Marx Károly visszatért és újraírta a Tőkét

Miért is bizonyul sikertörténetnek Piketty könyve? Vajon csupán azzal magyarázható a kétségbevonhatatlan tény, hogy a mű elképesztő módon felkavarta a port, miszerint az olvasók örültek a friss meglátásoknak?

Thomas Piketty: A tőke a 21. században.

81%

Év végéig még

19 101 233 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Budapest, Kossuth Kiadó, 2015. 703 oldal

Először is ott van a szokatlanul gazdag amerikai recepció: egyes szerzők már rendszerezik és osztályozzák a könyvről írt kritikákat, amelyek mögött megannyi esetben teátrális gesztusokat tapasztalunk. Így sorakoznak az egyik oldalon az ortodox, a másik oldalon a heterodox kommentárok: a közgazdaságtanban ugyanis szinte vallásos színezetű cezúra metszi ketté a színteret. Valóban, a műnek története van: aki ma olvassa a francia közgazdász művét,  többszörös közvetítéssel találja szembe magát, hiszen az ily mód kiterjedt recepció már eleve formálja az olvasói várakozásokat.

Hogy Piketty telibe talált, ezt például a Nobel-díjas Robert Solow mondta idevágó jegyzetében. Hogy rendkívüli művel állunk szemben, amely megannyi dimenziót világít meg, ezt, mondjuk, a Világbank korábbi, szerb származású közgazdásza, Branko Milanović fejtegette: róla tudni kell, hogy fontos műveket publikált az egyenlőtlenségről, és, hogy ugyanolyan kitartással elemzi az egyenlőtlenség dinamikáját, mint Piketty.

Aztán ott van Martin Wolf, a Financial Times ismert, hangadó kommentátora, aki szerint különleges könyvet kaptunk. És az ellenzők/bírálók is figyelemreméltóak: mondjuk, Clive Crook a Bloomberg Review hasábjain úgy vélekedett, hogy e könyv, amely egyébként a legnagyobbak közül való, valójában teljességgel elhibázott (Közép- és Kelet-Európában viszont találkoztam közgazdászokkal. akiket ingerel az egyenlőtlenség emlegetése, és számukra Piketty könyve populista kasszasiker, afféle revü-közgazdaságtan). A sor folytatható: ám eleget mondtunk.

Másodszor, a könyv fogadtatását az a válság magyarázza, amelynek még mindig nem látjuk a végpontját, hovatovább újabb és újabb formákat ölt magára. Lehetetlen megérteni a könyv recepcióját a válságfolyamatokba való beágyazottság nélkül: pontosan lehet rögzíteni, hogy az értelmezők nagy része egyenesen úgy taglalja a művet, mint termékeny hozzájárulást a válság jelentéseinek feltárásában. Minden válság, és különösképpen az effajta szerkezeti krízis, mint amely bennünket sújt, diskurzív újrarendeződést feltételez: bizonyos illúziók azért megtörtek a válság erupciója kapcsán, azaz válság után mindig valamilyen dezillúzió következik. Hogy milyen jellegű, azt még nem tudhatjuk, ám Piketty könyve bizonyosan messzemenően több, mint a futószalagon készült válságértelmezések. Elhanyagolhatatlan tény, hogy az interpretátorok fontos szerepet szánnak a műnek az említett re-orientációban.

Hogy Piketty művének recepciópályáját csak akkor tolmácsolhatjuk helyesen, ha figyelembe vesszük a könyv megjelenésének időhorizontját, abból is kitetszik, hogy milyen az egyenlőtlenséggel kapcsolatos jelenlegi konstelláció. Mert ugyan téves lenne, ha a művet az egyenlőtlenséggel való foglalatoskodásra egyszerűsítenénk, ám tény és való, hogy nem tévednek azok, akik számára éppen az egyenlőtlenség boncolása jelenti az elengedhetetlen dimenziót a könyv kapcsán.

Az egyenlőtlenség már jó ideje különféle elemzések tárgya: mégis, ki tud, például, Richard Wilkinson és Kate Pickett könyvéről, amely még a címében is azt hivatott jelezni, hogy a nagyobb egyenlőséget megjelenítő társadalmak jelentékenyebb teljesítményeket produkálnak? Vagy ki tud a kiváló Daniel Darlingról és sokoldalú könyveiről, amelyek arról beszélnek, hogy miért reprodukálódik oly makacs módon a társadalmi egyenlőtlenség? Vagy a szikár beszédű Tony Atkinsonról, akivel Piketty megannyi esetben együttműködött, és aki szintén az egyenlőtlenség felgöngyölítésére fordítja tudományos energiáinak legnagyobb részét?

És mindenfelé a lamentációt halljuk: az egyenlőtlenség korunk kihívása (B. Obama), a pápa deklaratívan a „társadalmi rossz” forrásának nevezte az egyenlőtlenséget. Alan Greenspan, aki egyébiránt Ayn Rand kedvelője, nem mulasztotta el megjegyezni, hogy az egyenlőtlenség roppant veszélyes tendencia; végül is, aki kellőképpen rendszeresen olvassa a Nemzetközi Valutalap keretein belül készülő tanulmányokat, megláthatja az ismétlődő aggódást a burjánzó egyenlőtlenség okán.

Amúgy, persze, nem új keletű az effajta aggódás, hogy az egyenlőtlenség terjedése robbanásveszélyt előlegez meg. Ugyanis sokszor fogalmaztak már úgy, hogy a válságot nem lehet csillapítani a makacs egyenlőtlenségek fennállása miatt, ám az idevágó beszédmód igencsak erőteljessé vált a válságfolyamatok sokszorozódása okán. Az egyenlőtlenség tehát mindenképpen „in”: noha megmarad a kérdések kérdése, hogy az egyenlőtlenséget az okokhoz vagy a következményekhez kellene-e sorolni, az valószínűsíthető, hogy az, aki a kérdés radikális taglalását vállalja, az egyenlőtlenséget nem okként fogja rögzíteni, de ennek kidolgozása másfelé vezetne bennünket a könyv ösvényeihez képest.

Voltaképpen Piketty könyve kifejezi a mostanában oly sokszor szóba hozott középosztály félelmeit az egyenlőtlenség expanziója és a válság, valamint a deklasszáció kapcsán. Hiszen sokan beszélnek arról, hogy a süllyedő közép egyensúlyhiányokat termel, valamint arról, hogy egyre égetőbb szükség van a közép istápolására. Azaz Piketty megjeleníti azok magatartását, akikben félelem teremtődik a középosztály gyülemlő félelmei, ingerültségei és neheztelései okán. Szokás ilyenkor a múlt század harmincas éveit felidézni elrettentő példaként, mondván, hogy a közép deklasszálódása, a félelemkompenzációs stratégiák, a kölcsönvett összegek visszafizetésének lehetetlensége, valamint a mindebből fakadó tévelygések a fasizmust erősíthetik.

Harmadszor, azért ne legyünk igazságtalanok Piketty teljesítményeivel kapcsolatban. Noha azt mondtuk, hogy ott vannak az előzmények, azért nem azt állítottuk, hogy Piketty a kor uszályában mozogva, pusztán az egyenlőtlenségkutatás epigonja lenne. Piketty közdaságtani illetékességgel elemez és munkálkodik; nota bene: a fősodorú közgazdaság nyelvével élve, ami szintúgy feltétele az elfogadottságnak, hovatovább nagyon is feltűnő, hogy Piketty igényeit a konvencionális közgazdaságtan diskurzusának megfelelve próbálja megfogalmazni.

Hatalmas történelmi ívet rajzol fel, három évszázad tényadatait forgatja, sokfelé mozog, és tények tömkelegét találjuk könyvében. Nem pusztán régi társadalmak aspektusait vizsgálja (noha vannak szép, megvilágító erejű vonatkozások, amelyek a XIX. századi francia irodalomba kapaszkodnak, így például a Rastignac-dilemma, és felvetődik még, legalábbis amennyiben a XIX. században járunk, Jane Austen is a könyvben, akinek regényei alátámasztják, hogy az örökség determinációi befolyásolják a jövedelem arányait): hanem a „kapitalizmus” történelmi tendenciáit teszi tárggyá, amelyek a mát érintik.

Nem Marx, de sztár

Már az is figyelemre méltó, hogy Piketty „kapitalizmusról” és annak dinamikus ellentmondásairól beszél, e tény nem utolsósorban átfogó ambícióit tükrözi. Következik ez módszertani választásából is: a közgazdaságtannak, ahelyett, hogy beleveszne a szaktudományos-matematikai részletekbe, társadalmi kérdéskötegeket kell faggatnia, amelyek a gyakorlat felé terelhetnek bennünket. Nem valamilyen akadémikus modellépítés kell, hogy előtérbe jusson, hanem a történelmi és a tapasztalati módszer elegye, amely fogékonnyá tesz bennünket a világállapot korrekciójára.

Piketty hosszútávú tendenciákat kíván tetten érni az elosztás szférájában, amelyek révén mélyszerkezeti összefüggéseket óhajt megmutatni. Először is szembeállítja a tőke és a nemzeti jövedelem dinamikáját, majd a tőkevolument konfrontálja a megszerzett jövedelemmel. És így működik az érvelésrendszer: a tőke megtérülésének rátája meghaladja a jövedelem növekedésének rátáját. Előrehaladva az időben ez a tény azt jelenti, hogy a tőkéből származó jövedelem egyre nagyobb részarányt képvisel a nemzeti jövedelemben, azaz az újraelosztás a tőkéből adódó megtérülést részesíti előnyben a munkán alapuló jövedelemmel szemben.

A történelmi látlelet logikájának megfelelően különféle fázisok váltakoznak itt: ám számunkra elegendő lesz, ha szóba hozzuk, hogy a jelenlegi világállapotban vége szakadt ama folyamatnak, amely a múlt század hatvanas éveiben jutott érvényre (miszerint immáron nem az örökség, és a „kumulálódó szerencse”, hanem az érdemleges munka eredményei határozták meg a jövedelmi viszonyokat). És itt találjuk a növekvő egyenlőtlenség mindenkori forrását: ez a tőke és a vagyon növekvő fontossága az adott kategóriák koncentrációja okán, valamint a patrimonium és a járadék meghatározó szerepe.

Visszatért valójában a patrimóniumra támaszkodó kapitalizmus, innen a folyamatosság tapasztalata: ebből következik, hogy a II. világháború utáni konstelláció csak epizódnak bizonyult. A múlt erőteljesen meghatározza a jelent, és ahogy felfelé mászunk a ranglétrán, annál nagyobb a vagyonkoncentráció mértéke. A kumulatív okság logikájának megfelelően a patrimóniumhoz társítható jövedelem egyre jelentékenyebb lesz: kimondatik, hogy igazolhatatlan a remény, miszerint a közgazdaság fejlődésével finomítható lenne a kín, azaz, hogy csökken az egyenlőtlenség.

Lehetőségek? Az újraelosztás adagolása, vagyonadó, és egyáltalán a globális tőkemozgásra kimért adó. A The Economist jót nevetett ezen, rögtön a rózsaszínű utópiák, a ködös álmok sorába taszítva Piketty gondolkodását. Ez nem tudomány, hanem szocialista ideológia.

Daren Acemoglu pedig, akit egyébként kikiáltottak a Nobel-díj várományosának, Marxszal hozta összefüggésbe Piketty-t. Ez azonban lehetetlenség, és nem azért, mert maga Piketty is kijelentette, hogy voltaképpen sohasem foglalkozott komolyan a kritikai politikai gazdaságtan megalapozójával. Hanem, például, azért, mert nincs olyan Marxon edződő értelmező, akit ne irritálna Piketty könyvének centrális fogalma, mármint a tőke. Piketty ugyanis összeboronálja a tőkét a vagyon különféle formáival, és lényegében leplezetlenül technikai kategóriát képez belőle: Marx követői a tőkében viszont a társadalmi viszonyok sűrítődését pillantják meg. (Ez a tény amúgy is illik ahhoz a már jelzett tendenciához, hogy a francia közgazdász távol tart magától mindenfajta heterodox nyelvezetet.)

És Piketty egyébként is hangsúlyozottan  félreteszi a társadalmi viszonyok ábrázolását: híján van e könyv az említett viszonyok elemzésének, nincs itt belemerülés a társadalmilag közvetített hatalmi konfigurációkba, legfeljebb háttértényként érzékeljük, mondjuk, hogy kiütött az I., majd a II. világháború. Inkább van egy kvázi-szükségszerű, valamiképpen a kapitalizmusba beépített determináció, mintsem társadalmilag érzékeny elemzés.

Piketty-ben van valami a régi szociáldemokráciából: adottság, hogy a vagyoni egyenlőtlenségek nagyobbak, mint a jövedelmi egyenlőtlenségek, ám ha a jövedelmi egyenlőtlenségeket tovább zsugorítjuk, akkor az hatással lesz a vagyoni egyenlőtlenségekre is. Nem is véletlen, hogy Piketty-n, francia kollégája, Fréderick Lordon a  Le Monde Diplomatique hasábjain elverte a port: a cikk jellegzetesen azt a címet viselte, hogy „Piketty miatt a XXI. századi tőkének nem kell aggódnia”. Egyetértünk. Sőt, mi több, a keynesiánus közgazdász, a radikálisnak nem mondható Thomas Palley, a „gattopardo” fogalmával élt Piketty kapcsán: változtatni, ám csak azért, hogy a dolog ugyanaz maradjon.

Piketty könyve egy nem-radikális mű. És mégis olvasni kell: fontos dokumentuma korunknak.

Losoncz Alpár

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 1257 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alapműködésünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.