„A vámpírok nem szeretik a napfényt” – így bénították meg a szavazatvásárló gépezetet az őrszemek

Az A szavazat ára című dokumentumfilm bemutatta a magyarországi választási csalásokat és szavazatvásárlásokat. Majd a De! Akcióközösség egy példátlan civil akcióval meg is bénította a rendszert a választás napján. A film ötletgazdájával és producerével, a De! Akcióközösség elnökével, Tímár Áronnal beszélgettünk arról, hogyan épült fel a hálózat, miért féltek a résztvevők, és hogyan zsarolják a legkiszolgáltatottabbakat.

Átlátszó: Hogyan indult ez az egész? Elkezdtetek nyomozni, aztán jött az ötlet, hogy filmet kéne belőle csinálni, vagy fordítva?

Tímár Áron.: Az első a nyomozás volt. Nyáron kezdtünk el tapogatózni, de októberben vált igazán intenzívvé a munka. Rengeteg emberrel beszéltünk, és olyan aktivistákat, újságírókat vontunk be, akiknek már volt helyi hálózatuk és beágyazottságuk. Az Átlátszó is foglalkozott többször ezzel a marginalizált témával, használtuk az archívumotokat. Az egyik újságíró, akit bevontunk, Bod Tamás a Magyar Narancstól volt, aki januárban írt is erről egy nagy anyagot.  Nekünk egy bizalmi hálózatot kellett kiépítenünk ahhoz, hogy az emberek meg merjenek szólalni. Nagyon fontos volt, hogy a közös kontaktokon keresztül garanciát vállaljanak értünk, hogy megbízhatnak bennünk.Tudtuk, hogy a másik oldal – a szavazatszerző gépezet – is hálózatokra épít: a helyi hatalmi elitre, a roma önkormányzati hálózatra, az önkormányzati kapcsolatrendszerre. De ugyanígy építenek sok helyen az uzsorásokra, dílerekre, stricikre, cigarettacsempészekre, akiknek van befolyásuk, hálózatuk, klienseik a helyi közösségekben.

Mi volt az eredeti célotok a filmmel?

T.Á.: A film mindig is csak egy eszköz volt, nem a végcél. Az volt a tervünk, hogy a filmmel elindítunk egy hullámot, behozzuk a közbeszédbe ezt az ignorált témát, és erre rászervezünk egy őrszem-hálózatot, amivel monitorozzuk a választásokat. Úgy gondoltuk, hogy a szavazatszerző gépezet végigcsinálja az akciót, mi pedig ezt élőben mutatjuk be az embereknek, hogy megmutassuk, ha a szavazatszerző művelet hasznát szavazatokban mérik, akkor az árát is szavazatokban kell megfizetniük. De végül egészen másképp alakult, mint terveztük.

Mennyire volt nehéz rávenni az embereket, hogy arcukkal is vállalják a történetüket?

T.Á.:  Borzasztóan nehéz. Magyarország a félelem világa, és ez nem csak a borsodi zsákfalvakra igaz, hanem Budapestre is. A stáblistám közel felét nem tudtam kitenni a film végén, mert féltek a retorzióktól. Két nemzetközi szintű vágónk is csak álnéven merte vállalni a munkát. Óriási vívódás volt, hogy a toborzó videóban szereplő 11-12 ember bevállalja-e arccal a szereplést. Ugyanakkor megtapasztaltuk a jóindulat cunamiját is: rengetegen jelentkeztek, hogy segíteni akarnak. Amikor elkezdtük a forgatást, még rendezőnk sem volt, csak két srác kamerával. Aztán ahogy gyűltek az interjúk, úgy nőtt a hit a projektben.

Végül 2100 önkéntest, ahogy ti hívjátok, őrszemet toboroztatok a választások napjára. Kaptak az önkéntesek valamilyen képzést?

T.Á.: Igen, kétféleképpen csináltuk. Egyrészt meg akartuk velük ismertetni a múlt tapasztalatait, ehhez a TASZ és a CKA (Civil Kollégium Alapítvány) – akikkel a kezdetektől együtt dolgoztunk – által korábban kidolgozott tréninget végezték el.  De ez önmagában nem volt elég, hiszen a múltban ez a módszer nem hozott áttörést. Erre rátettük a saját módszerünket, ami a transzparencia radikális megnövelésére és a nyilvános jelenlét erejére épült.

Nem akartuk, hogy az önkénteseink kilométerekről világító narancssárga mellényben legyenek, mert a bizonytalanság sokkal jobban működik. Ha nem tudják pontosan, ki veszi fel őket, jobban félnek. Nagyobb, tízes csoportokban gondolkodtunk, békés, nagyobb létszámú jelenlétünk megtette hatását. Az őrszemek barátságosak voltak, és sok helyen sikerült jó kapcsolatokat kialakítani a helyi lakosokkal. Amikor egy érintett településen megjelenik egy nagyobb csoport, és egyszerre megy három mobiltelefon kamerája, az egy radikálisan más helyzet, mint amihez hozzászoktak. A helyi erők, akik korábban szabadon garázdálkodtak, egyszerűen hátrahőköltek a radikális transzparenciától.

Mi történt a választás napján?

T.Á.:  A transzparencia és a civil jelenlét egyszerűen megakasztotta a gépezetet. Nálunk volt több mint 2100 önkéntes, a Tiszának is volt 2250 fürkésze, és más csoportok is jelen voltak. Ez a békés, de egyértelmű jelenlét lebénította a rendszert. Nem merték végigcsinálni a szavazatvásárlást, mert féltek attól, hogy felvétel készül róluk, és hogy a megváltozott politikai klímában ennek már jogi vagy politikai következményei lesznek.

Volt olyan település, Tiszavasvári, ahol egyetlen motoros őrszem puszta jelenléte elég volt ahhoz, hogy leállítsa a szavazatvásárlást. Megjelent egy 60 körüli, bőrruhás motoros egy Harley-val, leparkolt az út mellett, és a helyiek azt hitték, rendőr. Elkezdték kérdezgetni, hogy mit csinál ott, miért kelt félelmet, és végül leállt a fuvarozás. Egyetlen motoros képes volt több száz szavazat vásárlását megakadályozni.

Honnan jött a pénz a szavazatvásárlásokra? Lehetett követni az útját?

T.Á.:  Konkrétumokat nem mondhatok, de tudtuk, mely településeken és kinél van a pénz. Általában 50-60 milliós csomagokban érkezett. Volt olyan megszólalónk, aki elmondta, hogy rendőri felvezetéssel hozták a pénzt, még az előző választás során. Amikor április 12-én a hálózat leállt, a dílerek rájöttek, hogy nekik is jobb, ha a pénz náluk marad, és nem osztják szét. Érdekes módon a helyi korrupció és a demokrácia érdeke ezen a ponton egybeesett: egyikünk sem akarta, hogy a pénz eljusson a lakossághoz. Ekkor már kezdett világossá válni, hogy változott a politikai klíma, és április 13-tól lehet, hogy már nem kell kinek elszámolni ezzel a pénzzel.

Hogyan alakult ki ez a fajta helyi feudalizmus?

T-Á.: A 2000-es években is volt szavazatvásárlás, de egészen más szinten. Akkor a központi hatalom sokkal gyengébb volt, működtek a fékek és ellensúlyok, az önkormányzatok pedig lényegesen erősebbek és függetlenebbek voltak. Akkoriban a mézesmadzag dominált.

Ma már a bot a fontosabb: a leuralás és a megfélemlítés. A polgármesterek jelentős része kényszerpályán mozog. Már nem a saját választóikat képviselik elsősorban, hanem a központi hatalom meghosszabbított kezeiként működnek. A település fejlődése, a pénzügyi helyzet mind a központtól függ. A választások előtt a polgármesterek direktívákat, konkrét célszámokat kapnak, hogy mennyi az elvárt szavazatszám. Aki nem teljesít, azt szó szerint megdorgálják a helyi választókerületi elnök emberei. Van olyan választókerület, ahol az összes polgármester aláírta, hogy a fideszes jelöltet támogatja. Ez egy elképesztő szintű feudalizmus.

A filmben nagyon kemény zsarolási módszerekről is szó esik. Mi volt a legdurvább, amivel találkoztatok?

T.Á.:  A legkeményebb sztorik nincsenek is benne a filmben, mert kalibrálnunk kellett, mit bír el a néző. A drogot mint fizetséget például épphogy csak karcolgatjuk, mert úgy voltunk vele, hogy sokan el sem hinnék. De a gyereksztorit benne hagytuk, mert azt nagyon fontosnak éreztük. Volt egy család, akik januárban, a legnagyobb hidegben fát kértek az önkormányzattól. A polgármester azt mondta, nekik nem jár, és másnap reggel 8-kor rájuk küldte a gyámügyet azzal a fenyegetéssel, hogy ha nincs rendes fűtés, elveszik a gyerekeket. Ez intézményesített megfélemlítés.

Ugyanígy fegyverként használják az orvosi ellátást is: Nyírbogáton például a polgármester javaslatára megszüntették az egyik háziorvosi praxist, hogy monopolhelyzetet teremtsenek, és mindenki tőlük függjön. A 84 éves korábbi háziorvos, Dinkó doktornő részletesen elmesélte,hogy szűnt meg a praxisa.

Sokan azt gondolják, hogy a szavazatvásárlás kizárólag a romákat érinti. Ti is ezt láttátok? 

T.Á.: Pontosan ezt a sztereotípiát akartuk elkerülni. Ez nem cigánykérdés. A kiszolgáltatottság nem csak a mélyszegénységben élő romákat érinti. Ezért is fókuszáltunk a filmünkben Nyírbogátra, ami 95 százalékban nem romák lakta település. A rendszer lényege a függőség kialakítása: a közmunkával, a szociális tűzifával, a segélyekkel, vagy épp a gyámüggyel zsarolják az embereket.

Érték atrocitások az önkénteseiteket a választás napján?

 T.Á.: Igen, folyamatos volt a követés, az autós üldözés. Tiszaburán beverték egy autónk ablakát, megkarcolták a kocsikat. Nyírvasváriban, Nyírmihálydiban, Piricsén is nagyon éles helyzetek voltak, órákon keresztül épült a feszültség. De komolyabb személyi sérülés április 12-én szerencsére nem történt. A puszta jelenlétünk, az, hogy egyszerre három mobiltelefon rögzítette az eseményeket, sok helyi erőt meghátrálásra késztetett.

A választás napja után több atrocitás és életveszélyes fenyegetés történt. Nyírlugoson az őrszemek helyi segítőjét megtámadták hárman az utcán, kapával fejbe vágták, 7 centis vágás van a fején. Akcióközösségünk a csapat minden tagja mellett kiáll, támogatásban részesítjük őket, emellett az adott esetekben médianyilvánosságot szervezünk, megkeressük a helyi polgármestereket, rendőrkapitányokat, és mindent megteszünk azért, hogy ezeknek a megfélemlítéseknek jogi és reputációs ára legyen. Nem tűrjük a jövőben ezeket a támadásokat. Itt a régi precedenseket ki kell törölni világunkból.

Mi lesz azokkal a helyiekkel, akik megszólaltak a filmben? Ők kockáztatták a legtöbbet.

T.Á.: Folyamatos nyomás alatt vannak. Van olyan megszólalónk, akinek a rokonait próbálta lefizetni a polgármester, tízmilliós ajánlatot kapott, csak vonja vissza, amit mondott, és állítsa be hazugságnak az egészet. De ő beleállt, mert fontos neki az igazság. Természetesen segítünk, megszervezzük a jogi védelmüket, és adományokat is gyűjtünk nekik. Ezt nem lehet annyiban hagyni. A vámpírok nem szeretik a napfényt – ezt a szürke zónás operációt ki kellett hozni a napvilágra.

Zimre Zsuzsa

Címlapkép: A szavazat ára / Youtube