A választási eredmény kevésbé nyilvánvaló tanulságairól: ez egy fenntarthatatlan választási rendszer

A magyar választók április 12-i döntésének jelentősége politikai és közjogi következményeit tekintve is csak a 1990-es és a 2010-es választásokhoz mérhető. A történtek helyét és tartós hatásait ugyanúgy csak évtizedes távlatból lehet majd megítélni, mint ahogyan az alkotmányos rendszerváltás és a „fülkeforradalom” következményei és hibái is évtizedeken át bomlottak ki. A teljes választási eredmény ismeretében ugyanakkor adódik néhány, talán nem annyira nyilvánvaló tanulság is.

A 2014 óta használt, az egyéni választókerületeket besöprő pártot extrém módon díjazó választási rendszer stabilan leszállította a negyedik kétharmados győzelmet is, de ezúttal a választók nagy többségének akaratából a megteremtője ellen fordult. Annak cáfolataként, hogy „a kormányváltás bizonyítja, hogy eddig is jól működő demokráciában éltünk”, meg kell jegyezni, hogy a történtekhez forradalmi léptékű változások kellettek. 

Külön-külön sem a hatalmon lévő politikai erő kormányzási képességének és valóságérzékelésének gyors hanyatlása, sem az – eddig számos közjogi és hatalmi eszközzel kontrollálni tudott – ellenzéki politikai színtér alapvető átalakulása nem vezethetett volna egy ilyen kormányváltáshoz. Kellett az is, hogy a Fidesz – hübriszből, a valóságtól elszakadva vagy a gyengeség elismerésétől félve – kétharmados parlamenti többségének birtokában sem nyúlt hozzá a játékszabályokhoz: neki mert menni az eddigi választójogi törvénnyel 2026-nak, bízva abban, hogy annak 4-5 százalékos belföldi vereség mellett is jó eséllyel Fidesz-kormányzást szállító sajátosságai, a hatalmas kormányzati erőforrásfölény és egy újabb legyőzendő főellenség felépítése együtt elég lesz a hatalom megtartásához.

Ezt a választási eredményt nem a mi kis magyar választási autokráciánk normál működése hozta el, hanem azzal maga a NER mint hatalmi struktúra bukott meg.

A Tisza új, a rendszert választáson megkarcolni sem tudó régi ellenzéket leváltó politikai erőként egyesítette a kormányváltást akaró szavazókat. Azonban még a mind abszolút szavazatszámban (3 339 527 belföldi listás szavazat, 3 333 415 egyéni képviselőre leadott szavazat), mind százalékos arányában (55,76 százalékos belföldi listás és 55,26 százalékos összesített egyéni szavazatarány) példátlanul nagy, a Fidesz legnagyobb győzelmeit is messze meghaladó Tisza-fölényt is a mandátumelosztás módja erősíti fel 141 mandátummá, így egyetlen pártnak adott, a kormányzás mellett az alkotmányos rendszer alakítására is kiterjedő felhatalmazássá. (Itt és alább is azért a belföldi lakóhellyel rendelkező választók által leadott szavazatokat vetem össze, mert a Fidesz listás levélszavazatokban megszerzett 236 ezer körüli előnye az egyéni választókerületek eredményét nem érinti. Márpedig mind a kormányzás, mind a kétharmad szempontjából az egyéni választókerületi eredmények a meghatározók.)

Ha egy választási rendszer ilyen kiszámíthatósággal megteszi ezt a szívességet a domináns pártnak (ahogy 2014-ben a mostani győztesnél 1,2 millióval kevesebb szavazatot kapó Fidesznek is megtette, csak mert tarolt az egyéni kerületekben), akkor azt az első adandó alkalommal át kell alakítani, hogyha nem akarunk mostantól mindig egy-egy párt teljhatalma alatt élni. Az így kapott felhatalmazás pedig történelmi lehetőséget biztosít ennek a feladatnak az elvégzésére is.

Soha nem látott felhatalmazást kapott a Tisza

A leköszönő miniszterelnök sokszor emlegette a hárommillió szavazat elérését a kampány utolsó heteiben, de őt is beleértve aligha gondolta volna akkor bárki komolyan, hogy néhány napon belül több mint 3 millió 300 ezer ember szavaz le ugyanarra a politikai pártra és az egyéni jelöltjeire. Mindez annyira magas, 79,56 százalékot elérő részvétel mellett történt, ami komolytalanná tesz minden olyan felvetést, hogy ezen a választáson széles, amúgy valahogy még mobilizálható tömegek maradtak volna otthon, akik csökkenthették volna esetleg a Fidesz bő 1,1 milliós belföldi szavazathátrányát a Tiszával szemben. 

Ez nemcsak 9 százalékkal magasabb részvételi arány, mint az eddigi 2002-es magyar rekord (amikor szintén egy Orbán-kormány bukott meg), hanem egy nyugat-európai választáson is magasnak számítana, sőt még a hagyományosan a legmagasabb részvétellel zajló svéd és dán választásokon se panaszkodnának miatta.

Azon nincs mit magyarázni, hogy 19 százalékot meghaladó országos szavazatkülönbség mellett a Tisza minden egyes megyében több listás és több egyéni szavazatot kapott, mint a Fidesz, és még a legkevésbé erős három megyéjében (Nógrád, Vas, Tolna) is 48 százalék feletti szavazatarányokat ért el. Azon sincs, hogy a Tisza 96 választókerületi győzelméből 85-öt nyert 50 százalék feletti, azaz abszolút többséget jelentő eredménnyel, míg a Fidesz egyetlen választókerületet (Vásárosnaményt) nyert így meg, 50,5 százalékkal.

A választási eredmény mögötti választói mozgások mértéke és iránya ugyanakkor a települési szintű adatokban érzékelhető a legjobban. A Tisza nemcsak a fővárost és a megyeszékhelyeket hozta 60 százalékot közelítő vagy azt meghaladó szavazataránnyal, hanem a középvárosokat és – valamivel kisebb különbséggel – a kisvárosokat is. Az egyes városok konzervatív politikai hagyományai alig látszanak az eredményeken: Debrecenben, Győrben vagy Kecskeméten például ugyanúgy 60 százalék körüli eredménnyel nyert a Tisza, mint Tatabányán, Miskolcon vagy Érden.

A legnagyobb település, amit a Fidesz meg tudott tartani, a 13 ezer lakosú Kiskőrös. Végül a 2022-es ellenzéki közös listához képest kétszer több szavazatot szerezve a Tisza még a falvakban is valamivel több szavazatot kapott, mint a Fidesz, amelyet aligha vigasztal, hogy a megnyert aprófalvak nagy száma miatt 3177 magyar településből végül 1708-at, azaz 261-gyel többet nyert meg, mint a Tisza.

Sok dolog öregszik rosszul a Fidesz elmúlt évekbeli valóságértelmezéséből, de ezek közül is kiemelkedik a fentiek alapján, hogy a Tisza-jelenség „baloldali belügy” lenne.

A Tisza nemcsak szinte teljes körben gyűjtötte össze a 2022-es közös lista szavazóit, hanem bő 1,3 millió szavazót adott hozzájuk, akik között a földrajzi megoszlás alapján szükségszerűen százezres nagyságrendben voltak korábbi Fidesz-szavazók is.

Kitapintható tehát a kisvárosi és falusi középosztály számottevő részének átállása, aminek a jeleit Kovách Imre és Szabó Andrea szociológiai kutatásai is előrevetítették. Az eredmény mögött persze ott vannak további, a Tisza elsöprő győzelmében fontos szerepet játszó tényezők, így a fiatal szavazók példátlanul magas részvétele, az átjelentkezőknek és a szintén nagy számban szavazó külföldi szavazóknak a – négy mandátumot átfordító kijelölt szavazókörök eredményében megjelenő – szavazatai, illetve az elöregedő szavazótáborral rendelkező Fidesznek kedvezőtlen demográfiai változások is.

Ez egy történelmi léptékű Fidesz-vereség

A 2022-es eredményhez képest hatszázezret meghaladó fideszes belföldi szavazatveszteség önmagában is kudarc a párt számára. A Fidesz megszólalói ebben a nehéz helyzetben az eredmények közül saját szempontjukból érthetően emelik ki azt, hogy 2014-ben ennél is kevesebb szavazattal szereztek kétharmadot. Ez számszerűen a belföldi szavazatok alapján is így van, hiszen az akkor a Fideszre leadott 2 142 142 belföldi listás szavazat valóban kevesebb valamivel, mint a most kapott 2 175 671. Ráadásul ma négyszázezerrel kevesebb választó szerepel a névjegyzékben, mint 12 évvel ezelőtt.

Csakhogy akkor a részvétel 62 százalékos volt, és a Fidesz 43,55 százalékos szavazataránnyal még úgy is közel 20 százalékot vert a másodikra, hogy az akkori baloldali ellenzéki lista, a Jobbik és az LMP együttes szavazataránya 52,27 százalék volt. Ehelyett a – belpolitikai szempontból kivételesen szerencsés csillagzat alatt született – Fidesz-győzelem helyett sokkal jobb összehasonlítási alapnak látszik 2002 és 2006, az első két olyan választás, amelyen a Fidesz már a saját politikai oldalát domináló szereplőként indult egy másik nagypárt ellen, mindkettőt elvesztve. Márpedig mindkétszer több (2,3 millió körüli) szavazatot kapott, mint idén április 12-én.

A mostani Fidesz-támogatottság ráadásul nem biztos, hogy ugyanolyan organikusan alakult ki, mint a 2006-os vagy a 2014-es tábor. A Fidesz 2018-ra vált képessé arra, hogy a kistelepüléseken olyan választókat is elvigyen szavazni, akiket ilyen számban addig senki nem tudott. A Fidesz a többi eredményéhez képest még most is jó a kistelepülési szereplésben, és különösen a még így is behúzott, dominánsan aprófalvas tíz egyéni választókerületi győzelemben fontos tényező, hogy a 2018-ra megszerzett szavazók egy részét máig megtartotta. Hogy ebben mekkora szerepe volt az állami erőforrások alkalmazásának a megyei sajtó átvételétől a közmédián át a helyi személyes függési rendszerek fenntartásáig, azt persze most még nem tudjuk. Azt viszont igen, hogy ha a Fidesz darabra annyi szavazatot kapott volna most is a tíz most megnyert egyéni választókerületében, mint 2014-ben, akkor ezek egyikét sem nyerte volna idén meg.

Ha ehhez még a Fidesz-szavazók életkori megoszlását és a Fidesz „fiatal problémáját” is hozzáadjuk, akkor egyáltalán nem látszik már magától értetődőnek az a több évtizedes politikai igazság, hogy a Fidesz legalább bő kétmillió belföldi szavazóra álmából felébresztve is számíthat.

Győzelmi kényszer helyett konszenzuskényszer kell 

A cikk lezárásaként e forradalmi erejű választási eredmény közjogi tanulságaihoz térek vissza. 

A választási verseny szabályainak és vele a pártpolitika kereteinek az átalakítása nemcsak az alkotmányosság – 16 év Fidesz-kormányzás alatt teljesen leépült – immunrendszerének visszaépítése miatt fontos, hanem a társadalmi béke élhető társadalomban szükséges szintjének az eléréséhez is elengedhetetlen.

Annak, hogy olyan hiperagresszív a magyar politikai élet, mint egy sünt szagoló veszett tacskó, persze számos pszichológiai, társadalmi és történelmi oka is van: a sérelmi kultúra, a véleménybuborékok, az internetes kommunikáció személytelensége, a hagyományos közéleti média válsága, az influenszer politizálás felemelkedése és persze maga a stabilan rendkívül primitív politikai kommunikáció, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Éppen a fideszes kétharmadokhoz és az „ellenkétharmadhoz”, a Tisza gyors felemelkedéséhez vezető dinamikák mutatják azonban a legjobban azt, hogy milyen nagy a szerepe ebben a – más, rosszul működő képviseleti rendszerekhez képest is – végletesen agresszív működésben az évtizedekkel ezelőtti, akkor még jónak tűnő közjogi döntéseknek.

Erre az útra még 1989-90-ben kerültünk rá, amikor a formálódó ellenzék a nemzeti kerekasztal tárgyalásokon az erős egyéni jelöltjeiben bízó pártállammal kompromisszumot kötve, de a kormányzás stabilitása miatt aggódva egy formájában vegyes, de aránytalan, a mindenkori győztest eleve durván premizáló választási rendszert fogadott el. A stabil kormányzás kétségtelenül meg is lett, a választási rendszer és a német típusú erős kormányfői jogállás a kis többségű győzelmek következményeit is tartóssá tette, miközben gyorsan kialakultak az átjárhatatlan politikai oldalak az oldalt vezető pártok halálos ölelésében vergődő, majd trófeaként megtartott kisebb pártokkal. (Az erős német kancellár egyébként – a magyartól eltérően – arányos választási rendszer mellett működik, ami folyamatos együttműködési kényszert tart fenn, többek közt rendszeres nagykoalíciókat kikényszerítve.)

Erre tett rá a Fidesz a politikai baloldal összeomlása után az akkor még kivételesnek mondható első kétharmada birtokában pár lapáttal. A választási rendszer alapvető logikája az egyszerűsítések és a parlamenti létszámcsökkentés mellett is megmaradt, a választókerületek megrajzolásával és a győzteskompenzációval azonban növelték az aránytalanságot, és az egyetlen, kifejezetten konszenzusra ösztönző, bár arra korlátozottan alkalmas elem, a fordulók közti visszalépéseket kikényszerítő kétfordulós választás is megszűnt.

Többségi választási rendszerből erősen többségi lett, mert a többséget az előző választáson megszerző politikai erő érdekei így kívánták. 

Ez nemcsak azért nem volt jó, mert a Fideszhez ebben a struktúrában úgy repültek a kétharmadok kedvezőbb gazdasági és politikai helyzetekben, mint Petőfi felé az édesanyja, hanem azért sem, mert ez a dinamika minden szereplőt a szélsőségek felé tolt. A Fideszt, ugye, annyira, hogy folyamatosan radikalizálódó világmagyarázatai és belpolitikai stratégiája az elmúlt években nyilvánvalóan összeegyeztethetetlenné váltak a kompromisszumokat igénylő uniós tagi működéssel is. A dinamika azonban minden szereplő esetében azonos: nincs súlyosabb vád a magyar politikában, mint hogy valaki egy másik párttal együtt akar, vagy ténylegesen együtt fog működni. 

Így a mára megszokott alaphelyzet az, hogy a magyar választási rendszer kifejezetten azt díjazza igen bőkezűen, ha valaki a viccbeli agresszív kismalac kompromisszumkészségével és egy meseíró világlátásának árnyaltságával lép a nép elé, miközben keményen büntet minden bizonytalankodást és mértékletességet. Azért nem hiányzik már senkinek, hogy az általa támogatott párt egyetértsen egy másik politikai erővel, árnyalt álláspontokat fogalmazzon meg, vagy legalább elfogadja egy másik párt létezését és egyes témákban a jóhiszeműségét, ne adj isten bármilyen helyzetben önkritikát gyakoroljon, mert ilyenre sor sem kerülhet, hiszen a magyar politika szinte minden professzionális szereplője régen megtanulta, hogy ebből haszna aztán nem lesz. Az ebben a műfajban tökéletessé fejlődött Fidesz pedig a sorospárti-migránspárti-brüsszelpárti-háborúpárti-ukránpárti fejlődési vonalon eljutott addig, hogy ami a saját szavazók elkötelezettségét növeli, az az ellenféllel szemben mindig megengedett, az ellenfél választói számára fontos kérdések pedig következmények nélkül ignorálhatók, sőt, az önmagáért való konfliktuskeltés céljából is szabadon használhatók.

Ezt pozitívumként értelmezni nem könnyű: az embert az együttműködési képessége emelte ki az állatvilágból, meg aztán a szülő még a saját gyerekére is rászól, hogyha senki másra nincs tekintettel, viszont mindenkibe beleköt.

Ha ez az ösztönző csökkenne, esetleg megfordulna az iránya, akkor a pártok motiváltabbak lennének abban, hogy ne gyűlöltessék meg egymást ennyire végletesen a választókkal. Erre számos technika létezik. Lehetne arányos vagy  arányosságra törekvő a választási rendszer, mint az európai országok többségében. Ez együttműködésre szorítaná a pártokat, és még blokkosodás esetén is lehetővé tenné a kisebb, az adott oldal domináns pártjától független szereplők fennmaradását. Az egyéni választókerületekben számíthatnának a másodlagos, harmadlagos stb. választói preferenciák is, mint például Írországban, Máltán és Ausztráliában. Ezek a jelöltrangsoroló rendszerek közvetlenül motiválják a politikusokat arra, hogy ne csak a saját szűkebb közönségükhöz szóljanak, hiszen a választási győzelemhez a kisebb, a szavazatok összesítése során lemaradó pártok szavazóinak az általuk megjelölt preferencia-sorrend szerinti újraosztásán át vezet az út. Megfontolható a kétfordulós választási rendszer visszahozása, de akár az is, hogy listás választásnál a pártok által megadott sorrendben feltöltött kötött listák helyett választói preferenciális (azaz a listán belüli jelölekre történő szavazást lehetővé tevő) modell működjön. Vannak emellett többszavazatos, a szavazatok pártok közti megosztását a mienknél hatékonyabban lehetővé tevő rendszerek is.

A megoldandó probléma tehát szélesebb annál, mint hogy olyan magasra kell tenni az alkotmányos rendszer átalakításának kulcsát, hogy azt egyedül még a nagyot nyerő párt se érje el, viszont egyszerű többséggel is lehessen hatékonyan kormányozni. Magyarország a választási rendszer erős többségi logikája miatt akkor is alig mutatott a konszenzuális, a hatalmi elitek és az általuk képviseltek érdekeinek összehangolását biztosítani próbáló demokráciára jellemző jegyeket, amikor éppen nem volt kétharmados kormányzás. Ha szeretnénk olyan országban élni, ahol történnek kísérletek a politikai konszenzusra, akkor ehhez a választási rendszer átalakításán keresztül vezet az út.

Sepsi Tibor

Infografikák: Szabó Krisztián. Címlapkép: Magyar Péter, a Tisza Párt elnöke beszédet mond a párt eredményváró rendezvényén az országgyűlési választásokat követően a budapesti Batthyány téren 2026. április 12-én – MTI/Hegedüs Róbert