Kello, KLIK, OFI – egy sikertörténet állomásai

Kormányzati körökből eddig nem érkezett értékelhető magyarázat a tankönyvpiac totális államosításának szükségességéről. Azt az általános érvet pedig, amit az oktatási kormányzat a homogenizált közoktatási rendszer esélykiegyenlítő voltáról gyakran hangoztat, az eddigi eredmények látványosan cáfolják.   

86%

Év végéig még

14 672 646 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A tankönyvterjesztés államosításakor lehetett tudni, hogy a kormány nem áll meg itt. A Kello debütálása nem sikerült valami fényesre – logikus lépésként, mintegy a sikeren felbuzdulva következett most a tankönyvpiac közel teljes felszámolása, ami után tág teret kaphat az új, állami tankönyvkiadó.  Az ügylettel kapcsolatos leglogikusabb indoklással eddig maga a tankönyvellátásért felelős kormánybiztos szolgált: Hegedűs István szerint a Kello akkor tudja megbízhatóan, az eddiginél kevesebb problémával teljesíteni a feladatát, ha nem százféle kiadó termékével kell bajlódnia, hanem az állami listán szereplő állami kiadótól kell a tankönyveket az (állami fenntartású) iskolákba leszállítania. Az ATV-nek nyilatkozva Hegedűs ennél is tovább ment: azt mondta, hogy a lista azért készült, mert a Klebelsberg  Intézményfenntartó Központ azt szeretné, hogy a tankönyvtámogatásra szánt költségvetési forrásokat (meg persze a szülők által befizetett összegeket) a listán szereplő könyvekre – értsd: a most megvásárolt kiadókra –  fordítsák.

Az államosítás pénzben kifejezhető költsége eddig 10 milliárd forintra rúg, de nagyon meg lennénk lepve, ha a tönkretett vállalkozások nem tudnának jelentős összegű kártérítést kiperelni a magyar államból – ha máshol nem, hát Strasbourgban.

Az ellen nem véd

Még 2012-ben, a tankönyvterjesztés államosításakor fordult 17 tankönyvpiaci szereplő az Alkotmánybírósághoz, azt kérve, hogy az AB állapítsa meg a tankönyvpiac rendjéről szóló törvény egyes módosításainak alaptörvény-ellenességét, és semmisítse meg azokat. A panaszosok alapjogi érvekre hivatkozva lényegében azt kérték az AB-től, hogy védje meg őket a piacot kisajátító állammal szemben. Az AB most, másfél évvel később – érdemi döntés nélkül – arra hivatkozva szüntette meg az eljárást, hogy „(…) a megváltozott jogszabályi környezetben [január 1-jén hatályba lépett a teljes tankönyvpiacot de facto államosító tankönyvellátásáról szóló törvény] a Trtv. (tankönyvellátás rendjéről szóló törvény) hatályát vesztett rendelkezéseivel összefüggésben a panaszosok által eredetileg megfogalmazott alkotmányossági probléma változatlan formában már nem áll.” Egyszerűbben: az új szabályozás, amely állami feladatként határozza meg a tankönyv-előállítást is, okafogyottá teszi a tankönyvterjesztés államosításával kapcsolatos panaszt.

Az AB döntésével kapcsolatban – magyar bíróság előtt – nincs jogorvoslati lehetőség, de maga a döntés, illetve a döntés indoklása azért még vitatható. Mint ahogy teszi is ezt az egyetlen különvéleményt jegyző Bragyova András alkotmánybíró: „Nem értek egyet a többségi döntéssel: szerintem az alkotmányjogi panaszokat érdemben el kellett volna bírálni. Az indítványozók alapjogi sérelme ugyanis a jogszabályok újabb változásával nem szűnt meg, annál is kevésbé, mert a panaszolt sérelmek már a [korábbi] törvénymódosítások hatálybalépésével bekövetkeztek. Az időközben hatályba lépett újabb törvény pedig ezen nem változtatott. Az alkotmányjogi panasszal támadott jogszabály hatályon kívül helyezése ezért nem indokolja a panasz visszautasítását. (…) Az érintettség változatlanul fennáll, mert az új tankönyvellátási törvény (…) nem változtatott semmit a panaszosok helyzetén. Az állami tankönyvellátási monopólium, amelynek bevezetése szerintük alapjogaikat sérti, fennmaradt, sőt teljessé vált.” Bragyova alkotmánybíró úr különvéleménye persze nem változtat azon a tényen, hogy az AB nem védte meg az államtól a törvényesség látszatának paravánja mögött kicsinált tankönyveseket.

Nincs megállás

A piac állami megszállása pedig lendületesen halad tovább: a távozása előtti utolsó pillanatban a közoktatásért felelős államtitkár még aláírta azt a rendeletet, ami a fenntartó által „javasolt” tankönyvek listáját tartalmazza. A „javaslat” ebben az esetben azt jelenti, hogy az állami fenntartásba került iskolák csak erről a listából választhatnak. A listán – nem meglepő módon – túlnyomórészt a Nemzeti Vagyonkezelő által nemrég megvásárolt két kiadó könyvei találhatóak. Márpedig a kényszerlistával kapcsolatban számos kifogás merült föl – az eljárás alkotmányosságán túl súlyos szakmai kételyek is.

A Történelemtanárok Egylete hívta fel például a figyelmet, hogy a szűk listán szerepel az a Bánhegyi Ferenc-féle tankönyv, amelyet a szakma már egyszer ízekre szedett – többet közt a Hitlerrel kapcsolatos pozitív kitételei miatt. De a múlt héten a fél ország kacarászott az általános iskolásoknak szánt, a tankönyfejlesztésre kijelölt állami szerv, az OFI listás irodalomkönyvének fejtegetésein. És nemcsak az „ideológiailag kényes” tantárgyak tankönyveivel bánt el így a kormányzat: a matematikatanítás Kodály-módszerét jelentő, világszerte elismert Varga-C. Neményi – féle matematika tankönyvek sem kerültek föl a listára. Mára az is egyértelművé vált, hogy Hoffmann Rózsa kedvenc érve, az egyentankönyv olcsósága sem igaz, számos esetben a drágább, de a pedagógusok körében kevésbé népszerű könyv került a kötelező listára.

A Fidesz-kormány közoktatás-politikájának legmarkánsabb eleme a központosítás és az államosítás. Ez a szándék leginkább három intézményben testesül meg: a tavaly létrehozott állami tankönyvterjesztő, a Kello, illetve az állami intézményfenntartó KLIK eddigi működése egyértelmű súlyos kudarc, és az eddigiek alapján az állami tankönyvkiadó sem ígérkezik egy oktatáspolitikai sikertörténetnek. Ugyanakkor a központosítás legfőbb okaként megjelölt céllal, az oktatási esélyegyenlőség növekedésével sem állunk túl jól. Az egyértelműen romló Pisa-eredmények arra utalnak, hogy a magyar iskolarendszer hátránykompenzáló képessége nem javult, és nem tud mit kezdeni a rossz szociális hátterű tanulók arányának növekedésével. Vagyis a legfőbb hivatkozott cél megvalósulása helyett épp az esélyegyenlőtlenség látszik nőni az új, központosított és uniformizált intézményrendszerben.

A tankönyvek uniformizálása, a rossz minőségű vagy kifejezetten szélsőséges szemléletű tankönyvek kötelezővé tétele viszont egyértelműen sújtja a jobb iskolák tanulóit is – hacsak nem egyházi vagy alapítványi iskolába járnak. Igaz, a kreatívabb tanárok ezt a problémát is meg tudják oldani: tankönyv nélkül tanítják majd a humán tárgyakat – ahogy a nyolcvanas évek progresszív magyar- és történelemtanárai tették.

Becker András