A rendszerből törölve – a valóságban is létezhetett a titkos halálosztag?

Figyelem, spoiler-riadó, elolvasni csak saját felelősségre! November 1-én mutatták be az X – A rendszerből törölve című – a műfaj hazai terméséből kiemelkedő nívójú – politikai thrillert. Ha ez a film néhány héttel később jut el a mozikba, úgy tűnt volna, kísértetiesen hasonlít a valóságra. Netán az élet utánozza a rendező alkotását? A thriller politikai háttere: az ország épp választásokra készül, a légkört erőszakba torkolló megmozdulások teszik még feszültebbé. A cselekményeket szervező aktivisták vezetőjét a rendőrség letartóztatja, de cellájában holtan találják.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Év végi támogatási kampány

Amennyiben a napokban lenne a premier, jóformán mindenki óhatatlanul a közelgő uniós választásokra, a rabszolgatörvény miatt kitört demonstrációkra, az atrocitásgyanús rendőri intézkedésekre gondolna. Ugyanúgy, mikor a 2006 őszén vetített Szabadság, szerelem című filmben elhangzott a mondat, hogy „Ebben a kurva országban mindenki spicli!”, szinte az összes nézőnek Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde villant be. Amikor pedig a járdán fekvő civileket ütlegelő kék ávósokat mutatott az operatőr, képtelenség, hogy ne jussanak eszünkbe a forradalom 50. évfordulóján, 2006.október 23-án rögzített utcai jelenetek.

Jelen mű azonban nem csupán történelmi film, melyet áthallásossá tett a jelenkori politika. A Rendszerből törölve maga is a jelen és közeljövő határán zajlik. Miközben a főváros utcáin rohamrendőrök aktivistákkal kergetőznek, a belpolitikát uraló korrupció az egyik fontos kampánytéma, a háttérben titkos, fedett nyomozás indul. Mert a főkapitányság egyik tisztje (Balsai Móni) gyanút fog, hogy az utóbbi időben a statisztikai átlag fölé ugró öngyilkosságok egy részénél idegenkezűség történt. A rejtélyes haláleseteknek látszólag semmi közük egymáshoz. Az áldozatok valamennyien idősebb, nyugdíjkorhatárt elérő, visszavonult emberek. A nyomozónak kezdetben – mivel férje öngyilkossága után mentálisan labilisnak tűnt, emiatt nem is engedik terepre – senki nem hisz.

De miután a helyszíneket újravizsgálva politikai üzeneteket találnak, az aktát ismét kinyitják. Közben egy villa titokzatos lakójára (Kulka János) ismeretlenek törnek rá, s meg akarván tudni tőle, hol rejteget egy bizonyos dolgot, kegyetlenül megkínozzák. Miután a haláleseteknél felmerült a politikai motívum, a vizsgálat egyszer csak magasabb fokozatba kapcsol. Elfogják az amúgy is rendőrségi látókörbe került aktivistát, mert rá utaló bizonyítékokat találnak a helyszínen. De a nyomozó szkeptikus: miért akarna egy politikai aktivista közéletileg inaktív nyugdíjasokat gyilkolni? A tisztnek ráadásul személyes oka is van a kételyre. Mielőtt elfogták a feltételezett tettest, s társai a helyszínre befutottak volna, egyedül maradt vele egy kihalt, elhagyott gyárcsarnokban. S hiába emelte a fegyverét, rátört a pánikroham, s nem tudta elsütni. A srác könnyűszerrel lefegyverezhette, sőt megölhette volna, de mégsem tette. Amennyiben ő a gátlástalan sorozatgyilkos,  akkor miért nem?

A férfi előzetes letartóztatásban bekövetkezett halála is növeli a rendőr gyanúját. Tovább nyomoz, s eljut a villa rejtélyes, a kínzás után félholtan heverő, (abba nem sokkal később bele is haló) lakójáig. Aki utolsó szavaival egy titkos dokumentumra utal. Melyből kiderül: a férfi, illetve a többi áldozat a rendszerváltás előtt egy titkos belügyi egység tagjai voltak.  Amely öngyilkosságnak, balesetnek álcázott kivégzéseket hajtott végre. A tízfős halálosztagból kilencen már nincsenek az élők sorában. A gyilkosságok megrendelője pedig a legfelsőbb politikai körökbe bekerülni akaró tizedik, aki hatalomra jutása előtt el akarja tüntetni a múltjáról szóló nyomokat. A sztori izgalmas, de az újságírót a jelenkori belpolitikára mutató áthallásokon túl leginkább az foglalkoztatja: lehet-e alapja egy ilyen titkosrendőri egység működésének? Amely feltételezést sokan Elbert János 1983-as halálával összefüggésben szokták emlegetni.

Létez(het)ett-e a ’80-as években a magyar hírszerzés, illetve elhárítás berkeiben ilyen, gyilkosságokkal, emberrablásokkal foglalkozó titkos halálosztag? – tettük fel a kérdést Orbán-Schwarzkopf Balázsnak, aki az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára munkatársaként publikált a szervezett bűnözés és a terrorizmus ’80-as évek Magyarországára vezető szálairól, az ezekhez kapcsolódó hírszerzőműveletekről.

„Nem tudok róla, hogy lett volna ilyen. Általában az a jellemző, hogy az ilyen piszkos munka konkrét elvégzésére ritkán alkalmaznak megbízható, évek alatt kiképzett, hivatásos állományú személyt.” – fogalmaz a történész. „A Horthy-korszakban történt 1925-ös frankhamisítási botrányban volt talán utoljára ilyen. Az úgy kezdődött, hogy letartóztattak egy, a hamis bankjegyek „piacra dobásában” részt vevő huszárezredest Amszterdamban. Inkább az jellemző, hogy a súlyos bűncselekményeket magában foglaló akciók végrehajtása elsősorban köztörvényes, börtönviselt vagy szélsőséges gondolkodású emberekkel történik. Így a lebukás kockázata kisebb, a balhét más viszi el. A lényeg ilyenkor az, hogy az illető kormány szerepe el legyen fedve, az állam beazonosítható módon ne jelenjen meg benne sehol.” – véli a szakértő.

Kétségtelen, hogy a források valóban inkább ezt támasztják alá. Egy volt KGB-tiszt által nyugatra juttatott dokumentumok szerint a magyar titkosszolgálat már a ’60-as években inkább bűnözőkkel végeztette a piszkos munkát. Mikor egy nyugatra szökött ügynökét akarta a KGB likvidálni, a magyar szervek közvetítettek nekik „idegenlégiós” szakembert. „A Központ választása egy magyar születésű nyugatnémetországi (JAGUÁR fedőnevű) bűnözőre esett, akit a magyar hírszerzés korábban már beszervezett, hogy „különleges akciók” – at hajtson végre olyan emigránsok ellen, akik élesen bírálják a kommunizmust. 1968. július 1-jén JAGUÁR felrobbantotta a müncheni Donau nyomdát, amely többek közt magyar emigráns újságokat és könyveket állított elő. Továbbá felgyújtotta még két magyar emigráns újság szerkesztőségét. Az egyik emiatt meg is szűnt. Ezekért az akciókért JAGUÁR 40 000 magyar forintot és 1000 nyugatnémet márkát kapott a magyar hírszerzéstől.” (Christopher Andrew és Vaszilij Mitrohin: A Mitrohin-archívum. A KGB otthon és nyugaton. Telentum Kiadó. 2000. 367-368. o.)

Apropó, gyújtogatás: vannak olyan feltételezések – mint azt Mező Gábor a Héja-nász a Katpolon című tanulmányában leírja – hogy Mátay Florence (Ignotus Pál felesége, a magyar titkosszolgálat korábbi ügynöke) sem önkezűen vagy balesetben halt meg egy lakástűz során. Az illető azelőtt Kardos György – a Rákosi-korszakban a katonai titkosszolgálat tisztje, a Kádár-rendszerben a Magvető Kiadó igazgatója – szeretője volt, illetve Kardos szervezte be ügynöknek. Az ügyet feldolgozta a szintén volt Katpol-tiszt Berkesi András a Hihetetlen történet című regényében. Melyben a nő öngyilkos lesz a végén. Természetesen nem biztos, hogy az illető halálát a diktatúra által felbérelt emberek okozták. Lehet, hogy egyszerűen baleset volt. De nem fogjuk sajnálni a rendszert azért, mert olyan bűnökkel is gyanúba fogják, melyeket esetleg valóban nem ő követett el. Hisz pont az ilyen típusú rezsimek hoznak létre a nyilvánosság kizárására vagy manipulálására törekedve olyan légkört, amelyben a velük szembeni legabszurdabb összeesküvés-elméletek is hihetővé válnak.

A rendszer parancsára gyilkoló belügyi halálosztag feltételezése a ’80-as években valóban létezett – csak épp nem Magyarországgal kapcsolatban. 1984. október 19-én meggyilkolták Jerzy Popieluszko lengyel katolikus papot, a Szolidaritás aktív támogatóját. Az elkövetők belügyi tisztek, a lengyel állambiztonsági szolgálat emberei voltak. A cselekményt utókori fejjel rekonstruálva az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy ez a tettesek magánakciója volt. Akik legfeljebb olyasmire kaphattak szóbeli felső utasítást, hogy demonstratív követéssel vagy intézkedéssel zaklassák a rendszert nyilvánosan támadó papot, s az akcióval próbáljanak ráijeszteni. Ez az művelet fajulhatott el netán. De – mint a korabeli szamizdat Beszélőben is leírták – a rendszer mégsem háríthatja el magáról a felelősséget, hisz ő teremti meg az atmoszférát, melyben a hatalom emberei úgy érzik, következmények nélkül bármit megtehetnek.

Visszatérve a filmre, illetve a vele párhuzamos jelenkori valóságra: Magyarországon nincs diktatúra, nincs szükségállapot, a határok nyitva, bárki szabadon elmehet, az itthon maradók pedig kimehetnek az utcára tüntetni. Még ha egyre szűkebb keretrendszerben is, de létezik ellenzék, van független média.  Ám a jogállamot, a demokráciát ahol lehet, korlátozni, szűkíteni próbáló, a médiája révén tömeghisztériát, gyűlöletpszichózist keltő rendszerben mégis olyan légkör uralkodik, hogy amennyiben a film eseményei bekövetkeznének, nem kell a jövőbe látni ahhoz, hogy bejósoljuk, mi történne. Ha tényleg letartóztatnának egy civil aktivistát, a közvélemény hatalomhívő részének többsége gondolkodás nélkül elhinné róla azt is, hogy sorozatgyilkos. S ha a letartóztatott illető meghalna a vizsgálati fogságban, a kormányellenes tábor oroszlánrésze zsigerből úgy vélné: Orbán Viktor személyes utasítására tették el láb alól. Még akkor is, ha ez a feltételezések teljesen abszurdak, és semmi bizonyíték nincs rájuk. Mindenki döntse el önmaga, ki a felelős azért, hogy itt tartunk.

Papp László Tamás