Ezek az amerikai tényfeltáró újságírók legújabb trükkjei

 

Az ötven fokos arizonai hőségben, a múlt héten tartotta éves konferenciáját az amerikai tényfeltáró- és adatújságírók szervezete, az Investigative Reporters and Editors, röviden az IRE. Az előadók által készített írásos anyagokat, tipplistákat folyamatosan töltik fel erre az internetes oldalra, ebből ajánlunk most olyanokat, amelyek a magyar kollégák számára is hasznosak lehetnek. A dokumentumok alapvető, a kezdőknek hasznos sorvezetőktől kezdve az egészen profi módszerekig terjednek.

Az amerikai oknyomzó újságírók számára az év egyik fénypontja, amikor találkoznak és kicserélik legfrissebb szakmai trükkjeiket. Erre pedig egyre nagyobb szükség van, mert James Hamilton, a Stanford újságíró-iskolájának igazgatója szerint nem készül annyi tényfeltáró munka, mint amire a társadalomnak szüksége lenne. (Hamilton tavaly írt egy könyvet a Demokrácia Detektívjei címmel, amelyben a tényfeltáró újságírás gazdasági-pénzügyi körülményeit vizsgálja.)

Az elmúlt évtizedek trendje pedig világos és jól kirajzolódik a Pulitzer-díjak odaítélésekor. Egyre több díjat nyernek a nagy szervezetek, a kicsik ugyanis kevesebbet tudnak tényfeltárásra költeni. Egyre több díj jut olyan projekteknek, amelyekben több sajtóorgánum és számos újságíró vett részt. A média által beadott adatigénylések száma is drasztikusan csökken, ám ha valaki még kér adatot, az nagy valószínűséggel nem egy helyi lap, hanem valamelyik országos, nagy médium.

Az 1980-as évek óta pedig tíz évvel emelkedett a Pulitzer-díjasok átlagéletkora, mivel a fiatal újságíróknak nincs ideje már pályájuk elején megtanulni a tényfeltáró munka csínját-bínját, mert lekötik őket a napi feladatok.

A Boston Globe munkatársa, a filmvásznon a Spotlightból „ismert” Michael Rezendes azt osztja meg velünk, hogyan vegyünk rá egy forrást arra, hogy beszéljen, még akkor is, ha eleinte nem akar nekünk semmit mondani. Nem szabad például megsértődni, ha először hosszan szidja a médiát, közte az újságíró saját munkahelyét – ezt el kell fogadni, mert nagyobb eséllyel fog beszélni, ha panaszkodhatott. Ezen kívül fontosak az alapok: a felkészültség, empátia, az újságíró saját egójának háttérbe szorítása. És ha végképp nem megy, írjunk egy hagyományos, papíralapú levelet, vagy egyszerűen kopogjunk be az ajtón.

Justin George, a Baltimore utcáin edződött bűnügyi riporter ahhoz ad tippeket, hogyan lehet jó kapcsolatokat és forrásokat kiépíteni a rendőrök között.

Ashley Lutern, a Milwaukee Journal Sentinel munkatársa pedig arról ír, hogyan szabad traumán átesett áldozatokat meginterjúvolni, ami a menekültválságról tudósító európai kollégáknak is hasznos.

A tippek egy jelentős része azzal foglalkozik, hogyan vigyázhat saját maga, családja és forrásai biztonságára egy újságíró. Tom Liffiton & Mark Monday előadás-vázlata pontokba szedve, röviden foglalja össze a lényeget: minden alkalommal fel kell mérni, mekkora veszélynek vagyunk kitéve munka közben. Fel kell mérni, kitől kell megvédeni személyes adatainkat, a munka közben készült jegyzeteinket, illetve forrásainkat, és aszerint cselekedni.

Mark Monday későbbi előadásai és anyagai már haladóknak valók. Hosszú, közel negyven oldalas biztonsági tanácsai néhol már-már paranoidnak tűnnek, ha arra gondolunk, hogy a mindennapi munkában használjuk őket. Ki tudná például elképzelni, hogy folyton két számítógéppel dolgozzon, amelyből az egyik soha nem kapcsolódott az internetre, vagy hogy soha ne kattintson egy internetes linkre, hanem mindig kézzel gépelje azt be a böngészőbe?

Ám évek óta a nagy kiszivárogtatások korát éljük (ld. Panama-iratok), így bármikor olyan helyzetben találhatja magát egy újságíró, amikor hirtelen nagyon kell vigyáznia magára, illetve forrására. Ezért jó, ha legalább kéznél van egy ilyen tipplista. Monday ad még tanácsokat arra az esetre is, ha úgy éreznénk, követnek minket, és persze arra is, ha az újságírónak kell megfigyelnie valakit.

Andrew Donohue, a Center for Investigative Reporting munkatársa arra ad ötleteket, ha az újságíró és a szerkesztő valamiért nem bírnak egymással, és mindkét oldal számára ajánl megoldásokat. Az egyik kulcs: kevesebb email, több beszélgetés!

Sokan töltöttek fel hosszú listákat olyan adatbázisokról, internetes eszközökről, amelyek valamilyen formában megkönnyítik a munkájukat. Az amerikai jogtárak, cégadatbázisok itthon ritkán hasznosak, ám lentebb görgetve mindegyikben találunk olyan eszközöket is, amelyek segítenek rendszerezni a munkát vagy ügyesebben keresni a közösségi-média oldalakon, ha valakiről minél több információt akarunk megtudni. Barbara Gray, a City University New York újságírás-tanszékének könyvtárosa állította össze az egyik ilyen listát, amely olyan keresőket is tartalmaz, amely például a Facebookból is kinyer olyan (egyébként publikus) adatokat, amelyeket a beépített kereső nem. Gary Price listája hasonló aranybánya.

James V. Grimaldi és Jaimi Dowell is sok amerikai adatbázist sorol fel, ám tipplistájuk nagy része általánosságban arról szól, hogyan szerezzünk dokumentumokat, amelyek bizonyítják egy forrás szavait, illetve hogy hogyan olvassuk azokat.

Brandon Quester, Coburn Dukehart és Julia B. Chan prezentációja azoknak a szerkesztőségeknek ad tippeket, ahol komoly tényfeltáró munkát végeznek, ám a multimédia és az internet adta lehetőségeket még csak épp próbálgatják. Kezdők számára is használható eszközöket mutatnak az adatok kinyerésére, elemzésére és megjelenítésére.

Azt is elmagyarázzák, miért és hogyan érdemes bizonyos esetekben fotókkal és videókkal kiegészíteni az anyagot a nagyobb hatás érdekében, és azt is, hogyan juttassuk el minél több emberhez az anyagot a közösségi médiában. Ugyancsak a sztori célba juttatására és népszerűsítésére ad tippeket Bridget Botelho is, csakúgy, mint Rick Hirsch.

Kőműves Anita