A véleményformáló értelmiségi elit alkonya

A vélemény olyan, mint a segg – mindenkinek van egy, mondotta Clint Eastwood. De milyen a magyar értelmiségi? Annak mije van? S ki kit ismer el?

Hogy ki a véleményformáló, az értelmiségi, a kulturális elit tagja, azt a szerző pontosan definiálja. Ám az utóbbi öt évben oly tektonikus változások történtek, hogy a 2001-es és 2009-es kutatásokat, ha ma megismételné, biztosan jelentősen különböző adatokat kapna. Hiszen akkor a vizsgálódás során olyanokat is bevettek a mintába, azaz megkérdeztek, akik például jelentős állami díjakat kaptak (Kossuth- stb. díjak), amelyeket egykor – ha a politika bele is szólt – mégis szakmai testületek osztogattak, ma meg tudjuk, mi van. Az van, hogy röhej, kik kapnak művészeti stb. díjakat, teszem azt.

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

És ha arra gondolunk, hogy olyan könnyűzenészek, mint Ákos és az ufók által többször elrabolt Pataky Attila is ma – a hatalom által – elismert művész, értelmiségi, véleményformáló, a kulturális elit reprezentatív tagja (a definíció szerint legalábbis), eláll a lélegzetünk, és az egész kérdéskör tárgytalannak tűnik. Nem kevésbé, ha a tévében megpillantjuk az észosztó, csillogó nyakkendőjű politológusokat.

Kristóf Luca: Véleményformálók. Hírnév és tekintély az értelmiségi elitben.

Budapest, L’Harmattan, 2014. 199 oldal, 2150 Ft

Régi, bár nem magyar eredetű hagyománya van annak a vitának, ki tekinthető értelmiséginek, aki nem elefántcsonttoronyban alkot, hanem a közvéleményt is formálja. Nem csak a politikában, de az ilyen-olyan ízlés tekintetében is. Ám ki is ő? Maradjunk annyiban: a nagyszájú, akinek nem feltétlenül van szaktudása, magas iskolai végzettsége, idegennyelv-tudása, jegyzett művészeti-tudományos teljesítménye – de véleménye biztosan van, és a médiában az teret is kap.

Kristóf Luca könyve először azért is fontos, mert az első részben hősies kísérletet tesz arra, hogy meghatározza az alapfogalmakat, és sikerrel rendet vágjon, de legalábbis a kutatás szempontjából pontosan definiálja, ki az értelmiségi – a széles értelemben vettek (szellemi munkát végzők), aztán az alkotó, kultúratermelő, de a közéletben is részt vevők, illetve a kritikai értelmiség. Rengeteg kérdés tisztázandó, ráadásul a társadalmi környezet folyton változik, s így az értelmiség szerepe is (ma a kultúratermelőké, bizton mondhatjuk, tekintély, fontosság szerint a béke segge alatt van).

A magyar értelmiség, avagy a kulturális elit útja ráadásul igen kacifántos, és elég most a 20. századra gondolni. Konrád és Szelényi fél évszázada még azt gondolta, az értelmiség útja az osztályhatalomhoz vezet, aztán itt van, ma L. Simon László, Kerényi Imre és Fekete György és hasonló kaliberű társaik „fémjelzik” a kultúrát, avagy ők döntik el, ki a nagy magyar művész (értelmiségi, író, színész stb.)

Vagyis olyanok, akiknek neve e kötetben még nem is szerepel. Azaz a politika tette őket pár év alatt a kulturális élet (avagy elit) legfelsőbb szintjére. A 3. fejezet éppen a reputáció fogalmát definiálja, azaz azt, hogy egy csoporton belül ki elismert, elfogadott, megbecsült, jó hírnévvel bíró. Az első három fejezet egyébként akár tankönyvnek is kitűnően használható, az empirikus kutatások bemutatása, az elemzések, a táblázatok pedig ínyenceknek valók. Az alap egy 2001-ben készült 450-es, 2009-ben pedig egy 500-as mintán végzett kulturális elit-vizsgálat.

Sajnos a hatalmas anyag bemutatása itt reménytelen, legfeljebb kiemelhetünk pár dolgot. Így azt, hogy a kulturális elitbe sokkal nehezebb bekerülni, hosszabb ideig is tart, mint a politikai vagy gazdasági elitbe (hogy a politikában ez 2010-től még inkább igaz, jól látjuk). Vagy hogy 2009-ig a baloldali politikai nézetű elit tagjai sokkal inkább formálták a közvéleményt, amire helyük is bővebben akadt. A kutatásokból kiderül, hogy a kulturális, politikai és gazdasági elit tagjai az új évezred első évtizedében Esterházyt, Kertészt, Konrádot, Nádast tették a toplisták dobogójára (csak Makovecz volt 3. 2009-ben a politikai elit tagjainál), Jókai Anna, Csoóri Sándor, Pálinkás József csak olimpiai pontot kaphatott volna, bekerülve az első hatba. (Egy kuriózum: a gazdasági elit a 11. helyre szavazta be Moldova Györgyöt.)

A könyvben van vagy száz táblázat, ugyan nem mind hasonló ranglista, de számos aspektusból vizsgálja, melyik elit kit mire értékelt. Mondhatni, akár még a bulvársajtó is szemezgethetett volna belőle, ki az elismert, illetve az ismert, ki mondható sztárnak, kinek a véleményére kíváncsiak maguk az elittagok.

Ám mi lenne a helyzet, ha most készülne egy hasonló vizsgálat? Egyfelől akárcsak a köznép, az értelmiségiek is érezhetik azt, hogy jobb, ha nem mondanak véleményt társaikról, vagy ha igen, alkalmazkodnak a magukban elképzelt rangsorhoz, avagy amit a kormányzat preferál, és ha a legrosszabbakat is gondolják mondjuk Kerényi Imréről, bedobják az első tízbe. Másfelől hová tehetjük Esterházyt, véleményformáló-e még annyira, mint egykor volt, ha tudjuk, a közmédiában nem jelenik meg (formálisan nincs kitiltva, csak hát…) Bár egy karácsony előtti, HVG-béli cikke az urizáló elitről nagyot ütött.

Hangsúlyosan itt nem a (profi) politikus véleményformálókról beszélünk, bár jellemző, hogy akadtak olyan kulturális elittagok (öten), akik 2009-ben Orbánt is értelmiséginek vélték. Ami ugyanakkor azt is jelzi, hogy a minta kiválasztása sem lehetett egyszerű. Hiszen akárkinek akármilyen is a véleménye a kormányfőről, az biztos, hogy értelmiségiként, nem politikus véleményformálóként nem definiálható a szerepe (2001-ben kormányfőként főleg nem, de 2009-ben sem).

A 181-ik oldalon látható tabella silabizálása több szempontból is érdekes. Itt láthatjuk, hogy 2009-ben a kulturális elit tagjai kikre voksoltak azok közül, akikről úgy vélték, a legnagyobb hatással vannak a közvélemény formálására. Mert csak a katyvaszt, a zavart érzékeljük a kulturális elit körében is, s elképzeljük, ma hogyan nézne ki e lista. Hat évvel ezelőtt a nemrég elhunyt Hankiss Elemér vezette, de őt Friderikusz követte, majd TGM, Baló György, Lengyel László, Bolgár György, Fábry Sándor. De szavazatot kapott itt boldog-boldogtalan: Konrád 12-őt, Győzike meg 11-et. György Péter, Dobrev Klára, Csintalan Sándor és Uj Péter meg csak 3-3-at. Azaz keverednek az alkotó értelmiségiek (művészek), a politikusok, a műsorvezetők, újságírók, médiasztárok – ez egyfelől érthető, de másfelől látjuk, hogy az ötszáz válaszadó java a kérdést sem tudta értelmezni.

Ez érvényes a 183. oldali tabellára is, mely 2001-es adatokon alapul. A kérdés az volt, hogy mely értelmiségieknek/alkotóknak van legnagyobb hatása a közvéleményre? Hát elsőként Orbánnak, utána jön Esterházy, aztán olyan értelmiségiek/alkotók, mint a hegedűművész Torgyán József, az akkor még a kereskedelmi tévében hírolvasó Pálffy István, vagy épp Horn Gyula, és a lakodalmas rock akkori királya, Lagzi Lajcsi (igaz, ő zeneakadémiát végzett). És ezt, hangsúlyozzuk, a kulturális elit tagjai mondták. Ha ők ilyenek, azaz egy kérdést sem tudnak értelmezni (ti. az értelmiségi, az alkotó fogalmát), vajon miért lenne jobb a politikai elitünk?

Viccesnek lenne mondható az is, hogy 2001-ben mely öt alkotót nevezték meg a kulturális elittagok, akik a legnagyobb hatással voltak szellemi fejlődésükre. Az a gyanúm, hogy az elittagok itt is az elvárásokhoz igazodtak. Így ismét Esterházy az első, Jancsó Miklós a második, Konrád a harmadik, majd jön Hankiss, Makovecz, Nádas. Igaz, nem sok szavazatról van szó, vagyis azok megoszlottak, de hogyan, kinek-minek képzeljük el azt az értelmiségit, akinek szellemére nagy hatással volt Chrudinák Alajos? Jellemző, hogy mivel Kertész ekkor még nem kapta meg a Nobel-díjat, csak három ember szellemi fejlődésére volt hatással a 450-ből – akárcsak Kozsó (a szomorú szamuráj), Bereményi Géza, Bokros Lajos, Csepeli György, Kányádi Sándor, Kornai János stb.

Kristóf Luca ezen táblázatai azonban csak a kutatás felszínét jelzik, bár nyilván ezek a legszórakoztatóbb eredmények, amiken sírva röhöghetünk. Mert a reputációt (elismertséget) a legkülönfélébb szociológiai, statisztikai módszerekkel, más-más perspektívából vizsgálja arról – szignifikancia-szintet mérve, regressziós modellekel – , hogy milyen az elit önképe, a kapcsolati háló(k), milyen a liberális-konzervatív skála, hogyan viszonyul egymáshoz a baloldalinak és jobboldalinak mondott elit, mi számít az elitbe kerüléshez és sorolhatnánk.

A könyv tehát igen fontos látlelete a 2001-2009-es időszaknak. Ám végig az van a fejünkben olvasása közben, hogy lám, az unortodox, illiberális világ bevezetése óta (mely jelzőket egyébként – még – aláhúzza pirossal a helyesírás-ellenőrző) mennyit változott Magyarország, elitjei, a közvélemény-formálók köre. Van-e még baloldalinak mondható értelmiség? Van hát, az ATV-n, és főleg csak híveiket érik el, ahogyan a másik oldalon is csak a rajongók bólogatása érzékelhető. Párbeszéd, racionális diskurzus, egymás véleményének meghallgatása, teljesítményének elismerése? Ugyan – csak a gyanú hermeneutikája.

Reméljük, időközben már folyik az újabb kutatás, mert Kristóf Luca könyvének folytatásától, az új kutatási eredményektől bizonyosan padlót fognánk. És nemhogy a Horthy- meg a Kádár-kort fogja ki-ki visszasírni, de mi még a 2010 előtti időket is.

Szerbhorváth György

Független ember vagy?

Ha lesz 4 ezer független támogatója az Átlátszónak, akkor nincs az a lázárjános, aki el tudna minket hallgattatni. Legyél egy a 4 ezerből, és változtasd meg Magyarországot! Tudnivalók itt.

Támogatás SZJA 1% felajánlásával #Azénadómból

Ha 1%-od az Átlátszó céljaira kívánod felajánlani, személyi jövedelemadó bevallásodban az Asimov Alapítvány adószámát tüntesd fel, ami a következő: 18265541-1-42 Letölthető nyilatkozat itt.