Harc a nyelvért és az otthonérzetért – Agota Kristof, írónő a száműzetésben

Mit tehet az a magyar emigráns, aki külföldön, az adott ország nyelvén ír? Hová fogják őt számítani, végig idegen marad, mint a legegyszerűbb munkás, aki a befogadó ország nyelvét is alig tanulja meg? Vagy, miközben az adott irodalmi közeg, a szakma, sőt, az olvasók is értékelik, a senki földjén reked? Hol, hogyan miért (nem) kanonizálják eredeti hazájában, eredeti nyelvi közegében, és hogyan (kényszeredetten) választott új lakhelyén? E kérdéseket is körbejárja ez a tanulmánykötet, amelyet összességében akár egy átfogó Agota Kristof-monográfiának is mondhatunk.

Agota Kristof 1935-ben Csíkvándon született, egyetem helyett gyorsan férjhez ment, majd 1956 végén csecsemő kislányával együtt menekültek át hárman a határon, Svájcba. Nagyon lassan tanult meg franciául, de később írni kezdett az idegen nyelven.

Több százezer magyar anyanyelvű ember él nem magyar nyelvterületen, és még több utódjuk, akik meg sem tanultak magyarul, vagy alig is. Már a számokból is adódik, hogy többen váltak íróvá. Akár világhírűvé, mint Arthur Koestler angol vagy Terezia Mora német nyelven írva. De hazabeszélvén megemlíteném a vajdasági Óbecsén született, Svájcban élő – miután szülei ott lettek vendégmunkások – Melinda Nadj Abonjit, aki jelentős díjakat is kapott a 2000-es években, elsősorban A galambok röppennek fel című regényéért, amely magyarul 2012-ben jelent meg. A neve Svájcban, azaz németül is ebben a szerb átiratban maradt meg, és aki nem is olvasta ragyogó regényét, akkor is könnyen megtippeli, miről szólhat: a kisebbségi létről, a migrációról, az identitásról, a háború utáni tapasztalatról… (Egyébként a kötetben Boka László utal is Nadj Abonjira.)

Hogy a svájci Nadj Abonji ismerte-e Agota Kristofot, „honfitársát”, illetve a műveit, arra nincs utalás (ez következhet abból, hogy két másik nyelven írtak anyanyelvük helyett, illetve Agota Kristof 2011-ben halt meg, míg Nadj Abonji áttörést hozó regénye németül 2010-ben jelent meg). Mégis, életútjuk nem csak munkásságuk irodalmi értéke miatt figyelemre méltó, de szociológiailag is, ti.

mit tehet az a magyar emigráns, aki külföldön, az adott ország nyelvén ír?

Hová fogják őt számítani, végig idegen marad, akár a legegyszerűbb munkás, aki a befogadó ország nyelvét is alig tanulja meg? Vagy, miközben az adott irodalmi közeg, a szakma, sőt, az olvasók is értékelik, a senki földjén reked? Hol, hogyan miért (nem) kanonizálják eredeti hazájában, eredeti nyelvi közegében, és hogyan (kényszeredetten) választott új lakhelyén? (Ráadásul Svájcban, amely azért hírhedt arról, milyen szabályokat állít a bevándorlók elé – részben erről szól A galambok… is.)

Ma, úgymond a transznacionalizmus korában e kérdéseket is körbejárja ez a tanulmánykötet, elsősorban irodalomtörténetileg és -elméletileg, s pár tanulmány persze tényleg csak a szakmabelieket érdekelheti, összességében azonban akár egy átfogó Agota Kristof-monográfiának is mondhatjuk (noha 14 szerző tanulmányát olvashatjuk).

Deczki Sarolta – Kovács Ágnes (szerk.): Az otthontalanság poétikája – Tanulmányok Agota Kristofról
Gondolat – Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete, 2026
230 oldal, 4990 Ft

Más kérdés, hogy eddig miért nem született ilyen kötet (vélhetően egy ideig nem is fog magyarul), noha már számosan írtak róla. Ennek azonban van egy kézenfekvő oka: a magyar irodalomtörténet, illetve maga az irodalmi élet már sokáig a határon túli magyar írókkal sem tud(ott) mit kezdeni (még ha át is költöztek, itt élnek, műveik itt jelennek meg), nem hogy a messzebbre vándoroltakkal, még ha magyarul is írtak (akad kivétel is, mint Márai Sándor).

Aki meg nem magyarul ír(t), még ha a témái itthoniak, hazaiak, magyarok is túlnyomórészt, sőt, akár teljesen, hát az is zavarba ejtő – hisz nem besorolható, lásd a népi-urbánus ellentétet és az összes többi, főképp politikai, rémálomszerű ideológiai baromságot.

Hát még ha nő, ami a magyar irodalomban már eleve egyfajta hátrányt jelent, bár Agota Kristof esetében ez az olvasat (hátrány) nem tűnik oly mérvadónak. Illetve meglehet, ez nem így igaz, Prileszky-Simon Judit a francia recepció kapcsán ír a nemi identitás szempontjairól is, ti. hogy az írónő társadalmi közege milyen volt, pontosabban az, amit megírt: a patriarchális társadalom, a totalitárius rendszer és a háború, melyben katonák, politikai vezetők, rendőrök a „főszereplők”; a nők gyakran agresszió áldozatai, a szexualitás abnormális, brutális, vérfertőző. De itt erre csak utalnék, mert e kis recenzióban most magukat a regényeket is teljességgel be kellene mutatnom, ami lehetetlenség.

Agota Kristof munkáit a 2000-es évektől lassan mi is megismertük, elénk kerültek így vagy úgy, inkább suttyomban, de nem szélesebb körben lettek ismertek (azaz nem is úgy, mint Nobel-díjasaink, akiknek könyveit a díj után vették az „olvasók”, mint a cukrot). Hogy ezen változtat-e az a kőszegi kutatócsoport, mely e könyvön dolgozott, nem tudom, egy biztos, Kőszeg számára picit fontossá vált (akár Ottlik az Iskola a határonnal a kőszegi alreál miatt), hisz

a regények (és más művei) Kőszegen játszódnak, ha maga a város nincs is megnevezve.

Ugyan nem ott született, hanem egy kis faluban, Csíkvándon 1935-ben, ahol apja tanítóskodott, és a háború végén kerültek Kőszegre, itt élte át a borzalmakat, amelyekről legjelentősebbnek tartott művei szólnak. Édesapját aztán pedofília vádjával zárták börtönbe – e trauma viszont csak áttételesen jelenik meg műveiben –, a család valójában széthullott. Az egyetem helyett gyorsan férjhez ment, majd 1956 végén csecsemő kislányával együtt menekültek át hárman a határon, és Svájcba, a francia Neuchâtelbe kerültek. Egy óragyárban dolgozott betanított munkásként, nagyon lassan tanult meg franciául, a gyermekeivel párhuzamosan, akik magyarul nem is értették őt – a részleteket tessék a kötetben megkeresni.

Önmagában az életút – a küzdelem az otthontalansággal, a kezdeti szegénységgel, idegenséggel, kivetettséggel, a nyelvvel – mintegy esszenciája annak, ami egy közép-európai menekült nővel történhet. (Minderről magyarul Az analfabéta című, kisebb írásokból álló könyvében is olvashatunk, ami amennyire kis kötet, annál inkább szívszorító).

De vissza a recepció kérdéséhez. A franciáknak ő magyar származású svájci frankofón író, művei tananyagok, és A nagy füzetet már 1986-os megjelenése után számos nyelvre lefordították, világsikert hozva. A minimalista írásmód a franciáknak különösen tetszett, kezdetben viszont mindenütt azt emelték még ki, hogy se nem svájci, se nem francia, de még magyar író sem. De maguk

a témák örökösek, és oly sokakat érintenek: a nyelvi elszigeteltség, gyökértelenség, kiszolgáltatottság.

A száműzetés okozta trauma. Ahogyan Deczki Sarolta írja a magyar recepcióról írt tanulmányában, Svájcban azért akkor már divatos volt a „svájci modell” mint nemzeti mítosz, avagy a transz- vagy posztnacionális irodalom, amibe Agota Kristof már jól beilleszthető volt.

Nem úgy itthon, ahol ekkor éppen a Péterek évtizede zajlott, de Deczki inkább kérdésként teszi fel, hogy ahogy mások esetében is, a magyar kritika számára az idegenben elért siker miért eleve gyanús (magyarra lefordítva: mit tesz az irigység), vagy inkább arról van-e szó, hogy – maradjunk csak a prózánál – nem illik be a Kosztolányi-, Ottlik-, Mészöly-, Esterházy-féle hagyományba; se nem realista, vagy népies stb., azaz írásművészetének nincsenek előzményei.

Ennek ellenére (vagy emellett) kapott Agota Kristof igen pozitív reakciókat itthon is, mi sem jellemzőbb, miután Esterházy felhívta rá a figyelmet (ami azóta elhíresült bon-mot mások kapcsán: azok helyett beszél az író, akik nem tudnak beszélni…) Majd a Szász-féle film után jöhetett a tudományos feldolgozás is, úgymint a nomadizáció, a hibridizáció, az identitás fragmentáltságának, a térhez való viszonynak a problémája. Nem (csak) az Agota Kristof munkássága iránti tudományos stb. érdeklődésben, más esetben is egyfajta fordulat történt – a legegyszerűbben szólva a másság, illetve az azzal foglalkozó irodalom feldolgozása, sőt, egyáltalán az olvasása terén. Miközben – vélhetjük – az utóbbi évtizedek konzervatív politikai fordulata után nem is lehetne irritálóbb egy ilyen emigráns alkotó az efféle témákkal; nem akarok tippet adni (s most már minek is), de

ha a „központban” olvasták volna Agota Kristof műveit, becelofánoztatták volna.

Szerencsére életműve igen rétegzett, s ezt bizonyítják a kötet második felének tanulmányai. Egyik kedvencem Szávai Dorottya Ki viszi át a nyelvet című tanulmánya, melyben a nyelv határait és határtalanjait vizsgálja Kristof mellett Lorand Gaspar életművében – utóbbinak marosvásárhelyi zsidó származású orvosként még különösebb életútja volt (csak egyes források szerint volt zsidó származású, itt azt olvassuk, katonaszökevény volt). Alig is hozzáférhető Boldog Arábia – és más útijegyzetek c. kötetét ereklyeként őrzöm: Gáspár Lóránd 1945-ben egy német lágerből szökött meg, majd Franciaországban tanult orvosnak, utóbb sebész Jeruzsálemben és Betlehem francia kórházában, aztán Tuniszban dolgozott.

Végül például Pilinszky francia fordítója lett, számára a francia nyelv otthonossá válik. Nem így Kristofnál, aki ki is jelentette: „Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. (…) Ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja a nyelvemet.” Ennek előzménye is van: gyerekként a megszálló németek és oroszok nyelvét is az ellenség nyelveként élte meg.

A tanulmányok többsége a Triológiában megjelent három kisregénnyel foglalkozik (A nagy füzet; A bizonyíték; A harmadik hazugság), érthető módon ezekből az első, az igazán világhírű A nagy füzet kerül leginkább a mikroszkóp alá, de akadnak tanulmányok a kevésbé ismert és lefordított költészetéről és színdarabjairól is (egyébként rádiójátékok írásával kezdte „profi” karrierjét).

Noha a könyv középpontjában Agota Kristof és művei állnak, mégis túlmutat azon társadalmi, nyelvi, kulturális értelemben is.

Ám mivel egy olyan korai életútról és életműről van szó (mármint hogy 1956-os emigránsról van szó, aki mégis kortársunk volt) – ráadásul abszolút magyar vonatkozásokkal –, ami azokat a kérdéseket érinti, amelyek mára abszolút uralkodóvá váltak a mindennapi élettől kezdve a művészeteken át a társadalomtudományokig, egyfajta iránymutató annak, aki az emigrációval – legyen az önkéntes vagy száműzetés –, a transznacionalizmussal, a nyelvvel és az identitással (a váltással, az elvesztéssel-megőrzéssel, a kettős kötődéssel, az ebből eredő esetleges traumákkal, az átmenet-narratívákkal) foglalkozik, vagy csak érdeklődik a téma iránt, akár magánemberként, akár íróként, szakemberként.

Ebben az értelemben Az otthontalanság poétikája kiugróan fontos könyv a maga zsánerében, és csak egy dilemmám marad: az olvasót előbb e könyvhöz irányítsam, vagy inkább Agota Kristof Triológiájához és egyéb műveihez. Vagy maradjunk egyszerűen így: olvassuk ezeket párhuzamosan.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Pixabay