A gyűlöletbeszéd haszna

Néhány szervezet azért lobbizik, hogy a mai nap legyen a gyűlölet-bűncselekmények áldozatainak napja. Sok sikert hozzá, bár ezeknek a világnapoknak, európai emléknapoknak és egyebeknek nem sok haszna van, de ártani biztos nem fog. 

Ha én bukott miniszterelnökként próbálnám építgetni a visszautat a hatalomba, és azt látnám, hogy minden erőfeszítésem dacára sem a személyes megítélésem, sem a pártom népszerűsége nem változik érdemben, na akkor húznék elő egy olyan indulót a már folyó polgármester-választás nevű versenyszámra, aki nagyjából csak attól népszerű, hogy végre kimondta, amit a szavazóim – akik történelmi félreértésből baloldalinak nevezik magukat – eddig csak egymás között mertek.

Nemhogy programom, de ötletem sincs, mit lehetne kezdeni ezzel a kurva országgal, igaz, nem is volt soha, legfeljebb annyit tudok ígérni, hogy ha visszajön Laci, Gyula meg a Miki, akkor újra jó lesz. Az is igaz, fenti jelöltet épp azért rúgattam ki öt évvel ezelőtt, amiért most népszerű – de már akkor is be kellett látnom, hogy az elvszerű politizálásnak is megvannak a maga korlátai. Hogy van-e felelősségem a miniszterelnökségem alatt történt gyilkosságsorozattal kapcsolatban? Ugyan, ha lenne, most nem beszélhetne az egyik megmondóemberem romabűnözésről. Statisztikai értelemben, persze.

Ha én kormánypártihetilap-szerkesztő lennék, és megint a nyakamon lenne a lapzárta, és még rohadtul sehol nem lenne az az anyag, amivel a tényleges problémák helyett tematizálni akarok, és már nagyon ideges lennék, mert a héten nem lepleztünk le egyetlen kormányellenes összeesküvést sem, viszont a szerkesztőm is nagyon ideges lenne, mert még nem tematizáltunk a héten, akkor óvatosan megkockáztatnám, hogy ne írjunk-e még egy cikket a buzikról.

Nem, nem arról, hogy tavaly a rendőrök szeme láttára támadtak meg két férfit a Pride után, és hogy ennek dacára a rendőrség még mindig nem talált meg egyet sem abból a harminc náciból, pedig az elkövetők egy részéről tökéletes minőségű felvétel is készült, dehogy. Van itt egy férfiszépségverseny-díjas macsó a korai hetvenes évekből, majd az mondja a tutit. Később persze hosszan fogok érvelni az ellen a demagóg állítás ellen, miszerint volna köze a buzilobbi tematizálásának a buziveréshez.

Ha én egy elszegényedett magyar kistelepülés polgármestere lennék, aki évek óta nem hajlandó ténylegesen elszámolni a falu pénzével, és olyanokat lennék kénytelen írni a zárszámadásba, hogy „Egyéb: 15 000 000 forint”, miközben mindenki tudja, hogy azt az egyebet a hóbortjaimra költöttem – nos, akkor elkezdenék kavarni, kihűlt ellenségeskedéseket élesztenék újra, az egyiket jutalmaznám, a másikat büntetném, hogy gyűlöljék ők is egymást, és mindenképp megtalálnám azt az embert, akit a többség fenntartások nélkül, egységbe forrva és örömmel tud gyűlölni.

Ő lesz a faluban a buzi. Vagy a zsidó. Vagy a néger-cigány-arab-román. Hajléktalan. Közmunkás. Mire eljutunk idáig, az ellenségeskedés és az indulat olyan mértékben szétszabdalja a faluközösséget, hogy már nem lesz kitől tartanom, háborítatlanul folyhat tovább az üzletmenet.

Igen, ennyire primitív ez a világszerte népszerű hatalomtechnikai eszköz, használja boldog-boldogtalan. Néhány szervezet azért lobbizik, hogy a mai nap legyen a gyűlölet-bűncselekmények áldozatainak napja. Sok sikert hozzá, bár ezeknek a világnapoknak, európai emléknapoknak és egyebeknek nem sok haszna van, de ártani biztos nem fog. Mi a magunk részéről továbbra is az üzletmenetre koncentrálunk, a gyűlölet-bűncselekmények szempontjából valami (járulékos) haszna sokszor annak is van.

Ennyire primitív ez bizony.

Becker András