A propaganda és az emberi hiszékenység – a halálgyárak híre Magyarországon

A mindennapjaink szerves része hosszú évek óta, hogy (dez)információs háború zajlik égen és földön meg az interneten. Ugyanakkor az összes csomagküldő szolgálat raktáraiban sem férne el annak irodalma, ami a 20. századi kommunikációs csatákkal foglalkozik, elsősorban a II. világháború vagy a hidegháború időszakával. Kunt Gergely kötete a korabeli rádióadásokat vizsgálva azt kutatta, hogy azokból mit tudhattak az emberek a koncentrációs táborokról, és hogyan adták tovább egymásnak az információkat.

Az első világháborúra jellemző papíralapú módszerek persze megmaradtak később is, de fontos fejleménnyé vált, amikor elterjedt a rádióműsor-szórás az USA-ban a húszas évek legelején. Magyarországon, illetve Budapesten pedig bő száz éve, 1925 végén indult el a rádiózás. A harmincas években már százezrek hallgatták a hangos dobozt, jellemzően még csak a városiak és a tehetősebbek.

Kunt Gergely viszont a szakirodalmi túltengés és viták ellenére is eredeti módon nyúlt a témához. Azzal együtt, hogy ma már legfeljebb a szélsőségek vitatják, hogy Auschwitzban, tágabban a németek által működtetett koncentrációs táborokban voltak-e gázkamrák. És annak ellenére, hogy éppen a tudománynépszerűsítő tévécsatornákon – mint a National Geographic, a Spektrum vagy az ilyen-olyan Historyk – gyakran igen leegyszerűsítő, így pontatlan csomagolásban mutatják be az egész sztorit.

Kezdve onnan, hogy a harmincas években a korabeli brit, francia (azaz nem német, hanem a későbbi szövetségesek) politikusok, illetve a média, a közvélemény hogyan nézte a nácik felfegyverkezését, mennyire vették komolyan Hitler fenyegetődzését az élettér kiterjesztéséről, a „zsidó-bolsevik” összeesküvésről, ezzel együtt a zsidók eltüntetésének, deportálásának terveiről Madagaszkárra vagy az Urálon túlra. Vagy hogy mennyire vették készpénznek, miközben a németországi zsidókat már rég elüldözték-deportálták, hogy 1939-ben mit tesznek Hitlerék a lengyel zsidókkal, vagy különösen az 1941-42-ben a Szovjetunió-béli zsidók ún. „golyó általi holokausztjáról” mit akartak vagy sem tudomásul venni.

Bár információ akadt bőven, mégis sokáig az volt az uralkodó narratíva, hogy ugyan ezt-azt hallottak Churchillék is, mindezt hitték is, meg nem is (utóbb kiderült, már 1942-ben elég pontos és részletes infóik voltak, nem hogy 1944-ben), de alapjáraton úgy látták, nem bombázzák a táborokat, sőt, az oda vezető vasútvonalakat sem nagyon, mert hadászatilag túl sok értelme úgysincs, a cél pedig a háború megnyerése feltételek nélkül. Persze a szövetségesek közt is akadtak antiszemiták, mindezt a háború után Sztálin egy másik típusú módszerrel tetézte, és hát tudjuk, hogy Lengyelország egyes helyein sem várták vissza a zsidókat, újabb pogromok zajlottak.

De ha a történet a maga súlyosságában már eléggé ismert, mit lehet még ehhez hozzátenni? Hát azt és úgy, ahogyan ezt Kunt Gergely kutatta, aki egyfajta médiatörténetet írva vizsgálja, Magyarországon mit tud(hat)tak az emberek, elsősorban a rádiók híradásai, a felolvasott kommentárok révén (leiratuk egy része megmaradt), majd ezeket hogyan terjesztették és értelmezték egymás közt az emberek. Tudni kell, hogy a zsidóknak eleve le kellett adniuk a rádiókészülékeiket, de mások is retorziókra számíthattak, ha külföldi rádióadókat (mínusz a németet) hallgattak.

Kunt Gergely: Az Auschwitz-kód. Információ és dezinformáció 1944-ben
Jaffa Kiadó, 2025
247 oldal, 5499 Ft

Kuntnak nemcsak a témaválasztása, annak leszűkítése, de a módszere is sajátos. Mint gyakorlott naplókutató, részben most is a korabéli naplókra épít, legyen szó (részben zsidó származású) értelmiségiekről (egyesek nagyon is sokszor emlegették legalább már 1944 tavaszától a gázkamrákat, tehát nem csak a szemük előtt zajló deportálásokról tudtak és írtak), vagy nemzeti keresztény érzelmű tinédzserekről és másokról.

Az első nyilvánosságban (értsd az állami rádióban vagy általában a magyar sajtóban) konkrétumokról ugyan még virágnyelven sem szóltak, de ezzel szemben hallgatták ezrek vagy tízezrek Londont, majd adták tovább a híreket a szomszédoknak, diáktársaknak, ismerősöknek és rokonoknak. Kunt meggyőzően mutatja be, hogy elsősorban a fővárosban nem hogy arról lehetett tudni, hogy az elhurcolt zsidók valahol eltűnnek, s nem oly biztos az, hogy „csak” dolgozni viszik őket (sőt, rabszolga típusú kényszermunkára), de a gázkamrákról is terjedtek a hírek.

Szó sincs hát arról a máig is a köztudatban – és nem csak a szélsőjobbos buborékban – élő hiedelemről, hogy egyfelől gázkamrák nem léteztek, mert ilyen elképzelhetetlen az 1944-es Európában. Vagy ha léteztek, ezekről nem tudott, nem tudhatott valójában senki – sem a kormányzó és a kormányzata, a hivatalnokok vagy épp a hadsereg megmaradt része, sem a sajtó, nem hogy a házmester vagy a falusiak, akik sem nem olvastak újságot, sem nem hallgattak rádiót.

Persze Kunt sem állítja, hogy csak az nem tudott a gázkamrákról (meg a korábbi zárt kamionokról, amelyekbe a füstöt visszavezették, már 1941-től, vagy a tömeges lincselésekről, a kézifegyverekkel végzett gyilkosságokról stb.), aki nem akart, mert az információs káoszban – vagy tudatlanságban – az emberek ráadásul saját magukkal, rokonaikkal foglalkoztak, aztán a bombázásoktól, majd a szovjetektől rettegtek, a mindennapi élelmezési és lakhatási stb. gondok nyomasztották őket. Ami pszichológiailag, meglehet, érthető, mindeni a saját és családja bőrét mentette – de mindenre aligha magyarázat.

A történész itt meggyőzően bizonyítja, hogy

a BBC vagy éppen a moszkvai magyar adás révén egyre inkább világossá válhatott a kép,

aki mert és tudott – hitte vagy sem –, az nem élt teljes információs vakságban. A hallgatók avagy a gázkamrákról tudomást szerzők nagyságrendje persze mérhetetlen, és nyilván az már egy másik szint volt, amikor valaki erről beszélni mert a gangon, mások lakásán vagy a kávézóban. Az meg még bátrabb volt, aki naplójában erről írt is, hisz – főleg a zsidók vagy zsidó származásúak, de mások is – ezzel azt is kockáztatták, hogy a hatóságok kezébe kerülhet írott beszámolójuk, és akkor őket is elviszik, és az ellenséges propaganda terjesztéséért, a dezinformálás miatt megbüntetik, sőt, kivégzik őket.

A kötetben azonban más, különösen érdekes aspektusokról is beszámol a szerző, így például egy olyan fiatal, a magyar kormányzatnak hívő fiatal nő naplójáról, aki Magyarország március 19-i német megszállása után a nácikat is szidta, de külön szólt arról, hogy itt már megint a zsidók kevernek. A kötet címe, Az Auschwitz-kód éppen arra utal, ugyanazt a hírt hogyan lehet kódolni, akár álhírként is.

Az meg még izgalmasabb, ahogy a korabeli leiratok alapján Kunt mintegy szembesíti a BBC-re adott magyarországi válaszokat, legyen szó a szélsőjobboldali írott sajtó eszement kirohanásairól, amelyben mindent tagadtak. Ugyanakkor épp ez a vehemens, zsidózó negligálás ültetett bogarat az olvasók-hallgatók fülébe: mert

egyre gyanúsabbá vált az, hogy ha ennyire tagadják, akkor valami mégis történik a zsidókkal,

akiket úgymond tehát nem deportáltak a megsemmisítő táborokba, csak munkakirándulásra vitték őket.

A magyar rádió is hasonló módon járt el a „cáfolatokkal”, és a hallgatók egyre inkább dekódolták a híreket, legyen szó kezdetben a hadtéri „sikerekről” (tervszerű visszavonulás, miközben az ellenség hatalmas veszteségeket szenved el…) vagy aztán a deportálásokról, a zsidók tervszerű megsemmisítéséről, a végső megoldásról – még ha nem is ezeket a kifejezéseket használták.

Az sem kerülte el egyes naplóírók figyelmét, hogy a BBC – többek közt a német adásban maga Thomas Mann – egyre többet beszél a bűnösök háború utáni felelősségre vonásáról, jelezvén, hogy nagyon is jól tudni, mi történik Lengyelországban, majd a Szovjetunióban. Utóbb a magyarországi zsidók sorsáról is egyre többet üzentek a nyugati kormányok is, jelezvén, tudják az egyre súlyosabb számokat/arányokat és azt, hogy asszisztál ehhez a régi és az új, már teljesen náci kollaboráns kormány, sőt, a lakosság egy része is. És hogy a büntetés sem fog elmaradni, vagy már itt is van a szövetségesek szőnyegbombázásaival.

Kunt Gergely nem pusztán egy történelmi szakmunkát tett le az asztalra, és noha így sután hangzik, ma is abszolút aktuális, ha a (dez)informálásról, az (ellen)propagandáról, a kommunikációs térről van szó – még ha mindezek olyannyira át is alakultak. De a lényeget tekintve semmi nem változott, mert az emberi hiszékenység, a hitetlenség, a tényekhez, hírekhez való viszony mintha sokaknál nüansznyit sem változott volna az évtizedek alatt.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Az auschwitzi koncetrációs tábor bejárata (fotó: Canva)