Nincs nagyon mit megköszönnünk a magyar médiától búcsúzó külföldi tulajdonosoknak

 

2010 óta nyolc nagy nemzetközi médiavállalat és befektetőcsoport adta el magyarországi érdekeltségeit többnyire kormányközeli oligarcháknak és üzletembereknek. A nem alaptalan – mondjuk úgy – ellenzéki, antikapitalista felhangú olvasat szerint az „erkölcstelen” tőke „aprópénzért” elárulta a magyarországi nyilvánosságot, odadobta azt a „fasizmusnak”. Egy másik – szerintem szintén érvényes – nézőpont szerint pedig számolgattak és akár jelentős veszteséget termelő, akár nagyon is jövedelmező helyzetekben is azt mondták: „ha a magyar választóknak ennyit ér a liberális demokrácia intézménye, hogy négyévente ilyen kormányt választanak maguknak, akkor miért érezzünk nagyobb felelősséget iránta, mint a magyarok maguk?” Csakhogy soha nem is érezték felelősnek érte magukat.

Ez utóbbi gondolkodásnak fájdalmasak a következményei ránk nézve, de még megérthető. Ülnek Jürgenék a központban, nézegetik az Excelt, olvasgatják az országelemzéseket, ott vannak előttük a különféle elemzőcégek előrejelzései, amiben azt látják, hogy Magyarország évről-évre kockázatosabb, és állandóan jönnek a telefonok is, hogy XY valaki a magyar kormány közeléből kész lenne akár a piaci érték másfélszeresét is kiadni a cégért.

Normális helyzetben az ilyen ügyleteknél a felek elkezdenek alkudozni, Jürgen többet akar kapni, XY valaki kevesebbet akar adni. Ebben a helyzetben azonban XY valaki többet akar adni, csak legyen eladó, és még állami garanciát is ad rá. És most még ennyit akar adni, de netán, ahogy közelednek a választások, majd kevesebbet, majd megint egy hatalmas választási győzelemmel a hátuk mögött esetleg már semmit sem.

Mit teszel ebben a helyzetben? Ki ne adná el a saját termékét másfélszer-kétszer annyiért, mint amennyit ér, ha erre még a vevő féltől állami „kezességvállalást” is kap, mondjuk állami kölcsön formájában? Vagyis Jürgenéknek nem kell attól tartaniuk, hogy „Mészáros Lőrinc” a saját pénzét kockáztatva esetleg majd eláll az üzlettől, vagy mégsem tudja majd kifizetni. „Mészáros Lőrinc” ugyanis bármennyit kifizet, mert nem saját pénzéből fizet, hanem többnyire a magyar adófizetőkéből.

A végén majd írunk egy közleményt arról, hogy „a média világpiaci helyzete portfóliónk újragondolására és reorganizálására késztette vállalatunkat, mely hosszas folyamat végén úgy döntöttünk, hogy a továbbiakban a nyugat-európai és romániai, szlovákiai, csehországi érdekeltségeink digitális lábaira fókuszálunk majd a piacvezető „digital first” stratégiánk jegyében a piaci jelenlétünk erőteljesebb növelése érdekében”.

Ez a hideg logika érthető módon vált ki heves kritikát a magyar demokráciáért aggódó ellenzékiekből és igazából az is kevés vigaszt jelentene számukra, ha ismernék Jürgenék belső vívódásait. Bár a néha kiszűrődő boardmeetingek alapján általában nem nagyon vívódnak Jürgenék, inkább cinikusan és lemondóan beszélnek a magyarországi állapotokról, egyes esetekben pedig kifejezett csodálatukat fejezik ki Orbán iránt.

Az, aki a racionálisnál többet fizet, az eladó részéről mindenképpen érdemes némi csodálatra.

Ebben a számításban nincs semmi meglepő. Sokkal nagyobb baj, hogy a búcsúig mit műveltek ezek a médiacégek Magyarországon. Nem kell őket megsiratni, eddig sem arról voltak híresek, hogy a nyilvánosság érdekeit, vagy a magas minőségű újságírás szempontjait tartanák szem előtt. Az országos, valamint a vidéki, helyi nyilvánosság leépítése nem magyar vállalkozóknak, hanem többnyire nemzetközi médiavállalatok az országos és a helyi politikával állandóan egyezkedő döntéshozóinak volt köszönhető.

Ezek a médiacégek a legtöbb esetben nagyon alacsony előállítási költségű és nagyon alacsony minőségű médiatermékeket hoztak létre. Portfoliójukból hosszú évek alatt, szisztematikusan távolították el előbb a minőségi lapokat, utána pedig a minőségi újságírókat, legvégül pedig az újságírókat is – és hogy ez mennyire volt cinikus folyamat a német kiadók részéről, arról érdemes elolvasni ezt a tanulmányt, illetve belátom én is utólag, hogy fontos megállapításokat tartalmaz ez a cikk, noha korábban vitatkoztam vele.

És hogy a megyei napilapok alatt elhelyezkedő önkormányzati, vagy más lokális médiatermékek esetében milyen tragikus a helyzet, arról érdemes az Átlátszó A helység kalapácsa-cikksorozatát elolvasni.

A vidéki lapok közül lényegében egyetlen olvasható termék volt a Mediaworks felvásárlásáig, a Dunántúli Napló, amely néha országos szintű botrányt is ki tudott robbantani. Emellett még egyetlen vidéki online médiát lehetett számottevőnek mondani, a most már egyedül maradó Nyugat.hu-t, amely szombathelyi magánemberek tulajdonában van.

Nem járt jobban az országos sajtó sem, ezeknél a médiavállalatoknál alig tudunk olyan nyomtatott vagy online lapot, esetleg televíziót, vagy akár csak egy magazinműsort mondani, amelyért az egykori Origón vagy az utolsó Népszabadságon kívül olyan nagy kár lenne. A demokratikus nyilvánosság szempontjából tehát a nemzetközi tőke nemhogy hiányozni fog Magyarországról, hanem annak lezüllesztése jelentős mértékben nekik köszönhető.

 

 

Persze még mindig gondolhatták volna úgy ezek a derék nemzetközi médiakonszernek, hogy legalább ne valamelyik kormányközeli oligarcha kezében kössenek ki ezek a cégek. Esetenként erre is volt lehetőségük, a Sanoma, ha emlékszünk még rá, kínkeserves izzadság, Simicskáék nehezedésével megterhelve talált rá végül Varga Zoltán üzletemberre.

Az Origóért több jelentkező is volt, az, hogy végül a most már Matolcsy fia, Ádám tulajdonában lévő, a cég értékénél 2,5-3 milliárddal többet adó New Wave-nél kötött ki, a német anyacég Deutsche Telekom hallgatólagos beleegyezése nélkül aligha történhetett volna meg.

A Pannon Lapok Társaságának tulajdonosa, a német Funke-csoport azzal oldotta a cikit, hogy előbb eladta inkább egy akkor még kevésbé kellemetlennek tűnő figurának, Heinrich Pecinának a céget, aki ahogy megszáradt a festék az adásvételin, abban a pillanatban adta el Mészárosnak az egész Mediaworks-PLT-csoportot.

Apropó, Mediaworks. Kevesen emlékeznek rá, de a Mediaworks létrejötte is alighanem valami hasonló alku része lehetett az Axel Springer és a Ringier, valamint a magyar kormány részéről. Az Axel Springer és a Ringier fúziója nagyon sokáig húzódott, a médiahatóság a médiatörvény koncentrációra vonatkozó részeivel módszeresen akadályozta az egyesülést, mígnem a semmiből előállt Pecina, aki vitte a napilapokat, a Világgazdaságot, a Nemzeti Sportot és a Népszabadságot.

Ma már jóval valószínűbb, hogy ez a folyamat teljesen tudatos volt mind az Axel-Ringier, mind a magyar kormány részéről, bár akkor még nem lehetett tudni, hogy Simicska kiesik a játékból. Hasonló volt a TV2 eladása is. Emlékeztetőül: Vajna előtt másfél évig a két korábbi menedzsmenttag, Simon Zsolt és Yvonne Dederick voltak a tulajdonosok, nyilván kölcsönből, és majd csak ők, közvetetten adták tovább Vajnának a cégcsoportot.

A Russmediának alighanem kapóra jött Pecina bejelentkezése (vagy Pecina rájuk erőltetése), a végleges kinyírásuk majd az ő feladata lesz a továbbiakban.

Ez a mintázat arra enged következtetni, hogy egyes központokban azért legalább felmerült, hogy ne közvetlenül valamelyik nagyon kormányközeli oligarchának adják el a magyar érdekeltségeiket, hanem találjanak egy kevésbé kellemetlen forgatókönyvet. Nem biztos, hogy így volt, de ennyit engedjünk meg nekik. Másoknak nem voltak ilyen problémáik.

Még egyszer: mindez a nemzetközi cégek központjaiból nézve természetes, az üzlet szempontjából racionális döntések sorozata volt a 2010 óta eltelt évek fejleményeit alapul véve. Semmit nem árul el azonban arról, hogy a rendszerváltás óta ezek a cégek adott esetben még az eladást is megelőző években kirámolt nyereségből – mondjuk úgy – a társadalmi felelősségvállalás jegyében alig, vagy egyáltalán semmit nem forgattak vissza a magyar nyilvánosságba és újságírásba.

Kósza ötletek keringtek arról, hogy talán, esetleg, netán létre kellene hozni egy újságíróalapot, alkalomadtán egyetemi újságíróképzést és médiaelméleti képzést is lehetne finanszírozni, de ezekből soha nem lett semmi. A tudatos, szkeptikus médiafogyasztás elősegítése, a médiaértés színvonalának emelése érdekében lehetőségeikhez képest alig tettek valamit.

Emlékszem, hogy egyes médiás vezetők mivel reagáltak az ilyen felvetésekre: ez az állam feladata. Minőségi, közszolgálati médiatartalmak finanszírozása szintén az állam feladata kellene, hogy legyen, arra van mondjuk a közszolgálati média. Mi itt pénzt akarunk keresni, a tulajdonosaink ezt várják el tőlünk, oknyomozással, minőségi tartalommal meg egy ekkora piacon nem lehet (más, hasonló méretű posztszocialista országokban egyébként lehetett, de ez mellékszál).

A közszolgálati média azonban ha volt is egyáltalán a rendszerváltás után kormányoktól független, 2010 után a maradék függetlenségét is elveszítette, így számosan a piactól vártak volna valamiféle reakciót. Ezt a piaci szereplők közül azonban csak kevesen tették meg.

Persze az ember a mostani állapotok feletti siránkozásában elfelejti, hogy a most a nyilvánosság utolsó szegleteinek tönkretételén aggodalmaskodó MSZP és abból kiváló DK, továbbá az úgynevezett „balliberális”, valójában inkább konzervatív, libertariánus, de most éppen ellenzékben lévő gazdasági elit is felelős a helyzetért, mivel a médiával való politikai fallabdázás, az állami, önkormányzati hirdetésekért cserébe adott szívességek alattuk és az ő közreműködésükkel kezdődött el.

A minőségi tartalmak és az oknyomozó újságírás peremvidékre szorítását pedig valamiféle „értéksemleges”, „politikamentes” mainstream sajtó ideájából vezették le, mert az üzletnek az rosszat tesz. Hallottuk ezerszer ezt az érvet.

Majd aztán el lehetett csodálkozni azon, hogy miért nem érdekel senkit Magyarországon a reklámadó, tágabb értelemben véve pedig a sajtószabadság. Én hallottam kereskedelmi tévé vezetőjét azon keseregni, hogy az emberek miért nem állnak ki a reklámadó ellen, fel sem fogják, hogy ez miért tragédia és őszintén hiányolta a magyarok szolidaritását az ügyben.

Viszont a szakmai szervezetek egyetlen egyszer sem álltak ki, ha az országos, vagy a helyi politika újságíróknak ment neki, ha politikai okokból rúgtak ki médiamunkásokat. Az érdekvédelmi szervezetek kizárólag akkor emelték fel a hangjukat, amikor a médiatulajdonosok pénze után nyúlt az Orbán-kormány (elsötétített honlapokkal, adásszünettel!), és képesek voltak cinikus módon a nyilvánosság érdekét is érvként felhozni, hogy kevesebb pénzből még kevesebb minőségi tartalmat fognak majd finanszírozni.

A nagyon kevésnél kevesebbet bemondani elég arcátlan húzás volt, de megint mélyen hallgatott mindenki arról, hogy hogyan lehetett idáig eljutni és a reklámadó miért lehet következménye eleve a nyilvánosság érdekeiről való korábbi lemondásnak és úgy általában az összetettebb gondolatok, problémák befogadására is képes állampolgárok tragikus hiányának.

Nem csoda, hogy ilyenkor felerősödnek azok a hangok, amelyek a „fasizmusok” térnyerését végső soron mindig a (neo)liberális kapitalizmus logikájából vezetik le, amennyiben a vád szerint a profitmaximalizálás érdekében a végeken akár az ördöggel is szövetkezik, illetve aminek érdekében a szélesebb, hosszabb távú társadalmi érdekek figyelmen kívül hagyása sem lehet drága.

A külföldi médiacégek magyarországi tevékenysége és döntései most jelentős muníciót szolgáltatnak ezeknek a kritikáknak, hiszen a történet látszólag végül is egyszerűen a következő: a külföldi cégek a profit érdekében szétrombolták a demokratikus a nyilvánosság egy részét, majd az első adandó alkalommal nagyon sok pénzért odadobták annak maradékát is egy, a kizsákmányoltak és az elégedetlenek által megválasztott, elégtételt és elszámoltatást ígérő, valójában ugyanolyan kizsákmányoló autoriter rezsimnek.

A kapitalizmus védelmezői nyilván kikérik maguknak a kapitalizmus természetének ilyen értelmezését. Ahogy már olvasható volt pár helyütt, a rendszerváltás utáni Magyarországon ezen értelmezés szerint soha nem volt sem kapitalizmus, sem szabad piac, így rájuk kenni „Mészáros Lőrincet” súlyos tévedés és árnyékboksz, hiszen pont az volt a baj, hogy kevés volt a szabadság és 2010 előtt is állandóan korruptnak kellett lenni a nyereségért.

Akárkinek is legyen igaza, a végeredményen nem változtat: egyre szűkebb a demokratikus nyilvánosság tere, egyre többen fognak naponta hazugságokat olvasni, nézni, hallgatni és egyre kisebb az esélye, hogy ez a folyamat megállítható.

Bátorfy Attila