Thomas Piketty: a kelet-európai országokból elszipkázott tőkejövedelmek jóval magasabbak, mint az ide érkező uniós transzferek

A kelet-európai országok EU-kritikája nem teljesen megalapozatlan, húzta alá Thomas Piketty néhány napja blogján, lévén, hogy a tőlük Nyugat-Európába irányuló tőkejövedelmek jóval magasabbak, mint az ide érkező uniós transzferek. A cikkről beszámoló Mandiner részletes elemzése elsősorban hazánkra és Kelet-Európára koncentrált, ezért is maradhatott ki belőle, hogy az európai modell másik nagy vesztese Dél-Európa, ahol szintén nagy politikai károkat okoz a „rövidlátó német-francia egoizmus”.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Párizsban vagy Brüsszelben nem értik, miért olyan hálátlanok azok a kelet-európai országok, amelyek masszív transzferekben részesülnek, írja Piketty. Csakhogy Varsóban vagy Prágában úgy látják, hogy a nyugati befektetésekért drágán kell megfizetniük, és a számokat vizsgálva, nem teljesen tévednek.

A francia közgazdász elsősorban Filip Novokmet friss PHD-dolgozatára hivatkozik, amelynek egyik következtetése, hogy az egyenlőtlenségek azért nőttek kevésbé Kelet-Európában, mint az USA-ban vagy Oroszországban, mert a keleti tőkejövedelmek jelentős része külföldre távozik. Ahogy az egyébként a kommunizmus előtt is történt, amikor a tőketulajdonosok már franciák, németek, olykor pedig osztrákok vagy épp oszmánok voltak. 1989 után a nyugati, elsősorban német befektetők váltak fokozatosan tulajdonossá, ha csak a vállalatokra gondolunk, akkor több mint fele részben.

Pikkety számításai szerint 2010 és 2016 között a kelet-európai országokból kiáramló tőke- és tulajdonjövedelmek átlagosan a GDP 4,7%-át érték el Lengyelországban, 7,2%-ot Magyarországon, 7,6%-ot Csehországban és 4,2%-ot Szlovákiában. Ahogy az alábbi ábrán is látható, ehhez képest jóval kisebb összeget tesznek ki az egyes országokba irányuló uniós nettó transzferek.

A beáramló nettó uniós transzferek (zöld) és a kiáramló tőkejövedelem és profit átlagosan, 2010-2016 között, forrás

Piketty hozzáteszi, hogy nyilván sokan azzal érvelnének, hogy ezek a befektetések növelték az érintett gazdaságok versenyképességét, ugyanakkor a kelet-európai vezetők gyakran figyelmeztetnek arra, hogy a (külföldi) befektetők visszaélnek a pozíciójukkal, hogy lejjebb nyomják a béreket, és ezzel tovább növeljék saját profitjukat. Piketty itt a cseh miniszterelnökkel, decemberben készült Le Monde–interjút is linkel, ahol Andrej Babiš többek közt azt mondja:

„Igen, adtok nekünk pénzt, de a másik oldalon, a vállalataitok itt fektettek be, és minden évben több mint 10 milliárd osztalékot vesznek ki, Lengyelországban egyenesen 25 milliárd eurót! Sok francia vállalat fektetett be nálunk, és a honfitársainkat alkalmazzák, de csak a francia bérek harmadát fizetik nekik.”

A dél is megsínyli a francia-német egoizmust

A kelet-nyugat megosztottság azonban csak az egyik nagy kihívás, amely Piketty szerint az EU előtt áll, legalább ennyire fontos az észak-déli ellentét, amely szerinte drámai módon megnőtt az eurózónán belül, és két alapvetően ellentétes narratíva alapozza meg. Egyrészt a németek és a franciák továbbra is azt képzelik, hogy megsegítették a görögöket, mert a piacinál alacsonyabb kamattal adtak nekik kölcsönt, de magasabbal, mint amellyel e nyugati országok kölcsönözhetnek. Görögországban épp ellenkezőleg: mindez egy nagyon is jövedelmező biznisznek tűnik.

Piketty szerint a valóság az, hogy a Dél-Európára kényszerített megszorító programok, egy nagyon is rövidlátó francia-német egoizmus következményei, és hozzájárultak pl. Katalónia elszakadási törekvéseihez is.

Erről egy korábbi, tavaly novemberi cikkében írt részletesen, ahol egyrészt azt fejtegeti, hogy a jövedelemadó részleges decentralizációja a nemzeti szolidaritás ellenében hat, és nem véletlen, hogy az Amerikai Egyesült Államokban vagy Németországban teljesen vagy túlnyomórészt szövetségi szinten kerül meghatározásra.

Másrészt kitér Európa súlyos felelősségére a katalán válságban, ami részben az eurózóna válságának katasztrofális kezeléséből származik, és amelynek többek között épp Spanyolország látta kárát. Részben pedig abból, hogy az

EU évtizedek óta azt hirdeti, hogy lehetséges egy nagy európai és világpiaci integráció, valós szolidaritás és a közjavak finanszírozásának kötelezettsége nélkül. Ez a logika egymás konkurensévé teszi az államokat és a régiókat, aminek egyenes következménye a nemzeti egoizmus.

A közgazdász szerint így minden terület, akár Katalónia számára is adott a lehetőség, hogy luxemburgi módra kis adóparadicsommá alakuljon.

A megoldás például az lehetne, ha az uniós büdzsé azokra támaszkodna, akik a gazdasági integráció legnagyobb nyertesei: a vállalatok nyeresége és a legmagasabb jövedelmek uniós megadóztatása révén.

Ha a szolidaritás és a fiskális igazságosság határozná meg az európai gyakorlatokat, az vethetne véget a szeparatista törekvéseknek.

EU-kritikus ≠ EU-szkeptikus

Bár a fentiekből már kiderülhetett, talán érdemes aláhúzni, hogy Piketty közismerten EU-párti és szociáldemokratának mondható, több szocialista stábban is dolgozott hazájában, bár a gyakorlatban nem valósultak meg az általa is támogatott vagy körvonalazott reformok. Ezzel is összefüggésben, a progresszív közpolitikák iránt elkötelezett közgazdászként, az utóbbi években rendszeresen kemény kritikával illette a francia és európai döntéshozókat.

Kapcsolódó cikkünk:

Thomas Piketty a francia munkajogi reformról: elképesztő károkozás

Így volt ez Hollande esetében, de Emmanuel Macron adópolitikájával kapcsolatban is, amelyet nemrég Trumpéhoz hasonlított, és rendkívül károsnak ítélt egy írásában. Ugyanez érvényes EU-kritikájára is, amelyet alapvetően konstruktív hozzáállás jellemez: a XX. századi kapitalizmus sztárrá vált elemzője bízik az EU megreformálhatóságában, amelyhez rendszeresen ötleteket is ad.

A pénzügyi válság és az EU nagy elszalasztott esélye

Ebben az írásban is jelzi, amit már számtalanszor leírt, hogy az Unió végzetesen rosszul kezelte a 2008-as válságot, amelyet elsősorban az amerikai rendszer gyengeségei tápláltak: a túlzott dereguláció, az egyenlőtlenségek elszabadulása, a legszegényebbek eladósodottsága.

Ahelyett, hogy az EU, amelynek modellje jóval egalitáriusabb és inkluzívabb, megragadta volna a lehetőséget, hogy a globális kapitalizmus szabályozására egy jobb rendszert segítsen elő, épp ellenkezőleg, merev módon és rossz ütemben alkalmazott költségvetési szabályaival egy újabb recessziót segített elő 2011-2013-ban, amiből az eurózóna csak most kezd kilábalni.

10 évvel e válság kezdete után, Trump hatalomra kerülése újfent rávilágít az amerikai modell óriási hibáira, ami újra arra indíthatná Európát, álljon egy alternatív modell élére.

Ezekhez a várakozásokhoz képest 3 nagy kihívás vár az Unióra, Piketty szerint. Kettőt már említettünk, a nyugat-kelet szakadék mellett, „észak-dél” konfliktusos viszonya, és a harmadik is szorosan összefonódik ezekkel: ez pedig a globalizációból eredő egyenlőtlenségek megfékezése.

Piketty szerint ugyanis az európai polgárokat nem nyugtatja meg a végtelenségig, hogy máshol, mondjuk az USA-ban vagy Brazíliában sokkal rosszabb a helyzet.

Az identitásalapú konfliktusok, a bezárkózás, a bűnbakkeresés szorosan összefügg a durva fiskális versennyel, amelyet maga az EU is felerősít. Ehelyett a népi osztályoknak és a legfiatalabbnak olyan stratégiákat kellene ajánlani, amelyek csökkentik az egyenlőtlenségeket és befektetnek a jövőbe.

Ha esetleg valakinek az lenne a benyomása a magyarországi helyzetből kiindulva, hogy a nyugati vagy „szerencsésebb” országokban épp ez történik, akkor az inkább a relativitásból adódó érzékcsalódás: a gazdasági válság óta bevezetett megszorítások épp ezeket a jövőbe való befektetéseket építették-építik le. És ennek a stratégiának az egyenlőtlenségeket tompító jóléti rendszerek és a fiatal generációk a legnagyobb vesztesei – azaz az egyes régiókon túl, az európai lakosság jelentős része.

Nemcsak a szélsőjobb, hanem a mérsékelt pártok is a nemzeti önzés és a szűklátókörűség foglyai

A sokat emlegetett populizmusok elleni küzdelem első lépése tehát az lenne, hogy az uniós intézmények felhagyjanak az országok és régiók egymás közötti versenyének gerjesztésével, amely közös szociális és fiskális alapok nélkül valósult meg évtizedeken át. Ez ugyanis csak felerősíti a globalizáció amúgy is durván egyenlőtlen trendjeit.

Piketty szerint ez a konstrukció, és a globalizált pénzügyi kapitalizmus szabályozatlan volta egyenesen vezetett a Brexithez: nem meglepő, hogy a demokratikus és progresszív alternatíva hiányában, a tömegek – alsóbb és középső osztályok – az idegengyűlölet felé fordulnak. Ha a reakció „patologikus” is, valódi elhagyatottságban gyökerezik.

Ahogy még 2016-ban, a kontinenst megrázó brit népszavazás után kifejtette, hiba lenne azt hinni, hogy a nemzeti egoizmus és a kollektív irracionalizmus képviselői egyedül az olyan pártok, mint a brit UKIP vagy a francia Nemzeti Front. Szerinte ugyanis ez motiválta a legnagyobb politikai súllyal rendelkező uniós országok, így a franciák és németek mérsékelt pártjait: a német CDU-t éppúgy, mint a francia jobb- és baloldalt (UMP, PS).

Ez vezetett a pénzügyi krízis katasztrofális kezeléséhez, és egyszer ezeknek a politikai erőknek majd el kell ismerniük elképesztő történelmi felelősségüket. A kétezres évek dereka óta változatlan német diskurzus – a „ha mindenki azt csinálná, amit mi, ugyanazokat a reformokat hajtaná végre, és olyan megbízható és erkölcsös lenne, akkor ez lenne a világok legjobbika” – Piketty szerint nonszensz, nemcsak irracionális, de nacionalista üzenet is.

Nyilván rengeteg pozitívuma van a német modellnek, de ha minden ország ezt az általános deflációs bérpolitikát alkalmazta volna, és olyan gigantikus, az ipari forradalom óta sosem látott 8%-os kereskedelmi többlettel rendelkezne, akkor a világon senki sem tudná elnyelni ezt a többletet.

A német felelősök – írta Piketty még 2016-ban, és a helyzet azóta nem sokat változott – nem hajlandóak elmagyarázni ezeket, a mindenki más számára evidens tényeket a választóknak: lényegében azt, hogy kiemelkedő gazdasági tevékenységük jelentős része a szomszédaik kárára valósult meg.

Ha a déli országok nem lettek volna az eurózóna tagjai, korrigálhatták volna ezt a folyamatot leértékelésekkel, de közös monetáris politika esetén az egyetlen előremutató korrekció az lett volna (és továbbra is az), ha Németország masszívan emeli a béreket és az állami beruházásokat, illetve hosszabb távon egy költségvetési és fiskális unió kialakítása.

A franciák pedig, „akik szeretik a német példát ürügyként használni arra, hogy semmit se csináljanak”, hasonlóan extraalacsony kamatokból profitálhattak, mint Berlin, és ezért inkább cserben hagyták a déli országokat. Ezzel vette kezdetét az „abszurd” 2011-2013-as recessziót kiváltó és a világgal szembemenő „hipermegszorítások” politikája.

Az EU modellje jelenleg az idegengyűlölet, a nacionalista bezárkózás és a bűnbak-keresés melegágya

Az eurózóna ezáltal az EU valóságos hendikepjévé vált, amit a Brexit képviselői alaposan ki is használtak. Az euró eszköz lehetett volna afelé, hogy a politikai hatalom szabályozni kezdje a XXI. századi kapitalizmust, hogy a közös piac politikája előrelépjen a politikai unió felé, amely védelmet nyújt a piaci spekuláció ellenében. Ehelyett egy pokoli masinává vált, ami képes kisiklatni az egész szerelvényt… Piketty javaslatai 2016-ban is nagyon hasonlóak voltak a maiakhoz:

Az EU nem maradhat szimplán az áruk, szolgáltatások és a tőke szabad mozgását biztosító megapiac

Fiskális, szociális és szabályozási ellensúlyokra van szükség, ugyanis a fenntartható gazdasági növekedéshez közszolgáltatások, infrastruktúrák, jó oktatási és egészségügyi rendszer, kutatási szektor, egyetemi csereprogramok, esélyegyenlőség, regionális újraelosztás szükséges. És mindennek ára van.

Szankciókat kell bevezetni azon országok ellen, amelyek rontják a szabályozás sztenderdjeit, és ezáltal pl. elősegítik az adóelkerülést

Abnormális, hogy az amerikai szankciókra várt Európa, hogy kezdjen valamit, mégoly félénken pl. a svájci banktitokkal. Ahogy Gabriel Zucman javasolta néhány éve, a banktitok okozta kárral arányos, 30%-os vámmal terhelhetné-fenyegethetné meg Svájcot három nagy szomszédja, és hasonlóképpen lehetne eljárni a többi adóparadicsommal, így a brit fennhatóság alatt lévőkkel is.

Kapcsolódó cikkünk:

Évente 130 milliárd euró adóveszteséget okoz a banktitok az államkincstáraknak

Az offshore vagyonok teljes elkobzását javasolja egy francia közgazdász

Az államadósságok azonnali átütemezésére van szükség, illetve moratóriumra, amíg a növekedés nem tér tartósan vissza, és masszív állami-uniós befektetésekre

A Sziriza és Görögország megalázása lehet, hogy rövid távon kifizetődött mint elrettentés – a szintén újbaloldali és rendszerkritikus Podemos pl. nem tudott nyerni Spanyolországban –, de az EU-nak jelenleg a jobboldali populizmusokkal kell konfrontálódnia, Londontól Varsón át Budapestig. Jobb lett volna átstrukturálni az adósságokat, ahogy ezek a baloldali pártok kérték, mert ők, ellentétben a jobboldali nacionalistákkal, EU-pártiak. Masszív állami befektetésekre van szükség az infrastruktúrába, a szakképzésbe és a kutatásba. A történelem bizonyítja, hogy lehetséges a mégoly magas államadósságok lefaragása is, de jobb megoldás bátran átütemezni ezeket, amennyiben a visszafizetés generációk esélyeit veszélyezteti.

Az uniós intézmények demokratikus reformja nélkül nem fog menni

A jelenlegi egy lényegében kétkamarás rendszer, ahol az Európai Parlament rovására a valódi hatalom az Európai Tanács, az államfők és a miniszterek kezében van. Az Európai Tanács a nemzeti érdekek ütköző zónájává vált, ahol lehetetlen demokratikus és európai többségi támogatást élvező döntéseket hozni. Ráadásul mindez zárt ajtók mögött történik, és számos szabály megy szembe a demokratikus döntéshozatallal (automatizmusok a költségvetési kritériumokban, egyhangú szavazat szükségessége), ami leginkább arra jó, hogy megutáltassa az EU-t.

Több lehetséges kiút, valódi kétkamarás rendszer?

Az Európai Parlament mellett létrejöhetne a nemzeti parlamentek képviselőiből álló „felsőház”, ahol a döntések átláthatóbb módon, igazságtalan vétók helyett kollektív vitákon alapuló, valóban demokratikus módon történnének. Egy ilyen rendszer megőrizné a nemzeti törvényhozások szuverenitásának hagyományát is, és talán jobban elősegítené, hogy a nemzeti képviselők kivegyék szerepüket az európai törvényalkotásból, kénytelenek legyenek ebbe beépíteni az európai közérdeket is, ahelyett hogy csak panaszkodnak Európára.

Persze több lehetőség is létezik, és a viták nyitottak – de mindennek sürgősen, és a lehető legtágabb közegben kellene lezajlania, kiszabadítva a kérdéseket a „szakértők” kezéből.

Másfél évvel leírásuk után, és az azóta végbement történések fényében, e felvetések ma nem sokat vesztettek aktualitásukból.

Dobsi Viktória

Címlapkép forrása: Facebook

Érdekel a külpolitika? Ha igen, kövesd a Világtérkép Facebook-oldalát!