A Habony-faktor versus politikai árnyékemberek

Habony Árpádról azt szokták mondani, hogy semmit nem tudunk róla. Vagyis, hogy semmit nem tudunk róla biztosan. Ami az ország politikai csúcsvezetésével fenntartott kapcsolatát illeti, ez talán igaz is. Mindazonáltal nemigen állítható, hogy amúgy kevés ismeret birtokában volnánk róla. Tudjuk, hogyan öltözködik, hol lakik, milyen autót vezet, merre üdül, miképp szórakozik, ki az aktuális barátnője, egy másik feltételezett barátnőjének ki az édesapja, melyik városban kivel vett részt helikopteres túrán. Ezeket persze sziklaszilárd tényeknek nem vehetjük. Mármint a tekintetben, hogy egyik esetben sem az érintett személy nyilatkozta, hogy ilyen ruhamárkákat kedvel, oda megy nyaralni, így szórakozik, és arrafelé hajtja álomra a fejét.

 

 

Az ilyesmit többnyire csak egy fotóról, pár másodperces híradós filmkockákról, kiszivárgott adatokból, homályban maradó tanúk súgásaiból tudhatjuk, illetve sejthetjük. Habony Árpád elvileg rejtélyes és titokzatos háttérember, aki nem szerepel egyetlen publikus személyzeti rangsorban, fizetési listán, nyilvántartási adatbázisban sem. Valamiért nem kívánják felvállalni. Tökéletes feltételrendszer annak, aki kerülni akarja a nyilvánosságot. De Habony nem akarja. Ami látszólag kontraproduktív az őt „futtatóknak”. Valójában azonban nagyon is beleillik az orbáni hatalomstratégiába.

Habony lenne a politikai krimik, illetve a tényleges hatalom mögöttes valóságának árnyalakja? Akiről Frank Schätzing regénye, a Lautlos így szól:

„A császárok, királyok és elnökök, a pápák és a diktátorok hiába pózoltak a nyilvánosság előtt, a történelmi jelentőségű fényképeken mindig ott szerepel egy személy, egy szürke, teljesen jelentéktelen külsejű ember, aki csak áll és mosolyog, a vezér integető karja félig eltakarja, mégis ő az, aki eldönti, hogy a vezér feje mikor hulljon alá.

A hatalmasok elbuknak – de a helyükben máris ott teremnek a hatalomra törők, akikre azelőtt bizalmasként támaszkodtak, és akik általában úgy helyezkedtek el a hierarchiában, hogy a legkisebb kockázat mellett a lehető legnagyobb játékteret biztosítsák maguknak terveik megvalósításához. Ezek az emberek együttesen képezték azt a bizonyos árnyékot, amely kivívta magának azt az előjogot, hogy megválaszthatja, kinek az árnyéka akar lenni. Legyen szó akár a CIA-ról vagy a KGB-ről.

Az árnyékharcosok kezében összpontosult a hatalom, és csak akkor vált kockázatossá a helyzetük, ha ők is a rivaldafény középpontjába kerültek.” (Frank Schätzing: Hangtalan. Atheneaum. 2009. 130.o.)

Nem valószínű, ugyanis Habony nem akar háttérben maradni – s minden, csak nem szürke és jelentéktelen: nagyon is rikító személyiség. Tekintsünk végig a fentebb linkelt – Habony Árpád magánéletét, feltételezett viselt dolgait rögzítő – leleplezéseken. Egyikről-másikról, bizonyos részükről joggal gondolhatjuk: valamelyik szemfüles kollégánk jutott Habony Árpád nyomára. A mázlista pályatárs belebotlott valamibe, illetve szorgos munkával kiásta azt. Igen, valamely hányadáról hihetjük ezt, de az összképről, az egészéről semmiképp.

Lehetséges-e ugyanis, miszerint Habony Árpád ennyire peches ember? Küldetése, munkája titkos, ám ő olyan balszerencsés, hogy folyton lebukik? Állandóan a mozgását dokumentáló személyekbe botlik? Nehezen hihető az a verzió, hogy ő e dolgot egyáltalán nem akarja, sőt, de valahogy mégis rendszeresen a címlapokon virít. Alapos gyanúval vélhető, hogy ez a fajta publicitás nincs Habony ellenére. Némelyik vele összefüggő hírt talán ő maga engedi kiszivárogni. A kitiltásbotrány utáni fotó például biztos ilyen.

Vagy tőle függetlenül szivárog ki ugyan, de tudatosan nem cáfolja, nem igyekszik a látszatot szertefoszlatni. Habony szemlátomást nagyon élvezi a belpolitikai dandy, a hatalomba sodródott playboy karakterét. Ami egyrészt a titkos háttéremberi státusszal összeegyeztethetetlen, másrészt pont emiatt lesz vállalhatatlan a kenyéradói számára. Elég csak felidézni Kósa Lajos Habonyról mondott szavait, ami talán ugyancsak nem véletlenül szivárgott ki.

De akkor hogy is van ez? Adott egy ember, aki profi háttérstratégához méltatlan intenzitással dorbézol, lepipálva az átlagos celebtempót is. Ez „megbízóinak” terhére van, de valamiért mégsem szólnak rá, hogy ne csinálja, legyen diszkrétebb, konspiráljon ügyesebben.

A dolog bizonyos vetülete kétségtelenül Habony jelleméről és lélektanáról szól. Egy betegesen hiú, piperkőc alkatról beszélhetünk. Gyakorlatilag képtelen a háttérben maradni. Valamilyen ifjúkori frusztráció vagy komplexus hajthatja afelé, hogy ismétlődő jelleggel fürdőzzön a nyilvánosság fényében. Ezzel persze nem mondtunk semmit. Habony Árpád hiú ember, de hát ki nem az?  Szinte mindnyájan azok vagyunk – ezért osztunk meg tartalmakat, teszünk közzé bejegyzéseket a fészbukon, azt figyelve, hány lájkot kapunk.

Nem ez a kérdés. Sokkal inkább az, miért nem zavarja ez Habony megrendelőit? (Akik papíron természetesen nem megrendelők, de mindenki hozzájuk köti őt.) Miért nem zavarja őket annyira, hogy rászóljanak? Feltételezhetjük: ha Orbán Viktort nagyon zavarja valami a környezetében, akkor a kétharmaddal bebetonozott rendszerén át megtalálja a módját, hogy kiiktassa ezt a zavaró körülményt. S aligha valószínű, hogy Orbánnak ízlése szerint való lenne, amit Habony csinál. A kormányfőre nemigen jellemző a magánéleti exhibicionizmus. De ha lennének is nőügyei, bohém szórakozásai, nyilvánvaló, hogy azokat is diszkréten bonyolítaná.

Miért nem fogja akkor vissza Habonyt? Talán pont azért, mert ő is olvasta a Lautlost. Vagy nem olvasta ugyan, de mint öreg túlélő, rutinos hatalomgyakorló pontosan látja: uralmára a legnagyobb veszélyt a környezetében lévő belső emberek adott típusa jelenti. Az még durvább tudatmódosító szereket nyomva se látszik túl valószerűnek, hogy a balliberális oppozíció a jelenlegi állapotában veszélyeztetni tudná ezt a rezsimet.

A Jobbik népszerű persze, de azért nem annyira, hogy egyedül abszolút többséget (pláne kétharmadot) szerezzen e választási szisztémában. Orbánra fenyegetést pillanatnyilag (s a jövőben is) az jelenthet, aki bennfentesként hozzáfér az operációs rendszerének forráskódjához és vezérlőfelületéhez. Ugyanakkor a külvilág felé tisztának, szeplőtlennek minősül. Különösen, hogy nem ismerik – nincsenek irritáló húzásai, bicskanyitogató allűrjei. A nyilvánosság akkor látná először, mikor pretoriánusként Orbán hátába döfné a tőrét. Így a NER-rezsimmel szemben állók könnyű szívvel megbocsátanának neki.

Logikus magyarázatul kínálkozik ez arra, miért nem zavarja Orbánt a környezetének irritáló, a publikum szeme előtt zajló gazdagodása, rongyrázása, Andy Vajna-típusú bulváros nyomulása. Pontosan azért, mivel jól tudja: ez a fajta arcátlan magamutogatás olyan mértékben láncolja hozzá az illetőt, hogy nem (vagy csak túl nagy árat fizetve) tud majd kilépni a rendszerből, olyan mértékig azonosítják vele.

Orbán tudja ezt, hisz aki legutóbb szakított vele (s aki ma is a legnagyobb potenciális veszélyt jelenti rá) szintén árnyékember volt: Simicska Lajos. Akinek nyilvánosságkerülő természetéről 2013-ban magam csináltam összeállítást. Simicska e téren mindenben Habony antitézise volt. Simicskáról, politikai relevanciájú háttérdöntéseinek részleteiről, a mindennapi életviteléről (hol lakik, merre nyaral, milyen szórakozóhelyre jár, mik a hobbijai, szokásai) gyakorlatilag a nullához konvergál a hiteles tudásunk – írtam akkor.

Ő ugyanis pontosan tudta: erejét pont az árnyékban, valamint háttérben maradás adja. Valamint az, hogy nem mutogatja a politikai kapcsolatai révén szerzett vagyonát. Persze vannak még Orbán régi harcostársai között olyanok, akik nem gazdagodtak látványosan, feltűnően, nem szórakoznak exhibicionista módon, illetve egyikük-másikuk néha rosszallását fejezi ki az ilyen újgazdag-dzsentri allűrök miatt.  Áder, Kövér, Pokorni és más őskáderek. De ők hosszú ideje nem rendelkeznek operatív belső hatalommal.

Orbán végzete hosszú távon az lehet, amennyiben egy hiteles belső kihívója, illetve egy, korábban lojális háttérembere szövetségesre találnak egymásban. Orbán legszűkebb környezetében vannak azért olyanok, akik megvannak reflektorfény nélkül. Mint például a kabinetfőnökből nemrég a Miniszterelnöki Kabinetiroda államtitkárává előlépett Nagy János. Aki nagyjából olyan szürke küllemű, mint a tucatnév, amit visel.

„János a legnagyobb titkok tudója: percre pontosan ismeri Orbán napirendjét, kivel, mikor találkozik, hova megy, ő szervezi még a privát levelezését is” – mondta a kormányfő személyi titkáráról egy a Miniszterelnökségen zajló munkára rálátó forrás. […]

Bár rendszeresen látni a fesztiválokon fellépő, a külföldi találkozóira, kihelyezett kormányülésekre érkező, vagy akár csak a Tusnádfürdőn minden évben pár napot pihenő – és hosszú beszédeket is tartó – Orbán mögött, kerüli a nyilvánosságot, a sajtó megkereséseitől (ezt a hvg.hu is többször megtapasztalta) elzárkózik.” – írták róla a hvg.hu riportjában pár éve.

Orbánra nem a pénzükkel, hatalmukkal dicsekvő udvaroncai lehetnek majd veszélyesek. Hanem az olyan politikai eunuchok, diszkrét árnyékemberek, akik nem kompromittálják magukat ilyesmivel. Csendesen meghúzódnak a háttérben, s momentán teljesen lojálisak a főnökükhöz. De a Simicska-ügy óta tudható: nincs olyan régi baráti, harcostársi, kollegiális vagy udvartartási viszony, ami meg ne romolhatna.

Ha lehet egy tanácsom az Orbán-kritikus nyilvánosságnak: valamivel kevesebb figyelem azokra, akik úgyis szem előtt vannak, s némiképp több a háttérben és árnyékban maradókra.

Papp László Tamás

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal!

Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.