Kartellezés gyanúja miatt nyomoznak egy 280 millió forintos érdi óvoda-közbeszerzés ügyében
Négymillió forintos uniós bírság és 70 millió forintos uniós visszatérítési szankció kiszabása után nyomozás indult a sokat vitatott érdi óvodaépítések...
Tódor Jánosnak nemrég az Osiris gondozásában megjelent könyve a rasszizmus érdes részét térképezi fel. Ez nem a Jobbik szalonrasszista zsúrpubijainak világa, akik céljaik érdekében, ha kell, rasszistákat dicsőítenek, hogy aztán lerázzák magukról az általuk felhergelt Kurucinfó-rajongókat, és átmenjenek cukiba. S nem is az etnobizniszniszben utazó, „megélhetési roma” kisebbségi politikusoké, akik, ha érdekükben áll, szintén hergelik, heccelik a demagógiájukra fogékony, mélyszegénységben élő szavazóikat. Hogy utána luxusautókért és politikai sztárgázsiért simán elárulják őket, magukra hagyva a nyomorgó „testvéreiket.” Nem azok terepe, akik, ha kell, gyilkosan demagóg szólamokat sulykolnak, de igazából semmit nem gondolnak komolyan – a saját pozíciójuk megőrzését leszámítva persze. Nem, Tódor János riportjainak „hősei” nem ilyenek. Ők, ha azt mondják, öld meg a más bőrszínűt, a cigányt, a magyart, komolyan is gondolják. S nem várnak rá, hogy más megtegye helyettük. Tódor könyve gyűlöletbűnözőkről szól. S csak kiszemelt áldozataik szerencséjén, a véletlenen múlt, hogy nem mindenütt sikerült a gyilkosságot végrehajtani. Azoknak, akik nagy hangon, árnyalatok nélkül szeretnek a fenti ügyekben – Olaszliszkától a romagyilkosságokig – pro és kontra véleményt formálni, nem ártana előtte megvenni és elolvasni Tódor kötetét.
Tódor János könyve, a Vadászjelenetek Magyarországon (alcím: Gyűlölet-bűncselekmények Olaszliszkától a cigány sorozatgyilkosságig) nem olyan mű, amelyről könnyű volna objektíven írni. Leginkább nyilván a témája miatt. Ezek a cselekmények olyan többirányú, kölcsönösen visszaható indulatot, rettegést, frusztrációt és haragot gerjesztettek, amely légkörben nehéz tárgyilagosnak, racionálisnak maradni. Mi több: a nyugodtan, az értelmi töltetet háttérbe szorítva, a civilizált hangnemre ügyelő stílusban megszólaló könnyen megkaphatja az érzéketlenség, a részvétlenség bélyegét.
Tódor János: Vadászjelenetek Magyarországon
Osiris Kiadó, 2017, 304 oldal, 2880 forint
Ráadásul a könyvszerző kollégával jó ismeretségben vagyunk. Pont a műve gerincét alkotó ügy, a romagyilkos halálbrigád pere „hozott össze” bennünket. Együtt ültünk végig jó pár tárgyalási napot – bár hozzá kell tenni: Tódor János jóval többször volt ott, mint én, ő szinte végigkövette az évekig húzódó teljes büntetőeljárást. Ugyanazon folyóirat, a Kritika hasábjain írtunk külön, egymástól független cikksorozatot a gyilkosságsorozatról.
Tódor (a szóban forgó kötetbe is beleválogatott) riportjai közvetlenül a cselekményekről, azok hátteréről szólnak, a tetthelyekre, az áldozatok és családtagjaik lakóhelyére, valamint a börtönben ülő vádlottakhoz elmenő, azokat faggató újságíró munkájának gyümölcsei. Én pedig Szörnylelkek emberközelből című sorozatomban a gyilkosok lélektanát, típusát próbáltam megragadni, nemzetközi analógiákat is hozva. Valamint a Beszélő közölte egy hosszabb tanulmányomat a rasszista gyilkosságsorozat nyomozása, illetve tárgyalása alatt felmerült összeesküvés-elméletekről.
Egyszóval nem kívánok úgy tenni, mint aki az ügy, illetve a róla írt mű fölött, illetve azon kívül áll, tudatosan nem akarok mesterkélten távolságtartó lenni. Benne voltam a dologban, közelről láttam a szerzőt az alkotási folyamat egy részében, időnként beszélgettünk, leveleztük is, eszmét cseréltünk róla. Rám is elég mélyen hatott az, ami a tárgyalóteremben lezajlott, a Pest Megyei Bíróság által kiadott a 104. számú sajtóbelépő mai napig az íróasztalomon hever.
Ennyit az érintettségről. Tódor János könyvéről azt tudom mondani, hogy jó értelemben provokatív, s hatalmas vitát, „botrányt” kavarhatnának a szerző állításai a főáramú politika szinte minden zugában – ha ez még érdekelne ott bárkit is. De nem érdekel. Amikor a 2008-2009-ben történt események (illetve azok közvetett előzménye, a 2006 őszi olaszliszkai lincselés) zajlottak, jóformán a csapból is a romakérdés, a cigányügy folyt.
Mára azonban ez lekerült a napirendből, illetve a „cigány” mainstream politikai közbeszédben lévő – valós problémákból, sérelmekből, negatív tapasztalatokból levont előítéletes általánosítással megrajzolt – rémalakját a „migráns” torzképe foglalta el. Ma a romák helyett a bevándorló a politikai kampánydivat gyűlöletreklám-figurája.
Máig ható tanulsága van annak, ahogy Tódor a gyilkosoktól rettegő falusi romák hangulatát ábrázolja. „Nem mondják ki ezek a cigányemberek, de sejtetik, gyanús minden idegen.” (228.o.) Joggal féltették az életüket ezek a romák? Bizony igen. Helyes volt, hogy minden idegenben potenciális gyilkost láttak? Nyilván nem. Ugyanez a helyzet ma a terrorizmustól okkal rettegő, de az összes menekültet oktalanul leterroristázó, a habonyi szellemiségű gigantposzterek által felhergelt többségi átlagemberre. A különbség annyi, hogy a romáknak nem volt pénzük gádzsóellenes óriásplakátokra.
A Tódor-kötet koncepciója (hogy együtt, azonos „motívumláncra” felfűzve tárgyalja Szögi Lajos és Marian Cozma roma származású elkövetők általi megölését, illetve a romákkal szembeni, fajgyűlölet, előítélet motiválta gyilkosságokat) kétségtelenül több politikai oldal által, különböző okokból bár, de egyaránt támadható volna. Illetve nem fér bele a hagyományos jobb-bal, többségpárti-kisebbségvédő felosztás sematikus törésvonalainak egyikébe sem.
A kötet „…az általában csak a többséghez kötött, fizikai agresszióban tetőző fajgyűlöletet párba állítja, együtt tárgyalja az olykor a kisebbségekre is ugyanúgy jellemző torz felsőbbrendűségi (általában éppen a kisebbrendűségi érzésből, a leküzdhetetlen, sokszorosan hátrányos helyzetből fakadó) rasszizmussal. És ezt nem elvi szinten teszi, hanem a brutális tények tükrében, tragikus bűnügyi történeteket elmesélve.”
Ebből fakad a kötet struktúrája. Az olaszliszkai gyilkosságot (amely a későbbi többségi rasszista erőszakcselekmények ürügye, hivatkozási alapja volt) egy folyamat indítólökésének tekinti, mondván: „Az „Öld meg a magyart!” és a „Gyújtsuk fel a hulladék orkokat!” felhívás ugyanis egy tőről fakad.”
A kisebbségkutatók, szociológusok, rasszizmus-szakértő tudósok közül nyilván sokan vitába szállnának ezzel – néhányan el is ítélnék Tódort a párhuzamért. Magam sem állítanám, hogy a két jelenség teljesen ugyanaz, s nem folytattam ezt igazoló vagy cáfoló kutatást. De kisebbségi, többségi-roma együttélési ügyekben régebben sűrűn publikáló újságíróként nekem is volt olyan tapasztalatom, hogy a kisebbségellenes többségi előítélet, kirekesztés mellett ugyanúgy létezik többségellenes kisebbségi rasszizmus. (Minden népcsoportban van rasszizmus: miért pont a romáknál ne lenne?)
Ez a fajgyűlölet nehezebben megfogható: a roma előítéletnek nincsenek „hivatalos” nacionalista, szélsőjobboldali pártjai, tévéi, rádiói, nincs roma Kurucinfó és Roma Gárda, ahogy értelmiségiek által művelt, az előítéletet „tudományosan” legitimálni akaró „szakirodalom” sem. De a világhálós közbeszédben, online fórumokon, csoportokban, illetve véletlenszerű hétköznapi interakciók során gyakran észlelhető, hogy a roma kisebbség egyes szegmenseinek, rétegeinek is megvan a faji, etnikai alapú ellenségképe.
Létezik általánosító, uszító indulat a „magyarokkal” a „parasztokkal”, a „gádzsókkal” szemben. A szegregáció, a gettósodás mellett van egyfajta etnikai gőgből származó elzárkózás, a „fehérek” lenézése, megvetése, a vegyes házasságokkal, etnikumközi kapcsolatokkal szembeni berzenkedés.
Ismert jelenség, hogy egyes roma fiatalok szórakozóhelyen, utcán, iskolában belekötnek a náluk jobban szituált, öltözött többségi kortársaikba. Ezeknek a szívatásoknak, verekedéseknek gyakran nem (vagy nem elsősorban) a pénzszerzés a célja. Hanem a fölény demonstrálása, az „ellenség” megalázása, a korábbi sérelmek megtorlása – a kollektív bűnösség rasszista elve alapján teljesen ártatlan, vétlen embereken is.
Ezek a fiatalok nem ismerik a rasszizmus ideológiáját (gyakran olvasni se nagyon tudnak), de ösztönösen ugyanúgy cselekszenek, mint a tudatos többségi rasszisták. A többségi és roma szervezett bűnözés egyaránt gyakran kihasználja az ebben a frusztrációban rejlő lehetőségeket. Falkában járó, riasztó külsejű (börtöntetoválásokkal kidekorált, kigyúrt) kispályás roma származású bűnözőket ráuszít egy szórakozóhelyre. Aztán a vendégeket inzultáló, nőket molesztáló, berendezést rongáló lumpen gettóbanditákkal szemben védelmet ajánl.
De az ilyen (hátrányos társadalmi pozíciója miatt) komplexusos, frusztrált bűnözők gyakran irracionálisan cselekszenek. Ezt történhetett a veszprémi Patrióta lokálban, ahol „…a kisvodkával és energiaitallal elkísért speedtől bódult, tudatmódosult állapotban a bűnözõi csoport néhány „akciózó” tagja túllőtt a célon: nadrágzsebükre csatolt késüket használták.” (94.o) Természetesen nem gondolom, hogy a Cozmát megölő bűnözők olyan tudatos etnikai ellenségképpel rendelkeznének, mint a Magyar Gárda tagjai vagy a Kurucinfó szerzői. (Ez furcsa is volna, hisz az enyingi banda érdekkörében többségi „fehér” bűnözők is voltak, sőt az elkövetők között is akadt ilyen.)
Nyilvánvaló, hogy a Szögi Lajost agyonverő félanalfabéta lumpenek sem valamiféle ideológiát követve tették, amit tettek. De hogy a cselekvésüket valamiféle ösztönös, zsigeri gyűlöletből táplálkozó ellenségkép is motiválta, az nem kizárható, sőt nagyon is életszerű. Az „Öld meg a magyart!” egyfajta primitív rasszista legitimáció, valamiféle elembertelenítő, dehumanizáló lelki folyamat – nem közénk tartozik, nem a mi csoportunk tagja, vagyis nem kell mérlegelni, a védekezését meghallgatni, hanem fizikailag megsemmisítendőnek ítélték, s a barbár „ítéletet” végre is hajtották.
Tódor Jánossal valószínűleg sok mindenben nem értünk egyet politikailag. Azonban becsületére válik, hogy Tódor képes volt művében felülemelkedni a szekértáboros rögeszméken. Rámutat a jobboldal felelősségére, ám nem kíméli a politikailag korrekt balliberális mantrát szajkózó közszereplőket sem. Velem együtt ő is ostobaságnak tartja azt, amit a balliberális értelmiség színe-java a náci áfium elleni orvosságként javallott:
„A politológusok szerint, ha tűzzel-vassal üldöznék, büntetnék a náci beszédet, illetve a média elhallgatná-hazudná, bagatellizálná a létezését (vö. a szocializmusnak hazudott egypárti diktatúrában a szegénység kifejezést nem volt szabad leírni a sajtóban, ám attól az még igencsak létezett), akkor az kevésbé lenne virulens. Ad absurdum: amiről nem tudunk, nem beszélünk, az nem is létezik.” (21-22.o)
Riportjaiban maximálisan érvényesíti a „hallgattasson meg a másik fél is” princípiumát. A feltételezett tetteseket, a bűncselekmények gyanúsítottjait is próbálja megszólaltatni, nyilatkozatra rábírni. Mi több – ellentétben bizonyos doktriner szalonjogvédőkkel, íróasztal mellől a frankót bátran megmondó szoclib értelmiségiekkel – nem fogadja el rögtön igaznak a roma sértettek, áldozatok verzióját sem. Hanem utánajár, s ha kell, rácáfol. Így tett az abádszalóki borotvakéses támadás ügyében is.
„Azóta bebizonyosodott, hogy a megtámadott cigány család tagjai sem mondtak igazat. Nekem se, amikor náluk jártam. […] Védekezésük nem éppen úgy történt, ahogy előadták. Az ott felvonuló, az indítékként rögvest a rasszizmust világgá kürtölő jogvédők (akik szerintem még harangozni sem hallottak az ártatlanság vélelméről mint olyanról) azóta nem hallatták a hangjukat. Ön már közvetlenül a történtek után hangoztatta kételyeit a sértettek szavahihetőségét illetően.” – mondja el Magyar Elemér jogvédő ügyvédnek. (169. o.)
És jut még pár mondat az „elmúlt nyolc év” romaügyi funkcionáriusainak.„Kolompár Orbán fekete BMW-vel, Horváth Aladár, mint miniszterelnöki tanácsadó, fekete Mercedesszel érkezett például a nagycsécsi cigánytelepre, és mindent megígértek az áldozatok hozzátartozóinak. Aztán sóhajtozva magukra hagyták őket.” – írja le helyszíni tapasztalatait. (167. o.) Hozzáfűzve: „Mohácsi Viktória a támadások helyszíneire érve azonnal belekezdett a rasszista mantrába, Teleki László MSZP-s roma korifeus pedig egy tévéműsorban azt nyilatkozta, hogy reméli, az egyik gyilkosságot a fajgyűlölet motiválta. A képmutatás nem ismert határokat.” (168. o.)
S mint olyan riporter, aki nem csak a belterjes értelmiségi közeg langymelegéből érez együtt a romákkal, hanem elmegy közéjük, pontosan tudja, hogy a mélyszegénységben, embertelen nyomorban élő emberek akkor sem feltétlenül rokonszenvesek, ha ők az áldozatok.
„A tanulatlan, nemegyszer analfabéta és majd mindannyiszor retardált benyomást keltő, begyógyszerezve érkező, a hozzájuk intézett kérdéseket meg sem értő cigány sértettek akaratuk ellenére a gyanúsítottak védőinek kezére játszottak. A nagyrészt a pátkai polgárőrökkel szimpatizáló falubeli hallgatóság jólesően – nemegyszer hahotázva – nyugtázta, ahogy a romák, mint a kereskedelmi tévék rasszista talkshow-iban hétfőtől péntekig, lejáratják magukat.” – írja a 2008-as atrocitás bírósági tárgyalásáról a kötet 42. oldalán. (A Pátkán történt Molotov-koktélos támadásnak helyi polgárőr gyanúsítottjai voltak.)
De pont ez a kínos tényeket is megíró attitűd hitelesíti a vidéki Magyarország időnként szürreálisan bumfordi hétköznapi, többségi rasszizmusának felszín alatti tüneteit is bemutató diagnózisát. Amely nyilván nem azonos a halálbrigád tagjainak gyerekgyilkosságig elmenő belvilágával. De kétségtelenül akaratlan, tudattalan cinkosként, kollektív pszichikai bűnsegédként indirekt háttere volt annak. „Hogy a gyilkos cigányvadászokkal szimpatizálók, nyílt vagy azt alig titkoló drukkerek szép számmal akadtak, azt a hat év alatt gyakorta tapasztaltam. Ők persze kívül esnek a büntetőjog körén.” – summázza a kötetét Tódor. (304. o.)
„A faluban érdeklődve a legtöbben elzárkóznak, néhányan viszont nem rejtik véka alá, hogy „a cigányok megérdemelték, amit kaptak”. Hogy a mezőőr(ök)nek köze lehetett-e a Molotov-koktélokhoz, arra a velem szóba állók csak kétértelműen mosolyognak. Tudják ők, amit tudnak, de nem mondják – árulja el a tekintetük.” .- mutatja be a halálbrigád 2008 augusztus 8-i támadása utáni légkört Piricsén (108. o.)
Hrabal tollára, Forman vásznára kéredzkedne a Deveecseren 2009. május 19-én leírt jelenet, ahol a Jobbikkal rokonszenvező katolikus pap szerint „…olyan jó lett a légkör, hogy a végén közös fénykép készült, jó arcú gárdistákkal és jó szándékú romákkal.” (75.o.)
Meg az is jó kérdés, minek tartsuk a halálbrigádot? Agysebészi zsenialitású szociopaták gyülekezetének, akik egy éven át túljártak a rendőrség eszén? Vagy inkább csak a „gyilkostársadalom” dilettánsainak, akinek ideig-óráig kitartó mázlija az volt, hogy a bűnüldözők még náluk is dilettánsabbak voltak? „Az NNI-vezetõk szerint a sorozat értelmi szerzője, stratégája K. Árpád volt, akinek számítógépén, a Google Maps-on bejelölt majd kinyomtatott térképein megtalálták a kiszemelt helyszíneket, az odavezető, valamint az alternatív módon kijelölt menekülési útvonalakat.” – írja le Tódor. (176. o.)
Valóban Kiss Árpád Sándor volt a banda feje, társai között a legintelligensebb, de azért ő sem egy Dr. Moriarty-típusú lángelme. Annyi előrelátás se volt benne, hogy az ország egyik legsúlyosabb bűncselekményének nyomait letörölje az eszközről, magát a számítógépet pedig megsemmisítse. S ez a hozzáállás okozta végül a bukásukat: „A Loki szurkolói kemény magjához tartozó informátorom már 2010 júniusában (!) tudni vélte, hogy azon buktak meg a „négyek” , hogy amatőr módon több helyszínen is ugyanazt a telefont használták.” – jegyzi meg a szerző. (177. o.)
De nem akarok minden érdekesebb részletet ideidézni – aki kíváncsi rá, arra biztatom, vegye meg a könyvet. Amelynek ott a helye, minden, a téma iránt érdeklődő könyvespolcán. Tódor János nem csupán összegzi, mennyi hibát, bénázást követtek el a rendőri, titkosszolgálati szervek a nyomozás során, de a képet saját maga által előásott tényekkel is árnyalja. Bár az ettől nem lesz világosabb, inkább tovább sötétedik – de ez nem a szerző bűne.
Kétségtelenül új megvilágítást kap az időközben történtek fényében, a Tódor által a bűnbanda tagjától, Csontos Istvántól kapott értesülés, (256. o.) hogy a halálbrigádot irányító Kiss Árpád Sándor állítólag kapcsolatba akart lépni a gyanú szerint egy rendőr halálát okozó, amellett orosz hírszerzőkapcsolattal is rendelkező Győrkös Istvánnal. Ám a rendőr halálát éppúgy nem tudta a Győrkös viselt dolgaival, veszélyességével tisztában lévő mindenkori hatalom megelőzni, ahogy a romák legyilkolását sem.
Hasonlóképp máig érdekes szála az ügynek, hogy a Perényi 1 nevű debreceni szórakozóhely (ahol a tettesek dolgoztak, illetve ahol elfogásuk megtörtént), üzemeltetője, Barabás Zoltán (akit korábban más ügyben szintén előállított a rendőrség) érpataki származású. Tódor idéz könyvében egy 2013-as tanulmányt, mely szerint: „Érpatak szélsőjobboldali, Jobbikkal és az újhungarista Magyar Nemzeti Arcvonallal kiváló kapcsolatokat ápoló polgármestere, Orosz Mihály Zoltán (aki életre hívója és propagátora az általa „érpataki modell”-nek elnevezett közigazgatási és közbiztonsági faluprogramnak) és az újfehértói rendőrőrs akkori parancsnoka, Fekésházi Szabolcs együtt jártak abba a debreceni zenei klubba, ahol a romagyilkosságok későbbi vádlottjai dolgoztak, illetve ahol 2009. augusztus 21-én hajnalban őrizetbe vették őket.” (274.o.) – Tódor ennek a szálnak is utánajárt.
S diagnózisa – „Sem a nyomozás nem térképezte fel, sem pedig az ügyészség nem tartotta lényegesnek tisztázni az elkövetők szélsőjobboldali, betiltott, félkatonai szervezetekkel való kapcsolatrendszerét. Ez a fajta hozzáállás, a szélsőséges, kivált neonáci ideológiák szerepének negligálása, elhazudása, de legalábbis elmismásolása általános gyakorlat a mai magyar igazságszolgáltatásban.” – is sajnálatosan igaz. (291.o.)
Viszont kénytelen vagyok megállapítani, hogy időnként Tódor János is általánosító, olykor sértő, könyve állításainak is ellentmondó módon fogalmaz. „Azon, hogy a média hetet-havat összehordott, nincs mit csodálkozni: az a dolga”. – jelenti ki az egyik ügy kapcsán. (48.o.) Hasonlóképp sommásan ítélkezik, mikor a nagycsécsi esetről azt írja: „..a hivatalos oldal (s vele karöltve a média) igyekszik bagatellizálni az etnikai indíttatást, és cigányok közötti uzsorakölcsön-leszámolásként beállítani a gyilkos akciót.” (110.o.)
A munkájukat tisztességesen végző kollégák nevében kárhoztatom ezt az általánosítást. Nem vitatom: erre a minősítésre a sajtó egy része rászolgált, pont a nagycsécsi eset kapcsán írtam erről. Az olyan jelenetek sem öregbítik a média jó hírét, mint amelyet Tódor oszt meg a könyvében: a nagycsécsi áldozatok temetéséről jön ki egy asszony zokogva, de az operatőröket meglátva abbahagyja a sírást. „– Sírjon még egy kicsit, néni, legyen szíves – mondja neki affektálva egy lófarkas, kamerás kolléga.” (117.o.)
Szóval igen, vannak borzasztó dolgok, de az általánosítással az újságíró csak maga alatt vágja a fát, ő szolgáltat muníciót a sajtó korlátozására. Melyet Tódor is elpanaszol a művében. „A rendőrség szükséges rossznak érzi a médiát, hárítására, elterelésére, fékezésére kitalálták a sajtóreferensi intézményt, szóvivőből lassan már több lesz, mint nyomozóból.” (50.o.) Megállapítva a médiafóbia kártételeit: „Mintha csak mindenkinek, tettesnek, áldozatnak, nyomozó hatóságnak, no meg a politikusoknak az lenne az elsődleges érdeke, hogy keresztbe tegyen a médiának, hogy aztán, amikor az óhatatlanul mellényúl, lehessen ezerrel szapulni, és végső soron mindent a nyakába varrni.” (52.o.) No, de pont ezért nem kéne lovat adni az ilyen érvelés alá.
Súlyosabbnak tartom ennél, mikor Tódor (ismét csak a könyve szellemiségével ütköző módon) a tettesek ember voltát megkérdőjelező kijelentéseket tesz. „Aki az égő házból halálra váltan menekülő gyerekre úgy képes – hátulról! – többször is rálőni, olyan szenvtelen gonoszsággal, mint egy náci őr a járásképtelen fogolyra a koncentrációs táborban, nos az egész biztosan nem ember, ám ettől még nagy valószínűséggel magyar.” – véli a tatárszentgyörgyi ügyben. (127.o.) Olaszliszkánál pedig úgy fogalmaz: „Szögi Lajos tiszavasvári tanárnak már nem kegyelmeztek a magukból kivetkezett emberszabásúak…” (77.o)
Persze tudom én is: sokkoló, felháborító bűncselekmények feltételezett elkövetőire magánbeszélgetésekben, online fórumokon rendszeresen mondják, hogy az ilyenek nem emberek. De ez a – magánemberi szinten sem helyeselhető – szóhasználat végképp problematikus egy újságíró szájából, akinek civilizált, normaképző diskurzusból példát kéne mutatnia.
Hisz épp Tódor mutatja be, riportalanyait idézve, hogy ezeket a gyilkosságoknak az elkövetését pont az teszi lehetővé a tettesek számára, hogy dehumanizálják áldozataikat. „Nem vagyunk mi nektek – néz a pult mellől le rám, aztán gyorsan javít –, vagyis ezeknek emberek.” – szólal meg egyikük a gyilkosság után nem sokkal. (130.o.) De hasonlót mond az üggyel foglalkozó rendőri vezető is: „Az osztályvezető szerint az sem véletlen, hogy a támadássorozatban ilyen rendszerességgel van gyerek is az áldozatok között (a mostani eset mellett Tatárszentgyörgyön is), ugyanis az elkövetők ezzel „üzenhetik”, hogy az ő világnézetükben az áldozataik nem vehetők emberszámba.” (139.o.)
Ilyen cselekmények részleteit feltárni nyilvánvalóan komoly lelki teher. S a hatósági tehetetlenséggel, az emberi közönnyel, butasággal, rosszindulattal és gyűlölettel ilyen töménységben szembesülve az ember szájára és tollára könnyen jönnek olyan mondatok, amiket aztán még ő is megbán, illetve amelyeket leronthatják szakmai teljesítménye értékét. Szerintem itt ez nem történt meg, a kötet ennek dacára, ezzel a „mellékhatással” együtt is értékes, olvasásra ajánlott, de azért ez a hiba szóvá teendő.
Papp László Tamás
Számlatulajdonos: Átlátszónet Alapítvány
1084 Budapest, Déri Miksa utca 10.
Bankszámlaszám: 12011265-01425189-00100001
Bank neve: Raiffeisen Bank
Számlatulajdonos: Átlátszónet Alapítvány
1084 Budapest, Déri Miksa utca 10.
IBAN (EUR): HU36120112650142518900400002
IBAN (USD): HU36120112650142518900500009
SWIFT: UBRTHUHB
Bank neve és címe: Raiffeisen Bank
(H-1133 Budapest, Váci út 116-118.)
Támogasd a munkánkat az Átlátszónet Alapítványnak küldött PayPal adománnyal! Köszönjük.
Havi 5400 Ft Havi 3600 Ft Havi 1800 Ft Egyszeri PayPal támogatásNégymillió forintos uniós bírság és 70 millió forintos uniós visszatérítési szankció kiszabása után nyomozás indult a sokat vitatott érdi óvodaépítések...
A minap írtunk arról, hogy a megjelent ellenzéki programvázlatban a romák helyzetével foglalkozó részt sikerült egy gazdag indiai családról készült,...
Komposztáló üzemet akart építeni Pátyon Soltész Miklós államtitkár fiának cége, de végül a fideszes polgármester jegyzője akadályozta meg a beruházás...
Telex: Mostantól akár hatszor annyi idő alatt adja ki az állam a közérdekű adatokat Mostantól 15 nap helyett újra 45 napjuk,...
Támogasd a munkánkat banki átutalással. Az adományokat az Átlátszónet Alapítvány számlájára utalhatod. Az utalás közleményébe írd: „Adomány”, köszönjük!