba. Ezeknek a szívatásoknak, verekedéseknek gyakran nem (vagy nem elsősorban) a pénzszerzés a célja. Hanem a fölény demonstrálása, az „ellenség” megalázása, a korábbi sérelmek megtorlása – a kollektív bűnösség rasszista elve alapján teljesen ártatlan, vétlen embereken is.

Ezek a fiatalok nem ismerik a rasszizmus ideológiáját (gyakran olvasni se nagyon tudnak), de ösztönösen ugyanúgy cselekszenek, mint a tudatos többségi rasszisták.  A többségi és roma szervezett bűnözés egyaránt gyakran kihasználja az ebben a frusztrációban rejlő lehetőségeket. Falkában járó, riasztó külsejű (börtöntetoválásokkal kidekorált, kigyúrt) kispályás roma származású bűnözőket ráuszít egy szórakozóhelyre. Aztán a vendégeket inzultáló, nőket molesztáló, berendezést rongáló lumpen gettóbanditákkal szemben védelmet ajánl.

De az ilyen (hátrányos társadalmi pozíciója miatt) komplexusos, frusztrált bűnözők gyakran irracionálisan cselekszenek. Ezt történhetett a veszprémi Patrióta lokálban, ahol „…a kisvodkával és energiaitallal elkísért speedtől bódult, tudatmódosult állapotban a bűnözõi csoport néhány „akciózó” tagja túllőtt a célon: nadrágzsebükre csatolt késüket használták.” (94.o) Természetesen nem gondolom, hogy a Cozmát megölő bűnözők olyan tudatos etnikai ellenségképpel rendelkeznének, mint a Magyar Gárda tagjai vagy a Kurucinfó szerzői. (Ez furcsa is volna, hisz az enyingi banda érdekkörében többségi „fehér” bűnözők is voltak, sőt az elkövetők között is akadt ilyen.)

Nyilvánvaló, hogy a Szögi Lajost agyonverő félanalfabéta lumpenek sem valamiféle ideológiát követve tették, amit tettek. De hogy a cselekvésüket valamiféle ösztönös, zsigeri gyűlöletből táplálkozó ellenségkép is motiválta, az nem kizárható, sőt nagyon is életszerű. Az „Öld meg a magyart!” egyfajta primitív rasszista legitimáció, valamiféle elembertelenítő, dehumanizáló lelki folyamat – nem közénk tartozik, nem a mi csoportunk tagja, vagyis nem kell mérlegelni, a védekezését meghallgatni, hanem fizikailag megsemmisítendőnek ítélték, s a barbár „ítéletet” végre is hajtották.

Tódor Jánossal valószínűleg sok mindenben nem értünk egyet politikailag. Azonban becsületére válik, hogy Tódor képes volt művében felülemelkedni a szekértáboros rögeszméken. Rámutat a jobboldal felelősségére, ám nem kíméli a politikailag korrekt balliberális mantrát szajkózó közszereplőket sem. Velem együtt ő is ostobaságnak tartja azt, amit a balliberális értelmiség színe-java a náci áfium elleni orvosságként javallott:

„A politológusok szerint, ha tűzzel-vassal üldöznék, büntetnék a náci beszédet, illetve a média elhallgatná-hazudná, bagatellizálná a létezését (vö. a szocializmusnak hazudott egypárti diktatúrában a szegénység kifejezést nem volt szabad leírni a sajtóban, ám attól az még igencsak létezett), akkor az kevésbé lenne virulens. Ad absurdum: amiről nem tudunk, nem beszélünk, az nem is létezik.” (21-22.o)

Riportjaiban maximálisan érvényesíti a „hallgattasson meg a másik fél is” princípiumát. A feltételezett tetteseket, a bűncselekmények gyanúsítottjait is próbálja megszólaltatni, nyilatkozatra rábírni. Mi több – ellentétben bizonyos doktriner szalonjogvédőkkel, íróasztal mellől a frankót bátran megmondó szoclib értelmiségiekkel – nem fogadja el rögtön igaznak a roma sértettek, áldozatok verzióját sem. Hanem utánajár, s ha kell, rácáfol. Így tett az abádszalóki borotvakéses támadás ügyében is.

„Azóta bebizonyosodott, hogy a megtámadott cigány család tagjai sem mondtak igazat. Nekem se, amikor náluk jártam. […] Védekezésük nem éppen úgy történt, ahogy előadták. Az ott felvonuló, az indítékként rögvest a rasszizmust világgá kürtölő jogvédők (akik szerintem még harangozni sem hallottak az ártatlanság vélelméről mint olyanról) azóta nem hallatták a hangjukat. Ön már közvetlenül a történtek után hangoztatta kételyeit a sértettek szavahihetőségét illetően.” – mondja el Magyar Elemér jogvédő ügyvédnek. (169. o.)

És jut még pár mondat az „elmúlt nyolc év” romaügyi funkcionáriusainak.„Kolompár Orbán fekete BMW-vel, Horváth Aladár, mint miniszterelnöki tanácsadó, fekete Mercedesszel érkezett például a nagycsécsi cigánytelepre, és mindent megígértek az áldozatok hozzátartozóinak. Aztán sóhajtozva magukra hagyták őket.” – írja le helyszíni tapasztalatait. (167. o.) Hozzáfűzve: „Mohácsi Viktória a támadások helyszíneire érve azonnal belekezdett a rasszista mantrába, Teleki László MSZP-s roma korifeus pedig egy tévéműsorban azt nyilatkozta, hogy reméli, az egyik gyilkosságot a fajgyűlölet motiválta. A képmutatás nem ismert határokat.” (168. o.)

S mint olyan riporter, aki nem csak a belterjes értelmiségi közeg langymelegéből érez együtt a romákkal, hanem elmegy közéjük, pontosan tudja, hogy a mélyszegénységben, embertelen nyomorban élő emberek akkor sem feltétlenül rokonszenvesek, ha ők az áldozatok.

„A tanulatlan, nemegyszer analfabéta és majd mindannyiszor retardált benyomást keltő, begyógyszerezve érkező, a hozzájuk intézett kérdéseket meg sem értő cigány sértettek akaratuk ellenére a gyanúsítottak védőinek kezére játszottak. A nagyrészt a pátkai polgárőrökkel szimpatizáló falubeli hallgatóság jólesően – nemegyszer hahotázva – nyugtázta, ahogy a romák, mint a kereskedelmi tévék rasszista talkshow-iban hétfőtől péntekig, lejáratják magukat.” – írja a 2008-as atrocitás bírósági tárgyalásáról a kötet 42. oldalán. (A Pátkán történt Molotov-koktélos támadásnak helyi polgárőr gyanúsítottjai voltak.)

De pont ez a kínos tényeket is megíró attitűd hitelesíti a vidéki Magyarország időnként szürreálisan bumfordi hétköznapi, többségi rasszizmusának felszín alatti tüneteit is bemutató diagnózisát. Amely nyilván nem azonos a halálbrigád tagjainak gyerekgyilkosságig elmenő belvilágával. De kétségtelenül akaratlan, tudattalan cinkosként, kollektív pszichikai bűnsegédként indirekt háttere volt annak. „Hogy a gyilkos cigányvadászokkal szimpatizálók, nyílt vagy azt alig titkoló drukkerek szép számmal akadtak, azt a hat év alatt gyakorta tapasztaltam. Ők persze kívül esnek a büntetőjog körén.” – summázza a kötetét Tódor. (304. o.)

„A faluban érdeklődve a legtöbben elzárkóznak, néhányan viszont nem rejtik véka alá, hogy „a cigányok megérdemelték, amit kaptak”. Hogy a mezőőr(ök)nek köze lehetett-e a Molotov-koktélokhoz, arra a velem szóba állók csak kétértelműen mosolyognak. Tudják ők, amit tudnak, de nem mondják – árulja el a tekintetük.” .- mutatja be a halálbrigád 2008 augusztus 8-i támadása utáni légkört Piricsén (108. o.)

Hrabal tollára, Forman vásznára kéredzkedne a Deveecseren 2009. május 19-én leírt jelenet, ahol a Jobbikkal rokonszenvező katolikus pap szerint „…olyan jó lett a légkör, hogy a végén közös fénykép készült, jó arcú gárdistákkal és jó szándékú romákkal.” (75.o.)

Meg az is jó kérdés, minek tartsuk a halálbrigádot? Agysebészi zsenialitású szociopaták gyülekezetének, akik egy éven át túljártak a rendőrség eszén? Vagy inkább csak a „gyilkostársadalom” dilettánsainak, akinek ideig-óráig kitartó mázlija az volt, hogy a bűnüldözők még náluk is dilettánsabbak voltak?  „Az NNI-vezetõk szerint a sorozat értelmi szerzője, stratégája K. Árpád volt, akinek számítógépén, a Google Maps-on bejelölt majd kinyomtatott térképein megtalálták a kiszemelt helyszíneket, az odavezető, valamint az alternatív módon kijelölt menekülési útvonalakat.” – írja le Tódor.  (176. o.)

Valóban Kiss Árpád Sándor volt a banda feje, társai között a legintelligensebb, de azért ő sem egy Dr. Moriarty-típusú lángelme. Annyi előrelátás se volt benne, hogy az ország egyik legsúlyosabb bűncselekményének nyomait letörölje az eszközről, magát a számítógépet pedig megsemmisítse. S ez a hozzáállás okozta végül a bukásukat: „A Loki szurkolói kemény magjához tartozó informátorom már 2010 júniusában (!) tudni vélte, hogy azon buktak meg a „négyek” , hogy amatőr módon több helyszínen is ugyanazt a telefont használták.”  – jegyzi meg a szerző. (177. o.)

De nem akarok minden érdekesebb részletet ideidézni – aki kíváncsi rá, arra biztatom, vegye meg a könyvet. Amelynek ott a helye, minden, a téma iránt érdeklődő könyvespolcán. Tódor János nem csupán összegzi, mennyi hibát, bénázást követtek el a rendőri, titkosszolgálati szervek a nyomozás során, de a képet saját maga által előásott tényekkel is árnyalja. Bár az ettől nem lesz világosabb, inkább tovább sötétedik – de ez nem a szerző bűne.

Kétségtelenül új megvilágítást kap az időközben történtek fényében, a Tódor által a bűnbanda tagjától, Csontos Istvántól kapott értesülés, (256. o.) hogy a halálbrigádot irányító Kiss Árpád Sándor állítólag kapcsolatba akart lépni a gyanú szerint egy rendőr halálát okozó, amellett orosz hírszerzőkapcsolattal is rendelkező Győrkös Istvánnal. Ám a rendőr halálát éppúgy nem tudta a Győrkös viselt dolgaival, veszélyességével tisztában lévő mindenkori hatalom megelőzni, ahogy a romák legyilkolását sem.

Hasonlóképp máig érdekes szála az ügynek, hogy a Perényi 1 nevű debreceni szórakozóhely (ahol a tettesek dolgoztak, illetve ahol elfogásuk megtörtént), üzemeltetője, Barabás Zoltán (akit korábban más ügyben szintén előállított a rendőrség) érpataki származású. Tódor idéz könyvében egy 2013-as tanulmányt, mely szerint:  „Érpatak szélsőjobboldali, Jobbikkal és az újhungarista Magyar Nemzeti Arcvonallal kiváló kapcsolatokat ápoló polgármestere, Orosz Mihály Zoltán (aki életre hívója és propagátora az általa „érpataki modell”-nek elnevezett közigazgatási és közbiztonsági faluprogramnak) és az újfehértói rendőrőrs akkori parancsnoka, Fekésházi Szabolcs együtt jártak abba a debreceni zenei klubba, ahol a romagyilkosságok későbbi vádlottjai dolgoztak, illetve ahol 2009. augusztus 21-én hajnalban őrizetbe vették őket.”  (274.o.) – Tódor ennek a szálnak is utánajárt.

S diagnózisa –  „Sem a nyomozás nem térképezte fel, sem pedig az ügyészség nem tartotta lényegesnek tisztázni az elkövetők szélsőjobboldali, betiltott, félkatonai szervezetekkel való kapcsolatrendszerét. Ez a fajta hozzáállás, a szélsőséges, kivált neonáci ideológiák szerepének negligálása, elhazudása, de legalábbis elmismásolása általános gyakorlat a mai magyar igazságszolgáltatásban.” – is sajnálatosan igaz. (291.o.)

Viszont kénytelen vagyok megállapítani, hogy időnként Tódor János is általánosító, olykor sértő, könyve állításainak is ellentmondó módon fogalmaz. „Azon, hogy a média hetet-havat összehordott, nincs mit csodálkozni: az a dolga”. – jelenti ki az egyik ügy kapcsán. (48.o.) Hasonlóképp sommásan ítélkezik, mikor a nagycsécsi esetről azt írja: „..a hivatalos oldal (s vele karöltve a média) igyekszik bagatellizálni az etnikai indíttatást, és cigányok közötti uzsorakölcsön-leszámolásként beállítani a gyilkos akciót.” (110.o.)

A munkájukat tisztességesen végző kollégák nevében kárhoztatom ezt az általánosítást. Nem vitatom: erre a minősítésre a sajtó egy része rászolgált, pont a nagycsécsi eset kapcsán írtam erről. Az olyan jelenetek sem öregbítik a média jó hírét, mint amelyet Tódor oszt meg a könyvében: a nagycsécsi áldozatok temetéséről jön ki egy asszony zokogva, de az operatőröket meglátva abbahagyja a sírást.  „– Sírjon még egy kicsit, néni, legyen szíves – mondja neki affektálva egy lófarkas, kamerás kolléga.” (117.o.)

Szóval igen, vannak borzasztó dolgok, de az általánosítással az újságíró csak maga alatt vágja a fát, ő szolgáltat muníciót a sajtó korlátozására. Melyet Tódor is elpanaszol a művében. „A rendőrség szükséges rossznak érzi a médiát, hárítására, elterelésére, fékezésére kitalálták a sajtóreferensi intézményt, szóvivőből lassan már több lesz, mint nyomozóból.” (50.o.) Megállapítva a médiafóbia kártételeit: „Mintha csak mindenkinek, tettesnek, áldozatnak, nyomozó hatóságnak, no meg a politikusoknak az lenne az elsődleges érdeke, hogy keresztbe tegyen a médiának, hogy aztán, amikor az óhatatlanul mellényúl, lehessen ezerrel szapulni, és végső soron mindent a nyakába varrni.” (52.o.) No, de pont ezért nem kéne lovat adni az ilyen érvelés alá.

Súlyosabbnak tartom ennél, mikor Tódor (ismét csak a könyve szellemiségével ütköző módon) a tettesek ember voltát megkérdőjelező kijelentéseket tesz.  „Aki az égő házból halálra váltan menekülő gyerekre úgy képes – hátulról! – többször is rálőni, olyan szenvtelen gonoszsággal, mint egy náci őr a járásképtelen fogolyra a koncentrációs táborban, nos az egész biztosan nem ember, ám ettől még nagy valószínűséggel magyar.”  – véli a tatárszentgyörgyi ügyben. (127.o.) Olaszliszkánál pedig úgy fogalmaz: „Szögi Lajos tiszavasvári tanárnak már nem kegyelmeztek a magukból kivetkezett emberszabásúak…” (77.o)

Persze tudom én is: sokkoló, felháborító  bűncselekmények feltételezett elkövetőire magánbeszélgetésekben, online fórumokon rendszeresen mondják, hogy az ilyenek nem emberek. De ez a – magánemberi szinten sem helyeselhető – szóhasználat végképp problematikus egy újságíró szájából, akinek civilizált, normaképző diskurzusból példát kéne mutatnia.

Hisz épp Tódor mutatja be, riportalanyait idézve, hogy ezeket a gyilkosságoknak az elkövetését pont az teszi lehetővé a tettesek számára, hogy dehumanizálják áldozataikat. „Nem vagyunk mi nektek – néz a pult mellől le rám, aztán gyorsan javít –, vagyis ezeknek emberek.”  – szólal meg egyikük a gyilkosság után nem sokkal. (130.o.) De hasonlót mond az üggyel foglalkozó rendőri vezető is: „Az osztályvezető szerint az sem véletlen, hogy a támadássorozatban ilyen rendszerességgel van gyerek is az áldozatok között (a mostani eset mellett Tatárszentgyörgyön is), ugyanis az elkövetők ezzel „üzenhetik”, hogy az ő világnézetükben az áldozataik nem vehetők emberszámba.” (139.o.)

Ilyen cselekmények részleteit feltárni nyilvánvalóan komoly lelki teher. S a hatósági tehetetlenséggel, az emberi közönnyel, butasággal, rosszindulattal és gyűlölettel ilyen töménységben szembesülve az ember szájára és tollára könnyen jönnek olyan mondatok, amiket aztán még ő is megbán, illetve amelyeket leronthatják szakmai teljesítménye értékét. Szerintem itt ez nem történt meg, a kötet ennek dacára, ezzel a „mellékhatással” együtt is értékes, olvasásra ajánlott, de azért ez a hiba szóvá teendő.

Papp László Tamás