Sajtókamara: önként, ha már szóltak…

Miután a NER legújabb, médiával kapcsolatos javaslata kiszivárgott, valószínűleg nem csak Pethő Tibornak és Lendvai Ildikónak ugrott be róla a történelmi analógia. Érdemes beütni a Google keresősávjába a sajtókamara kifejezést. Mikor ezt – még Lendvai és Pethő cikkének megjelenése előtt – megtettem, az erről szóló Népszava-riport után közvetlenül az 1938. évi XV. törvénycikket dobta fel: leánykori nevén az első zsidótörvényt. Mely a sajtókamara felállításáról is rendelkezett.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A színművészeti és filmművészeti kamarával egyetemben. Amelyeknek feladata „az újságírás és a lapkiadás, illetőleg a színművészet és filmművészet körében a nemzeti szellem és keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatása és biztosítása, a kamara kötelékébe tartozók testületi és szociális érdekeinek képviselete.”

A harmadik találat Kolosváry-Borcsa Mihályról írott Wikipédia-szócikk, aki az első zsidótörvény elfogadása után lett a Miniszterelnökség sajtófőnöke. „E minőségében több mint 400 lapot tiltott be „sajtóetikai szempontból”, illetve papírhiányra hivatkozással.” Kolosváry szívügyének tartotta „a közkönyvtárakból a zsidó szerzők műveinek eltávolítását, valamint a „könyvkiadás és nyomdaipar százszázalékos” megtisztítását a zsidóságtól.”

A NER-sajtókamara ötletgazdái persze nyilván azt mondják, ők nem a faji törvények és a diktatúrák intézményrendszerét kívánják visszahozni, hisz demokratikus országokban is van ehhez hasonló intézmény.

Kolosváry-Borcsa pont ugyanerre hivatkozott. Amikor számon kérték rajta, hogy könyveket zúzatott be, azzal védekezett: „Magasabb szintre helyezkedve nekem is az volt a véleményem, hogy helytelen dolgot csinálunk…de ezzel az eszközzel minden öntudatos társadalom él […] Bizonyos könyvcenzúra még Angliában is van.” (Szirmai Rezső: Fasiszta lelkek. Pszichonalitikus beszélgetések a háborús főbűnösökkel a börtönben. Pelikán Kiadó. Budapest. 1993. 273.o. 66-67.o.)

S Kolosváry-Borcsának tulajdonképpen igaza volt. Cenzúra, illetve azt szolgáló intézmények a demokratikus nyugati társadalmakban is léteztek, illetve akár ma is lehetnek. A nyugati politikus se feltétlenül jobb mint tőle keletebbre hatalmon lévő, hatalomra törekvő társa. Egyszerűen a szabadabb közeg az, ami nem engedi számára, hogy a neki kellemetlen tényeket közlő újságírókat elhallgattassa vagy ellehetetlenítse. Nekem ugyan hiába példálózik bárki nyugati sajtókamarákkal.

Ha a gimnáziumi iskolaújságot beleszámítom, akkor úgy negyedszázada vagyok benne a sajtóban. Soha nem voltam semmiféle médiával kapcsolatos szakegyesület, céh, érdekképviselet tagja. S a jövőben éppúgy nem szándékozom ilyenekbe belépni.

Igazából azt sem nagyon értem: orvosok, ügyvédek vagy mérnökök esetén mi szükség kötelező kamarai tagságra. Miután valaki lediplomázott, megszerezte a szükséges fokozatot, maga az állam garantálja, ismeri el, hogy képes perekben gyanúsítottakat védeni, betegeket operálni vagy épületeket, hidakat tervezni. Ha pedig olyan szakmai baklövést, vétséget csinál, ami emberek életébe, egészségébe kerül, a bíróság szakértői vélemény alapján dönthet úgy, hogy eltiltja hivatása gyakorlásától.

Nem tartottam rossz ötletnek, amikor meg akarták szüntetni a kötelező kamarai tagságot. S végképp nem értem, miért kéne például a tanároknak, illetve vállalkozóknak kötelezően belépni valami ilyesmibe? Ugyan mi értelme van ennek a kereskedelmi és iparkamaránál a pénzbeszedésen kívül?

Amennyiben a sajtókamara törvényerőre emelkedik, ugyanazt fogom tenni, amit 2010-ben a médiatörvény esetén. Felszólítok minden kollégát: tagadja meg a belépést. Ne vállaljon közösséget ezzel az intézménnyel. Polgári engedetlenség gyanánt kezdje nyíltan szabotálni a jogszabály végrehajtását.

Persze, tudjuk: ez nyilván teljesen önkéntes lesz. Körülbelül úgy, mint Hofi Gézánál a téeszpatronálás: önként, ha már szóltak. Aztán utána egyfelől adókedvezményekkel, juttatásokkal, másik oldalról pedig büntető jellegű különadókkal kedvet csinálnak majd a belépéshez.

Nekem viszont még sajtóigazolványom sincs, s idáig jól elvoltam nélküle. Ahogy egyébként szerkesztőséget se sokszor láttam még belülről. Az ilyen sajtókamarák kiötlőinek fejében a média valamiféle hierarchikus parancsuralmi szervezet, ahová reggelenként be kell menni dolgozni, mint a gyárba vagy a laktanyába. Korunk újságírói azonban egyre kevésbé hasonlítanak erre. Inkább félnomád médiagerillák, mint nagyvállalatok alkalmazottjaként dolgozó sajtókatonák.

Egyre több zsurnaliszta dolgozik számítógépe előtt, home office távmunkában. Jelentős részük nem végzett kommunikáció szakot, s esetleg az újságírás nem is a főállása. Az új tényfeltáró, véleményformáló sajtó már nem hatalmas, nehezen forduló anyahajó, inkább fürgén cikázó dzsunka.

A Népszabadság bedöntésénél láthattuk, hogy a sok tucat vagy akár több száz főt alkalmazó, nagy székházban, hagyományos szerkesztőségi formában működő kiadóvállalatok mennyire sérülékenyek. A rendszerváltás után született vagy felnőtt generációnak pedig már nem jelent semmit a beutaló a MUOSZ-üdülőbe.

Egy ilyen sajtókamara ugyanazt a célt szolgálná, mint az 1938-ban létrehozott névrokona, illetve a sztálini korszakban alapított Írószövetség. A média, az értelmiség fokozódó politikai kontrollját a hatalom által: jutalom a lojálisaknak, diszkrimináció a kint maradottaknak.

Senki nem gondolhatja komolyan, hogy a Magyar Művészeti Akadémia vagy a Nemzeti Pedagógus Kar a kormánytöbbségtől teljesen független szervezetek, amelyek perdöntő ügyekben is keményen nekimennek majd a rezsimnek. Ugyanilyen bábszervezet volna a Sajtókamara is, elég csak az ötletet kidolgozó Szőllősi Györgyre vetni egy pillantást.

Persze, miután kiderült a dolog, rögtön hárított az ötletgazda: nem időszerű az ügy.

De megszokhattuk, hogy ilyen a rezsim üzemszerű működése. Kóstolgatja, tesztelgeti az érintetteket: mi az, ami még lenyomható a torkukon. Eleve a rosszullét környékez már a gondolattól is, hogy az újságíráshoz, egyáltalán az íráshoz, a tények, érvek, vélemények és gondolatok leközléséhez bármiféle hatósági engedély, papír, igazolvány kell. Illetve, hogy újságíró az lehet, akinek erre valamilyen bizottság felhatalmazást adott.

Mi több, úgy vélem: még csak újságírónak sem kell lenni ahhoz, hogy valakinek joga legyen közadatot igényelni, politikusoknak kérdéseket feltenni, aztán ezt bárhol, bármilyen felületen megírni. Nem gondolom, hogy sajtóigazolványt kell lengetni, hogy egy sajtótájékoztatóra valaki elmehessen, és ott kérdezhessen. Ez ugyanúgy állampolgári jog, mint a nyilvános bírósági tárgyalásokon való részvétel.

Soha nem követeltem magamnak privilégiumot, soronkívüliséget azért, mert újságíró vagyok. Mindig olyan adatokat, információkat kértem, amelyekhez bárkinek joga lett volna. És ezt a tevékenységet mindenféle kamarai segítség nélkül is el tudom végezni.

A független intézmények, a legkülönbözőbb társadalmi alrendszerek után a civil szektor és a média legnagyobb részét is megszállta a NER. Az ellenzék teljesen impotens és működésképtelen. Annak egy részét kilóra megvették vagy sakkban tartják. Joggal teszi fel hát a kérdést bárki, aki ezt látja: ha ilyen nagy a túlhatalom, ennyire biztosan ülnek a nyeregben, akkor miért szállnak meg újabb és újabb területeket, hoznak létre újabb és újabb bábszervezeteket?

Holott a válasz ott rejlik a kérdésben. Minél korlátlanabb hatalommal rendelkezik valaki, minél kényelmesebben terpeszkedik az élethossziglan kibérelni tervezett bársonyszékében, annál idegesebb lesz attól, hogy még mindig van olyan, aki szemtelenül kérdezni mer. Az ellensúlyból a NER öklévé degradált ÁSZ például olyan stílusban reagál az ellenzéki és civil vádakra, hogy Németh Szilárd is meghatódva elmorzsolhat egy könnycseppet.

Ez a sajtókamara-ötlet semmiben nem különbözik a civilek vagy az egyéb, hatalomnak nem tetsző szervezetek elleni intézményes fellépéstől. Nagyjából ugyanazt a célt szolgálná,  mint 1938-ban. Akkor is volt egy félig-meddig, hellyel-közel demokratikus rezsim, ahol voltak ellenzéki pártok, független lapok. Pont a ’30-as évek végén már titkos választásra is sor került.

De az akkor is ciklusokon átívelően regnáló hatalomnak már a saját játékszabályai, önmaga választási törvénye által biztosított szabadság is sok volt. Már azt a kritikát sem bírta elviselni, amelyet az általa korábban megszavazott törvények is garantáltak. Így aztán elkezdte a maradék jogállamiságot is felszámolni. Nem sortüzekkel, kínzókamrákkal és rendőrállammal. Hanem a többség által jóváhagyott paragrafusokban létrehozott intézményekkel. Mondjuk olyanokkal, mint a Sajtókamara.

Soha nem voltam híve az Orbán-rendszer kritikátlan lenácizásának, leantiszemitázásának, most sem ezt teszem. S itt nem is a törvény faji jellegéről beszélünk. Hanem a struktúráról, amelyet a múltban Horthy, a jelenben Putyin hoztak létre. Autokratikus szisztéma, melynek lényege a leválthatatlanság, átláthatatlanság és elszámoltathatatlanság.

Papp László Tamás