Hart to handle – Szájer és a bibósok jogfilozófiai kedvence

Azok az időszakok, amikor az állam működésének módja, a jog társadalmi környezete alapvető átalakuláson esik át és a jog szerepe megváltozik, ha meg nem is könnyítik, de erősen ösztönzik a jogról való elméleti gondolkodást. A késő Kádár-korszakban, illetve a rendszerváltást követő években például korántsem csak a jogelmélettel akadémiai szinten foglalkozó elit fordult a XX. század legelismertebb nyugat-európai és amerikai jogi gondolkodói felé, hanem számos gyakorló jogász és rendszerváltó politikus is.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Éppen ennek az odafordulásnak az eredménye – például Kelsen vagy Rawls életművének a jog- és politikaelméleti tudományos vitákon messze túlnyúló hazai hatása mellett – az angolszász jogi gondolkodást a hetvenes évekre átalakító Herbert L. A. Hart viszonylag gyors és széleskörű magyar recepciója és ismertsége is. A rendszerváltás idejére az ekkor már világszerte meghatározó jogi gondolkodónak tekintett Hart ideái ugyanis – a Varga Csaba által a szerzővel való levelezését is megosztó cikkben plasztikusan leírt nehézségek ellenére – már széles körben ismertek voltak Magyarországon, főművének, A jog fogalmának végleges változata pedig 1995-ben az angol kiadással egy időben jelent meg magyarul is.

Harttal a társadalomelmélet felé forduló hazai jogászi-politikusi elitnek egymástól távolról érkezett, és azóta még távolabbra jutott tagjai foglalkoztak. Szájer Józsefet közülük nem is annyira az Alaptörvény iPadba gépeléséig ívelő politikai karrierje, hanem Hart hazai megismertetésében betöltött szerepére tekintettel kell kiemelni. Szájer a Varga Csaba és Nagy Endre vezetésével a Bibó István Szakkollégiumban folyt jogfilozófiai kurzusoktól indulva a Fidesz alapítóinak sokat emlegetett – amúgy nyilvános pályázaton elnyert – Soros-ösztöndíjainak egyikével 1986-ban egy évet kutatott Oxfordban a Balliol College-ben, a Hart-tanítvány Joseph Raz irányításával, ahol Vargával együtt személyesen is találkozhattak Harttal.

(A Fidesz-alapító ős-szakollégisták Bibó István műveitől Hans Kelsen munkásságán keresztül jutottak el Hartig. Tudománytörténeti jelentősége ugyan egyáltalán nincs, de egy évtizeddel később e sorok szerzője másodéves joghallgatóként éppen a szakkollégium akkori, Szájer és Orbán Viktor nevéhez fűződő jogfilozófiai sorozatában kiadott Tiszta jogtan – a kollégiumi épület rejtett zugaiból szerencsés módon azóta is rendszeresen elő-előkerülő – példányai egyikének köszönhetően találkozott először azzal az egyszerű, de fontos felismeréssel, hogy a pozitivista jogszemlélet és az értékalapú alkotmányosság-felfogás nem zárják ám ki egymást.)

A társadalmi kataklizmáknak nemcsak a Hart-életmű hazai recepciójában, hanem létrehozásában is fontos szerep jutott. A lengyel, illetve lengyelországi zsidó gyökerekkel rendelkező Herbert Lionel Adolphus Hart (1907. július 18.–1992. december 19.) ugyanis a II. világháború után – az akadémiai tevékenység mellett addig folytatott ügyvédi gyakorlat, majd az MI5-nál a háború alatt végzett kémelhárítói munka befejezését követően – fordult végleg a jogelmélet felé, és lett oxfordi jogelméleti professzorként két évtized alatt a múlt század legelismertebb jogfilozófusa. Történt mindez egy olyan időszakban, amikor a jogelméletnek (és azon belül különösen a jogpozitivizmusnak) mindenekelőtt a nácizmus által elkövetett elképzelhetetlen bűnök terhével kellett megküzdenie. Hart a jogi gondolkodás igazi sztárja volt (már amennyire a jogi gondolkodásnak sztárjai lehetnek): az Independentben megjelent nekrológja például nem felejtette el megemlíteni, hogy főművéből életében világszerte százezer példányt adtak el.

HERBERT L. A. HART JOGTUDOMÁNYA KRITIKAI KONTEXTUSBAN

Cs. Kiss Lajos (szerk.)

2014, ELTE Eötvös Kiadó – Bibliotheca Iuridica, Budapest, 992 oldal, ármegjelölés nélkül

Módszereiben Hart a huszadik századi analitikus filozófia, és különösen a nyelvfilozófia módszertanát egyesíti az angolszász jogelméleti hagyománnyal. A jog fogalma 1961-es első kiadásában kifejtett jogfilozófiájának középpontjában – Kelsen tiszta jogtanához hasonlíthatóan, de azt lényegi pontokon vitatva – a pozitív jog normativitása, az ezt alkotó fogalmi elemek felfejtése áll. Elméletének legtöbbet hivatkozott elemei az elsődleges (a címzettek magatartását szabályozó) szabályok és a másodlagos (az elsődleges szabályokat kikényszerítő eljárási) szabályok közötti megkülönböztetés, mely utóbbiak közé tartozik Hartnál a pozitív jog követésének alapját adó elismerési , a jogalkotást leíró változtatási, valamint a bírói jogalkalmazáshoz kötődő ítélkezési szabály.

A harti életmű önmagában is szerteágazó: a szerzői írásainak mélyebb ismerete és kontextusuk, Hart vitapartnerei álláspontjának megismerése egyaránt szükséges ahhoz, hogy ne egyszerűen a XX. századi pozitivista és utilitárius jogfilozófia legfontosabb képviselőjét lássuk magunk előtt (ahogyan például az őt az oxfordi katedrán váltó Dworkin vitatkozott vele – mint az akkor uralkodó jogelméleti iskola képviselőjével), hanem írásainak rendkívüli témagazdagságát, és az általa elfoglalt álláspontok koherens sokféleségét is. Nem véletlen, hogy Hart jogfilozófiáját az angolszász jogtudományban már a nyolcvanas években kritikai értékelésekben foglalták össze (Angliában Neil MacCormick 1981-ben, az Egyesült Államokban Michael Martin 1987-ben adott ki összefoglaló munkát a harti jogfilozófiáról).

Hart magyar nyelvű feldolgozásának is nagyon fontos lépése lehet az ELTE Eötvös Kiadó által a Bibliotheca Iuridica sorozatban megjelentetett, másfél évtizedes kutatómunkát lezáró Hart jogtudománya kritikai kontextusban című kötet. A szerkesztő Cs. Kiss Lajos, az ELTE Jog-és Társadalomelméleti Tanszékének egyetemi tanára nemcsak Hart egyik legfontosabb magyar tolmácsolója, hanem egyben a 2004-ben és 2007-ben hasonlóan grandiózus vállalkozásként megjelent kritikai Carl Schmitt-kötet, illetve Kelsen-kötet szerkesztője is.

A kötet tárgya kettős: nem csak Hart munkásságának majdnem minden jelentős (mindenekelőtt a jog fogalmáról, a bírósági jogértelmezésről, a büntetésről és a felelősségről, valamint a jog és az erkölcs viszonyáról szóló) munkája nyer értő bemutatást magyarul eddig hozzá nem férhető Hart-szövegekkel, hanem – az életmű és a szerző bemutatásának alárendelve – a magyar Hart-recepció is. A kötetben szereplő hatvan tanulmány számszerű többségét magyar társadalomtudósok és jogászok jegyzik (tizenöt közülük kifejezetten e kötetbe készült): a hazai szerzők összegyűjtött és szigorú tematikai rendbe szedett írásai bemutatják Hart magyarországi hatását, egymással is vitázva folytatják Hart legfontosabb vitáit, és bemutatják jogfilozófiájának alkalmazását az egyes jogtudományi területekre.

Itt kell megjegyezni, hogy a kötet – ahogy arra előszavában maga a szerkesztő is utal – a teljességre törekvés ellenére sem fedi le a teljes életművet: leginkább talán a Lon L. Fuller harvardi professzorral folytatott, a jog és az erkölcs elválasztásáról szóló, Hart számára komoly amerikai megbecsülést hozó vita részletes bemutatásának hiánya sajnálatos, különösen a Devlin–Hart polémia feldolgozását látva. Nem elemzi a kötet továbbá a jogi kauzalitásról Tony Honoréval közösen írt könyvet sem.

A kötet szerkezete a nagy terjedelem, valamint a szerzők és a szövegek sokfélesége ellenére világosan áttekinthető rendet követ. A gyűjteményes szerkesztésből óhatatlanul következő, az egyes tanulmányokban egymáshoz képest megjelenő ismétlések és párhuzamosságok így nem válnak zavaróvá, hanem hozzásegítenek az egyes szerzők közötti véleménykülönbségek gyors felismeréséhez.

A kötetet kezdő, Hart életpályáját, illetve a magyar jogtudománnyal való kapcsolatát bemutató történeti részek leginkább figyelemre méltó írásai a már említett MacCormick-kötetből átvett, regénybe illő életrajzi tényeket megosztó szemelvény, valamint Révész Béla hosszabb, de izgalmas tanulmánya Hart és a brit titkosszolgálat együttműködéséről, amelyből megtudhatjuk például, hogy mi volt a jogfilozófus szerepe magyar kapcsolódású ügyekben, ellenséges kémek elhárításában, illetve hogyan hatott a teljes titokban tartott hírszerzési tevékenység a magánéletére és későbbi tudományos pályájára.

A harmadik rész a Hart-tematikák címet viseli, és a jogfilozófus hatásának öt területét (nyelvfilozófiai hatások, a jogpozitivizmus problémái, alkotmányjogi és nemzetközi jog, büntetőjog, jog és erkölcs) emeli ki. Az ide gyűjtött hazai tanulmányok közül Győrfi Tamásnak a jogpozitivista problémákról, Deli Gergelynek a jog fogalmához tett római jogi alapú kritikájáról, Filó Mihálynak a magyar alkotmánybírósági gyakorlatra is kiterjedően a büntetőjog logikai zártságáról és Krokovay Zsoltnak a harti etikáról szóló munkái készültek a kötethez, míg az újraközölt tanulmányok közül Tóth Gábor Attilának a bíró morális felelősségéről, Nagy Zoltán Andrásnak pedig Hart és a magyar büntetőjog viszonyáról szóló írásai erős alkotmányjogi kapcsolódásuk miatt érdemelnek említést.

A kötet második felében három nagy vita – a Devlin–Hart polémia, a modern pozitivista és a modern természetjogi szemlélet ütköztetését hozó Dworkin–Postema–Rawls–Hart vita, valamint a kontinentális jogelméleti megközelítéssel folytatott vita – részletes kritikai feldolgozását olvashatjuk. Ezek közül – a feldolgozás módjára tekintettel – kiemelkedik az erkölcs jogi kikényszeríthetőségéről szóló, Lord Devlinnel folytatott vitát elemző fejezet, amely az ezt a részt szerkesztő Bretter Zoltán – saját doktori értekezésére és annak bírálataira támaszkodva ­–, illetve Takács Péter és Lánczi András részvételével folyatja és adaptálja a vitát.

(Érdekes tény, hogy a konzervatív, bíróként nagy érdeklődést keltő büntetőpereket tárgyaló Devlin és a magát szociáldemokratának valló, a homoszexualitás jogi megítélése körül kibontakozó vitájukban az elvi liberalizmushoz köthető álláspontot képviselő Hart egyébként homlokegyenest eltérő nézeteik ellenére abban hasonlítottak, hogy pályatársaik emlékezete szerint mindketten az adóügyek elől is menekülve hagytak fel a gyakorló jogászkodással.)

A kötetet, amely tehát magyar szerzők látásmódján átszűrve teszi élővé és magyar viszonyok között is érthetőbbé Hartot és vitapartnereit, egy olyan időszakban ismerhetik meg az olvasók, amikor a magyar jogrendszer és a jog szerepe ismét jelentős, ha a rendszerváltáshoz nem is mérhető változásokon esett át. Mert igaz ugyan, hogy a politika és a jog egymáshoz való viszonyában az elmúlt években beállt elmozdulás jellemzően azért érintetlenül hagyta a klasszikus magánjogi viszonyokat és az ágazati jogi szabályozás más területeit is, de Hart jogfilozófiája egyébként sem elsősorban a jogalkalmazóknak, hanem éppen a jogpolitikának, a jogalkotásnak szól.

Az állami cselekvés jogi kötöttségének jelentős oldódása, a jogrendszer önvédelmi mechanizmusainak gyengülése vagy a permanens alkotmányozás már olyan szintű rendszerjellegzetességek, amelyek visszairányíthatják a figyelmet a jogról való elemző gondolkodásra, így Hart gondolataira is.

Hart természetesen még akkor sem ad közvetlenül megoldást a magyar jog működési zavaraira, ha sajnos egy, a magyarhoz hasonló, úgy tűnik, működési módjában tartósan a Nyugat és Kelet között megrekedő (legplasztikusabban talán a „van jog, csak nem erős” Kozmosz-dalszövegrészlettel leírható) jogrendben sokkal több – elvileg egy működő politikai közösségben az alapvető konszenzusra tartozó – kérdésben relevánsak a megállapításai, mint a nagy hagyományú nyugati demokráciákban.

Természetesen Hart jogfilozófiájának vannak olyan elemei, amelyek esetében aligha képzelhető el konszenzus. Bizonyosan ilyenek például a Devlin–Hart-vitában kifejtettek, hiszen – mint arra a kötetben szereplő hazai tanulmányok is rámutatnak – ezt a vitát eleve az tette lehetővé, hogy a jog és az erkölcs, illetve a közerkölcs és a magánerkölcs a liberális demokráciákban, illetve konkrétan a hatvanas évek Nagy-Britanniájában egymástól jelentősen eltávolodott.

Az azonban mégis szomorú, hogy Hartnak számos, például a büntetőjog szerepéről, a jogalkalmazás és a jogalkotás elkülönüléséről vagy a bírák felelősségéről szóló megállapítása konkrét ügyeket és dilemmákat juttathat eszünkbe napjaink magyar jogi közéletéből. Különösen tanulságos ebből a szempontból Bencze Mátyásnak és Kovács Ágnesnek a kötetbe beválogatott 2010-es, a Hart–Devlin vitának a magyar Alkotmánybíróságnak szóló üzenetét megfogalmazni kívánó tanulmányát olvasva végiggondolni, hogy az eltelt évek történéseinek fényében milyen új dilemmákban nyerhetnének inspirációt Harttól az alkotmánybírák – saját döntéseik felülalkotmányozásától kezdve hatáskörük korlátozásán át a velük szembeni nyílt politikai elvárások kezeléséig bezárólag.

Ezzel pedig el is érkeztünk oda, hogy a Hart-kötetnek talán az lehet a legfontosabb üzenete ma Magyarországon, hogy a magyar jogi kultúrát a nehéz időkön éppen Hart nagy erőssége, a következetes jogi érvelés és az érdemi vitára való készség segítheti át. Egy olyan országban, ahol a jogalkotó évtizedes rutinnal dönt a döntés társadalmi hatásainak és jogrendszeri következményeinek ismerete nélkül, ahol alapvető jogi változások maradnak érdemi indokolás, sőt, bármiféle komolyan vehető megvitatás nélkül, ahol a jogalkotással szembeni kritika is csak elvétve lép túl a differenciálatlan, gyakran paranoid diktatúrázás színvonalán, ahol elvi alapon végig sem gondolt kormányzati álláspontok nemesedhetnek változtatás nélkül alkotmánybírói véleményekké, ott a XX. század nagy jogfilozófiai vitái mindenekelőtt intellektuális igényességünkben kell, hogy megerősítsenek bennünket.

Sepsi Tibor

Sepsi Tibor ügyvéd, alkotmányjogász, az ELTE állam- és jogtudományi kar alkotmányjogi tanszékének oktatója, az atlatszo.hu jogi csoportjának tagja és az Így írnánk mi közjogi-közpolitikai blog egyik szerzője.