Magyarországi németek emlékei az SS-ről és a kitelepítésekről

Ritter György új kötete egy hatalmas vállalkozásnak még csak az első része, a második kötet várhatóan 1970-ig megy majd el, ez pedig úgy 1950-53-ig. A kötet nem politika- vagy társadalomtörténet, hanem elsősorban arra koncentrál, hogy az érintett németek miként emlékeznek vissza a történelemre. A megszámlálhatatlan interjúrészlet rendkívül olvasmányossá teszi a könyvet.

A sosem érzékelt médiacsörömpölés közben is felkaphattunk a fejünket azon a híren, hogy az előző választásokhoz képest csökkenni kezdett azok száma, akik a német nemzetiségi listára szavaznának. A listán korábban mintegy 30 ezer feliratkozót tartottak számon, mostanság azonban napi átlagban 30-an iratkoznak le róla. Mégpedig vélhetően azért, hogy az országos választásokon a nagy pártlisták valamelyikére adják voksukat.

A helyzet azért pikáns, mert eddig a német képviselő végül a Fidesszel szavazott, olykor akár a kétharmadot biztosítva, most viszont megtörténhet, hogy a német nemzetiség nem tud képviselőt juttatni a parlamentbe (csak ún. szószólót, mint az összes többi nemzetiség). Persze, eddig is akadt mende-monda arról, hogy egyesek önös érdekből vallották magukat németnek, például azért, hogy a gyerekeiket a német nemzetiségi iskolák valamelyikébe írathassák, mivel azok nívósabbak-gazdagabbak.

Minderre csak azért utalunk, mert jól szemlélteti a nemzetiségek áldatlan magyarországi sorsát, a másik oldalon pedig megemlíthetjük az etnobizniszt is. A németek esetében két korábbi esetben a népszámlálások adatai világosan mutatták a tendenciát: 2001-ben még csak – kerekítve – 62 ezren vallották magukat németnek, s német anyanyelvűnek 34 ezren, míg 2011-ben, azaz csupán tíz évvel később már 185 ezren, illetve 38 ezren.

(A 2022-es adatokat még nem hozta nyilvánosságra a KSH teljesen, a következő népszámláláson pedig vélhetően nem is fognak rákérdezni ezen érzékeny adatokra.) Itt jelezzük, hogy 1941-ben még 475 ezer főt számlált a német közösség, 1970-ben viszont csak 35 ezret, de az újabb adatok arra utalnak, sokan közülük korábban nem merték megvallani identitásukat, korábbi tapasztalataikból „okulva”. Már ezek az adatok is arra utalnak, hogy hányattatott sorsuk után – bár melyik kisebbségnek nem volt az? – a hazai németség bizonyos értelemben magára talált 1990 után a nemzetiségi oktatásban, a kultúrában (ami elsősorban a hagyományőrzést jelenti), továbbá a nyelvtudásban, illetve az identitás megvallásában, még ha jó részük kettős kötődésű is. És akár azt is mondhatjuk: nem csak nyelvében él a nemzet(iség).

Ritter György: Végszó – Magyarországi németek elbeszélései az alávetettségükről, 1940–1970, I. kötet: A második világháború
Gondolat Kiadó, 2025
479 oldal, 6500 Ft

Erre bizonyíték a honi történettudomány is, amely a rendszerváltás óta a németekkel is módszeresen és sokoldalúan foglalkozik (a helytörténetírás különösen elburjánzott), az tehát nem állítható, hogy egy-egy munka önmagában hiánypótló lenne. Ritter György új kötete pedig egy hatalmas vállalkozásnak még csak az első része, a második kötet várhatóan 1970-ig megy majd el, ez pedig úgy 1950-53-ig. A mű annyiban nem teljes, hogy a szerző az észak-dunántúli régióban készített 162 életútinterjút, így értelemszerűen nem reprezentatív az ország egészére nézve (a bácskai és bánsági svábokat, az erdélyi szászokat nem is említve), de ez semmit nem von le az értékéből.

Már csak azért sem, mert ez nem politika- vagy társadalomtörténet, hanem elsősorban az emlékezetre koncentrál, azaz arra, az érintett németek hogyan emlékeznek vissza. A megszámlálhatatlan interjúrészlet pedig olvasmányossá is teszi a könyvet. Aminek azért is lett Végszó a címe, mert

Ritter György az utolsó pillanatokat kapta el a 2010-es években, amikor még éltek azok, akik átélték a II. világháborús időszakot, így katonák voltak (akár a Wehrmachtban és az SS-ben is),

aktívak voltak a nemzetiségi életben – vagy épp nem, illetve letagadták azt. Ők voltak azok, akiket a kiürítések során a hadszínterekről kitelepítettek, vagy önként menekültek, majd visszatértek, ha tudtak. Akiket a szovjetek deportáltak egészen Szibériáig kényszermunkásként, de jó esetben csak közmunkára kényszerültek. Akiket kollektíve üldöztek el, miután gettóba zártak, aztán bevagoníroztak.

Aki ezt valahogy megúszta, valamiképpen maradhatott vagy maradni tudott, netán visszaszökött, többszörösen szenvedhette át az állami terror megannyi „árnyalatát”, hogy aztán a kollektivizálás is elérje őket, azaz a paraszttalanítás, a földtől való megfosztás. Ne feledjük, hogy e régió németjei többnyire földművesek voltak, vagy azok ivadékai, bár az interjúalanyok kb. harmada szakközépiskolát, gimnáziumot, illetve felsőfokú tanulmányokat végzett.

A szerző egyébként átlátható táblázatokban ábrázolja azt, amit az interjúalanyokról tudni lehet, illetve a II. világháború előtti időkről, kezdve az egyesületi élettől a hagyományokon át az örökösödési rendszerig. Az észak-dunántúli németség jól szervezett, relatíve gazdag közösség volt, ezért is volt öngól a magyar gazdaságra nézve az ő kitelepítésük is. Addig azonban át kellett élniük a világháborút is, és a fejezetekből jól kivehető, hogy mennyire bonyolult minden árnyalatot arányosan érzékeltetni, és a narratívákat nem pusztán az áldozat és/vagy bűnös dichotómia által felrajzolt keretbe illeszteni.

Ez azért sem egyszerű, mert az érintettek is inkább csak a szépre emlékeznek, legalábbis ha az ő és saját közösségük szerepéről van szó. Vagy ha nem is a szépre – például az SS katonák –, de igyekeznek saját szerepüket marginalizálni, és/vagy önmagukat mentegetni, eltávolítani a felelősséget. A könyvből azonban jól látható, hogy semmi sem egyszerűsíthető le: az, ahogyan Hitlerhez viszonyultak, vagy a helyi Volksbundhoz vagy éppen a magyar hazafisághoz. Hogy sokan miért választották a magyar honvédség helyett a német egységeket, az sem húzható fel egy kaptafára: a Don-kanyar után biztonságosabbnak tűnt a jobban felszerelt Wechmachtot vagy az SS-t választani a túlélés szempontjából, mások egyszerűen a szegénység elől menekülve, a jobb ellátás miatt választották, és természetesen akadtak igazi nácik is. Utóbbiakról itt persze csak inkább másodkézből szerzünk tudomást, illetve sok visszaemlékező az egész „cakli-pakliról” inkább nem akart szólni.

Jellemző módon a visszaemlékezés bonyolultságát bizonyítja az is, ahogyan például zsidó szomszédaikra emlékeznek, önmentegető módon.

Vagy azt említik meg, hogy a zsidó boltosok hitelt adtak, segítettek a szegényeknek, ők maguk meg pont jóban voltak velük. A szerző megjegyzi: „De a zsidók deportálásának emlékére, a faluközösség ekkori viselkedésére kevesen emlékeztek.” Vagy azt hangsúlyozták, hogy nem tudják, mi történt velük, hogyan hurcolták el őket, vagy csak ismét az jutott eszükbe, hogyan segítettek rajtuk. Richter viszont igyekszik jól egyensúlyozni: attól, hogy alanyainak nemigen akaródzott beszélniük a kényes kérdésekről, azaz mások – így a zsidók – sorsáról, még meg kell említeni a tragikus és traumatikus pontokat.

A másik oldalról pedig különösen megrázó az a rész, ahol a szovjetek által elkövetett nemi erőszak kerül előtérbe. E témáról sem állítható ma már, hogy tudományosan ne igyekeznének feldolgozni, de a tabusítás – ami anno felülről, a hatalom részéről jött, de a hallgatás oka volt az érintettek szégyenérzete is – hatása ma is érzékelhető az emlékezetben (már ami megmaradhatott elsődleges szinten). A szerző ki is emeli, célja annak igazolása, hogy „a 2. világháború emlékezetének felvázolásában a töréspontok és a biztonságérzet-vesztés módozatainak legsötétebb mélye az átélők és a tanúk szemszögéből a nemi erőszak elszenvedése és látványa.” (Kiemelés az eredetiben.) Ezeknél az eseteknél érzékelhető leginkább, hogy

a nőket ért nemi erőszak „nem átfogó trauma-, hanem vakuélményként jelenik meg, épül be az emlékezetbe, vagy törlődik ki a szégyenérzet miatt.

A tanúk inkább ’terápiás’ okból, a stigmától való szabadulás miatt próbálják kibeszélni, elmondani az eseteket, de jellemző a megélő generáció (háború idején 17-30 éves korúak) hallgatása.” Azaz ez a téma mutat rá leginkább arra, mit jelent az, hogy a bűn, a bűnhődés, a szégyen, a trauma és annak feldolgozása nagyon nem egyszerű, s klisészerűen sem nem elmondható, sem utóbb nem elemezhető és magyarázható.

Ennél viszont kevésbé mondhatók komplikáltak a volt Wehrmach- és SS-katonák visszaemlékezései: itt mintha sokan elbagatellizálnák az eseményeket és a saját szerepüket is (például azok, akiket a háború legvégén soroztak be és valójában nem is igen harcoltak a fronton). Persze, kérdés, hogy több mint fél évszázaddal később hogyan és mire emlékezhetnek vissza az akkori tinédzserek. Nyilván nem fognak mindenáron hamut szórni a fejükbe, de ha figyelembe vesszük, 2000 után is miket nyilatkoztak egyes német katonák, még náciságukat is felvállalva, és azt szajkózva, hogy ők csak parancsokat teljesítettek, ebben nincs semmi különleges.

A kötet további részében aztán sok szó esik arról, mit jelent elhagyni a szülőföldet, a hazának vallott területet, mit jelent a honvágy, és itt is drámai történetek sorát tárja elénk a szerző. Az érintettek hol úgy érezték, hogy megmenekülnek – ha kijutottak az országból –, hol újra a teljes mélybe és kilátástalanságba süllyedtek. A fizikai terror után jöttek az érzelmi mélypontok. De az megítélhetetlen, mert összehasonlíthatatlan, kik szenvedtek többet: a kitelepítettek, a Szovjetunióba hurcoltak, vagy éppen az itthon maradók, akikre újabb tortúrák vártak. Mindenki a maga módján cipelte a keresztjét, és a vesztesek közé tartozott.

Ám végül újra ki kell hangsúlyozni, hogy Ritter György nem relativizálja sem a bűnösséget, sem az ártatlanságot, és értő módon igyekszik feltárni és elemezni azt, ami a mélyben szinte már elfelejtve-elfeledtetve oly nehezen értethető meg és szintúgy nehezen érthető is meg, hisz az emberi gonoszság mélyrétegeiben járunk a kötetet olvasva. Szülessünk bármely oldalra, közösségbe is.

Szerbhorváth György

Címlapkép: A felvétel a Műegyetem tanárainak és diákjainak Németországba történő kitelepítésekor, 1944 – 1945 telén készült. (fotó: Fortepan/Kuncze Magdolna)