„Aki lehajtja, annak nehezebb levágni a fejét” – az önéletmondás őszintesége

A Magvető Kiadó híres Tények és tanúk sorozata újraindult. Jól tette.

Réz Pál: Bokáig pezsgőben. Hangos memoár – A beszélgetőtárs Parti Nagy Lajos.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Budapest, Magvető, 2015, 372 oldal, 3490 Ft.

Nem klasszikus önéletrajzot tartunk a kezünkben, hanem tizenkét rádióinterjú szerkesztett és kibővített verzióját. Réz Pált Parti Nagy Lajos faggatta, s hogy a kérdezésnek mekkora mestere, azt láthattuk tíz éve az ugyanilyen módszerrel készült Tolnai Ottó-„önéletrajz”, a Költő disznózsírban című kötetnél is, amely akkor az év legrangosabb (értsd: épp legpénzesebb) nem állami irodalmi díját nyerte el.

A könyv- és folyóiratszerkesztővel, műfordítóval, irodalomtörténésszel, egyetemi tanárral Parti Nagy 1992 kora telén ült le először, ekkor tíz interjú készült, 2000-ben egy újabb, és végül 2015-ben egy záró. De akinek az irodalom szó hallatán inkább a Facebook-profilját nyitja meg, rögtön elmondjuk, igen, rengeteg irodalmi téma kerül szóba, de mégiscsak egy izgalmas életutat ismerhetünk meg, az 1945 előtti Erdélyt, a háborús éveket, az utána való helykeresést és nélkülözést, a politika és az irodalom viszonyát, 1956-ot, a rendszerváltás részben eufórikus hangulatát.

Közben számos anekdota hangzik el, és Réz Pál e történetek egybefűzésében, a megfelelő helyen való elsütésében, a poentírozásban elsőrangú. Aki nagyokat akar röhögni, hát íme, önéletrajzban ilyet ritkán kap. A főszereplők java ugyan író és (kultúr)politikus, a kor hatalmasságaival zajló konfliktusokat láthatjuk, de aki a fociról, a mozdonyvezetőkről vagy a szövőnőkről akar olvasni, olvasson Moldovát.

Szívesen mondanám, hogy Réz Pált nem kell bemutatni, de ő tipikusan az a nagy tudású és humorú, gyengéd iróniájú, másokat megérteni akaró irodalmár (még ha kritikusként fogott is a pennája), aki kor- és szaktársainak tudatlanabb és sótlanabb részével ellentétben nem tévéműsorokban fényezte magát, hanem a könyvtárakban ücsörgött évtizedeken át. 1989-ig a Szépirodalmi Kiadó szerkesztőjeként koptatta a széket, majd 25 éven át megszűntéig az egyik legrangosabb folyóirat, a Holmi főszerkesztőjeként, immár a lakásában literatúrázott.

Egy valamit rögtön ki kell emelni: Réz Pál memoárja, ellentétben a legtöbbel, nem önigazoló egy helyütt sem. De ezt maga is észreveszi, folyamatosan felfüggeszti saját mondandóját. Hogy mondhatná: 56-ban része volt, de hát nemigen. Vagy nem, de ha igen, az semmisség, nem volt ő bátor vagy valami. És hogy amit több évtizeddel később mesél el, lehet, nem is úgy volt, ezek már az emlékek emlékei.

Narratívája különleges, mert sikereit is alulbecsüli, képességeit is (bár a Kosztolányi-összkiadás tető alá hozását büszkén vallja – óriási, különleges munka volt az a szocializmusban, még ha ma újra is indult). Folyton visszakozik, másokat tart értékes, jó embereknek – különösen korán elhunyt orvos feleségét, aki meghatározó alakja életének, még ma, holtában is. Szerelem és halál, mondja többször Réz, ez az élet két nagy témája. Hogy túlélte a holokausztot, a háborút, az átkost? Nagy ügy… És persze a különös és nagy barátságok története a fontos, mint Ottlik Gézával vagy a sokak által ma is a legnagyobb magyar történésznek tartott Szűcs Jenővel.

Ugyanakkor annyiban kegyetlen is Réz, hogy számos egykori pályatársáról mesél el szépet, jót, de rosszat is, úgy, hogy kiderül: nagy művészek, de ők is csak emberek, akik mindennap szarnak. Képletesen is. Hogy mennyire beképzeltek, irigyek, önzőek tudtak lenni, mennyire nem foglalkoztak a másikkal. Csak a siker, a pénz, a nők érdekelték őket, piáltak, mint a kocsisok, mindenben egymással versengve, a másikat sározva. Nos, amennyire a mai magyar irodalmi világot ismerem, most sem más a helyzet. Bár ahhoz sem kell nagy ész, hogy rájöjjünk: attól, hogy valaki nagy író, művész vagy éppen tudós, nem feltétlenül jó ember. Sőt, retteg a konkurenciától, aláás bárkinek, aki veszélyezteti elképzelt pozícióját, elviszi előle a pénzt.

A szocializmusban persze a pártemberekkel kellett alkut kötni – ma a kuratóriumok, a pályázati világ az, ami ugyanolyan belterjes, kicsinyes, bornírt. Ilyen értelemben jó olvasni, hogy a világ nem lett rosszabb a rendszerváltás óta – ugyanolyan rossz. Réz bevallja, néha maga is követett el hibákat, kicsit a demokratikus ellenzék tagja volt, aláírta 77-ben a Chartát Havel letartóztatása miatt. De saját maga esetében ezt is bagatellnek tartja, mások vitték el a balhét, a fiatalabbak, meséli, akik jogosan tartották hülyének, hogy utána eleget tett Aczél „meghívásának”. Mások meg azért hülyézték le, hogy belekeveredik ilyesmibe. Vagyis amikor magáról vagy másokról ítél, mindig ott a bizonytalanság, hogy egy-egy cselekedet az adott szituációban tényleg etikus volt-e vagy sem, mi hogyan ítélhető meg.

A ma oly népszerű celeb-önéletrajzokban (amiket mások, a négerek írnak le) ugyan mintává vált, hogy hamut szórnak a fejükre, bevallják – hogy másnap a bulvárlapokban idézhessék –, kurvák, drogosok, erkölcstelen taknyok voltak, akik még saját anyjukat is meglopták, a szembenézés Réznél sokkal komplexebb, és nem is effajta „bűnökről” van szó.

De nézzük az életet: Aradon született 1930-ban zsidó származású orvos szülőktől, és gyerekkorára igencsak rányomta bélyegét a gyerekparalízis, betegsége miatt nem csak különcként kezelték kortársai (és verték), s sok időt töltött magányosan. Akkortájt Arad lakosságának a harmada zsidó volt, ők pedig inkább a vagyonosabb, nem vallásos középosztályhoz, a polgársághoz, illetve a városi elithez tartoztak.

Létezhetetlen egy recenzióban egy életét végigmesélni, inkább csak idézettekkel jelezzük, milyen furcsa, változó, kiismerhetetlen világ következett 1940 után. Réz így mesél:

„Erdélyben rosszabb volt a helyzet ’40 és ’44 között, mint az anyaországban, ahol az őrségváltás nem történt meg. Magyarországon a szélsőjobboldaliakat a régi réteg nem engedte előretörni, tehát a minisztériumokban, az orvosi kamarában és a fontosabb értelmiségi helyeken a régi konzervatív keresztény középosztály ült. Amikor megjelentek a nyilas, szélsőjobbos, imrédysta fiatalok, otthon nem nagyon rúgtak labdába, erre lejöttek Erdélybe. És Erdélyben nem a keresztény középosztálynak megfelelő magyarok kerültek vezető pozíciókba általában, hanem az anyaországi nyilasok vagy szélsőjobboldaliak.”

Vagyis a nemzeti radikálisoknak nem új turistacélpontja Erdély.

A következő részlet a mai perspektívából azért is érdekes, hogy ki mit gondol mostanság a menekültek megsegítéséről, illetve jól tükrözi apja, illetve Réz gondolkodásmódját, az önmagunkkal való szembenézést:

„Valamikor a negyvenes években jött hozzánk egy menekült orvos. Nem tudom, hogy miért menekült, nem tudom, hogy honnan, azt sem tudom, hogy zsidó volt-e, vagy keresztény, vagy politikai, fogalmam sincs. Nem emlékszem a pasasra, csak a történetre. Ott vacsorázott nálunk, és aztán apám kiment, hozott neki egy ruhát, három inget és egy cipőt. Apám nagyon jóképű, elegáns ember volt rengeteg ruhával, lehetett vagy húsz öltönye, ötven inge és ötven cipője. Volt egyébként benne valami az én szkepszisemből és önutálatomból, de kevesebb, mint bennem, mert azért ő még XIX. századi ember volt, és jobban hitt magában, mint én magamban. De azért néha voltak rossz pillanatai – vagy jó pillanatai.

Amikor tehát az orvos elment, akkor apám bejött, és azt mondta: tudod, azért én egy ronda fráter vagyok. Mondom, miért? A legrosszabb ruhámat adtam neki és a legrosszabb cipőmet. Néztem a harminc ruhámat, és kiválasztottam a legrosszabbat. Természetesen még ez is nagyon jó volt. És aztán hozzátette: két év múlva lesz ennek jelentősége, hogy melyik ruhámat adtam neki? Ki fog nekem ruhát adni? És miért adtam neki a legrosszabbat? Ez is egy emlékezetes történet. Én is a legrosszabbat adnám ma is egy menekültnek. Biztos vagyok benne, hogyha egy jugoszláv menekült magyar író jönne ide, akkor nem a legjobb ruhámat adnám neki, annak ellenére, hogy tudom, hogy hülyeség nem a legjobbat adni. Nem disznóság, mert az nem érdekel, hanem hülyeség. Nincs jelentősége, hogy a jót vagy a rosszat adod. Egyébként ez is az ő szövege volt. Sok minden megmaradt azért bennem, akárhogy lázadtam ellene: hogy erkölcsösnek nem etikai meggyőződésből kell lenni vagy Isten miatt, vagy ilyesmiért, hanem érdekből.”

Aztán következett a deportálás az aradi gettóba. Itt különös csavar jelenik meg Réz életében avagy életrajzában. Mivel lábával sokat betegeskedett, mindig „nagy ellenőrzés” alatt állt, orvosok vették körül:

„Mindig kísért valaki. Nekem a gettó fölszabadulás volt. Azt csináltam, amit akartam, láttam, hogy milyen az élet. Nagyon nyegle, amit mondok, de ez a valóság. Felszabadultam a szülői kontroll alól, mert hát arra már nem volt energiájuk, hogy rám is vigyázzanak ott. Egyenrangú voltam mindenkivel. Megvert egy csendőr. Ezt én úgy éltem meg, mint férfivá válást, mint beavatást az életbe. Szégyellem, mert hát közben emberek belepusztultak, és gyűlölni kellene azt a csendőrt. Egyébként gyűlölöm is. (…) Nekem ez egy tábor, egy szökés, határ, fölkoncolás, egy óriási indián kaland és fölnövés.”

Nem nehéz a Sorstalanság Köves Gyuri narratívájának egyes elemeire ráismerni, de hogy Réz Pál hogyan menekült meg, tanult meg románul, majd hogyan került át végül Magyarországra a már átmenekült családjához, maradjon az olvasóra. A románokkal való élmények mindazonáltal maradandóan meghatározták gondolkodásmódját. Számtalan helyen olvashatjuk, hogyan gondolkodik egy európai műveltségű magyar, aki utálja a románozó magyar nacionalistákat, és becsüli, szereti, mert ismeri a román kultúra, irodalom egyes részeit. Íme egy ragyogó idézet:

„Mondjuk, ha átmegy egy ember Kolozsváron, vagy Bukarestben, vagy Ploieştiben az utcán a pirosban, és a rendőr meg akarja büntetni, akkor a román azt mondja neki: hát nincs anyád? Ez az első reakciója. Nei mama? Dragen, nei mama? Nem tudom, érted-e. Nem érted. Ez azt jelenti, hogy ha neked is van anyád, meg nekem is van, akkor ne büntess meg. Na most, ez a román lélek. De lehet, hogy kicsit szlávos is.

Idegen tőlem, mert én ezt a ronda magyar szemléletet szeretem, hogy nem szabad a pirosban átmenni. Átmész,megbüntetnek, kifizeted a kétszáz forintot, vagy mit tudom én, mennyit. Én ehhez szoktam hozzá. De azért egy kicsit imponál nekem ez a „nei mama”. Szóval, emberibbnek tartom, archaikusabbnak, mint a mi Monarchiában fölnőtt, csehek által – mert ez szerintem cseh hatás – kialakult bürokratikus magatartásunkat, hogy végrehajtjuk mindig a parancsot, a jót, a rosszat egyaránt. Ronda nép ez a mi népünk, kérlek tisztelettel. És ezt nem mint zsidó mondom, hanem mint magyar mondom. Komisz, ronda nép vagyunk. Ha egy pici hatalomhoz jutunk, elviselhetetlenek vagyunk. Ha ellenőrök vagyunk a villamoson, már meg lehet tőlünk őrülni.”

Réz nemcsak irodalmár, de ragyogó megfigyelő, sőt, szociálpszichológus is.

És aztán jön a Rákosi-éra, ismert és ismeretlen részletekkel, korrajzzal, és ismét csak az őszinteséggel, például a Rákosi tiszteletére szerkesztett verseskötet kapcsán (amikor a ma élő idősb írók java amnéziában szenved: ő aztán ott se volt, belülről bomlasztotta a rendszert…):

„Hát, az eszembe sem jutott, hogy visszautasíthatom a megtiszteltetést. Azt ma már nehezen ismerik el vagy értik meg a fiatalok, hogy olyan erős volt a belénk ivódott félelem, hogy tényleg öngyilkosság lett volna visszautasítani. Nem úgy értem, hogy föltétlenül megölnek emiatt, hanem egzisztenciális öngyilkosság.”

És mégis, mintha hasonlóságot látnánk a mai időkkel: írók, művészek garmadája teper a hatalom irányába, idősek, fiatalok egyaránt. A kérdés: mi ma hogyan reflektálunk erre? És hogyan fogunk húsz vagy negyven év múlva visszanézni erre az érára?

Réz hangsúlyozza, nem a politizálás érdekelte, hanem a mestersége. 1992-ben még ezt mondta:

„Van egy mesterségem. Azt szeretném csinálni. Szeretnék egyszer két évig az íróasztalnál ülni, és nem tudni, hogy ki a magyar miniszterelnök. Más országokban nem tudja egy író, hogy ki a miniszterelnök. Hát kit érdekel az?”

A ma 85 éves Réz Pál aligha hiszem, hogy megéri ezt.

A Bokáig pezsgőben a folyamatos kiszolgáltatottság, a szegénység, a zaklatás, de a nagy barátságok, szerelmek, könyvek története is. Hogy miképpen segítettek egymáson, még ha már meg is szakadt a barátság, hogyan álltak ki egymásért akkor is, ha jóban sem voltak –ismeretlenül is szolidárisak tudtak lenni. Az egyik 92-es interjú a Csurkával való barátság története. Mit lehet tenni régi, egyik, ha nem legjobb barátjával, aki hirtelen szélsőjobboldali, zsidózó hordószónokká vált? Elmenni hozzá, vagy levelet írni, megmondani neki, hogy Pista, Te megőrültél? Hogy mi történt – nem lövöm le a poént.

S amiatt is érdemes kézbe venni a könyvet, hogyan aggódtak Szűcs Jenővel Magyarországért, a magyarságért 1988 előtt, tartva attól, hogy a magyar civil társadalom nem lesz erős, behúzzák az emberek a nyakukat, s csak túlélni akarunk. És végül még egy fontos idézet, Szűcs Jenő kapcsán, akinek – ezek szerint – nem csak ragyogó meglátásai voltak történészként, de az utóbbi időkben is bejön az, amit a rendszerváltás előtt mondott, s amitől Réz Pállal együtt tartottak:

„A románoknak van erre egy isteni közmondása, románul persze jobban, frappánsabban hangzik, hogy aki lehajtja, annak nehezebb levágni a fejét. De én még meg is bocsátom az aljasságotokat, mert én még keresztény lélek is vagyok – szóval ez jön ki. Ha én mesélek itten, akkor rafináltabban kell csináljam, úgy kell befeketítenem magam, hogy mégis én jöjjek ki jól. Hát ennek a trükkjeit keresi az ember ösztönösen.”

 S erre a háttérben lévő, de a beszélgetéseket mesterien iránytó Parti Nagy Lajos felveti:

„Nálad azért van egy ellenkező tendencia is. Nagyon szívesen feketíted be magad.”

Mire a válasz: „De a végén mindig jól járok. Ezzel teszem hitelessé.”

Bár csak több ilyen ember élne Magyarországon.

Szerbhorváth György

Van egy remek karácsonyi ajándékötletünk: ajándékozz névre szóló 2016-os Átlátszó Támogató Kártyát!

Havonta csak egy ezres: már csak 945 új előfizetőre van szükségünk ahhoz, hogy az alapműködésünk közösségi finanszírozásúvá váljon.

A 2016-os Átlátszó Támogató Kártyát itt lehet megrendelni.